András Blogja

"Leo, a klasszikus"

2010-08-18T17:11:00.018+02:00

Megihletett Hugh Laurie Michael Jackson-nal készített interjúja. Mától minden hónapban publikálok itt egy exkluzív interjút velem, amit (nyilván) NEM velem készítettek. Ezúttal a 2010. áprilisi magyar Glamourban, Leonardo di Caprionak feltett kérdésekre válaszolok.

A magazin állandó szerzője, Bartek Kolodziej Scorseseről, a nőkről és veszélyes vidékekről kérdez.

Glamour: A Viharszigetben ismét Martin Scorsesével dolgozol. Mitől olyan jó köztetek az együttműködés?
András: Martin Scorsese és köztem különleges kapcsolat alakult ki az évek során. Én rajongok érte, a valaha élt egyik legnagyobb filmrendezőnek tartom-- ő pedig, nos, minden valószínűség szerint még csak nem is hallott rólam. Ezt a különleges kapcsolatot bízvást nevezhetjük „jó együttműködés”-nek-- amennyiben például teljesen mellőzi a konfliktusokat, civakodást, emberi vagy művészi nézeteltéréseket. Azt hiszem, a köztünk létrejött „jó együttműködés” titka az, hogy még soha nem találkoztunk személyesen.

Glamour: A Viharsziget, akárcsak utóbbi filmjeid többsége, kemény thriller, valódi üzenetet hordozó dráma. Mégis, gondolod, hogy valaha megszabadulhatsz a titanicos imázstól?
András: Arra célzol, hogy a titanicos imázs… nyálas? Nem is tudom, Bartek… Ott volt az kedves, tehetséges fiú – hogy is hívták, már nem is emlékszem –, aki akart valamit az életétől, és a szerelméért feláldozta az életét. Szerinted olyan rossz imázs ez?

Glamour: De hiszen magad is Hollywoodban nőttél fel, vagyis már kiskorodban láthattad, milyen a moziipar működése.
András: Nos, ami azt illeti, Pécsen és Budapesten, a tizenharmadik kerületben nőttem fel-- amik, bár érdekes helyek, de azért egyik sem egy Hollywood. És habár édesapám a magyar közszolgálati televízióban dolgozott, és gyerekkoromban sokat lógtam nála, „a Házban”, ahogy a Szabadság téri épületet hívták a bennfentesek, azért a moziipar működésével kapcsolatban kezdetben kevés ismeretanyaggal rendelkeztem… Egy-két magyar hírességet azért persze láttam.

Glamour: Mondanál egy példát?
András: Persze. Egyszer például együtt pisiltem a vécében Vágó Istvánnal.

Glamour: És akkor voltaképpen hogyan töltötted a napjaidat egy olyan környéken, ahol alig akadt szórakozási lehetőség, sőt még féltened is kellett a bőrödet?
András: Nem volt azért az olyan félelmetes környék. (Mosolyog.) Sokat olvastam, például. Aztán meg úgy szórakoztattuk magunkat, hogy másokat szórakoztattunk. Iskolaújságot írtam és szerkesztettem, rádióműsorban szerepeltem, iskolai színjátszó-előadásokban vettem részt, hol szereplőként, hol rendezőként, hol mindkét minőségben. Versmondó versenyeken indultam. Folyton csinálnom kellett valamit, amivel megnevettettem vagy megríkattam az embereket.

Glamour: Nagyon visszafogott embernek tűnsz. Ez lenne a valódi Leonardo di Caprio?
András: Nem hiszem, hogy ez lenne a valódi Leonardo di Caprio, Bartek. Néha még azt sem tudom, hogy ez-e a valódi Hídvégi András. Mindenesetre nagyon rajtavagyok, hogy rájöjjek.

Glamour: Egy színész ennél jóval kitárulkozóbb. Nem okoz nehézséget a forgatásokon, hogy alapvetően megfigyelő alkat vagy?
András: Nos, talán ezért is nem álltam színésznek. Bár a gimnáziumi évek során ez teljesen reális alternatíva volt. Aztán úgy gondoltam, nem tudnék minden este ugyanazzal az elszánt megnyílni vágyással felmenni a színpadra. Néha még az is nagyon megvisel, hogy hetente egyszer egy post erejére teljesen meg kell mutatnom magam. A forgatásokkal viszont könnyebb a helyzet. Az utóbbi években sokkal kevesebb forgatáson járok, mint korábban. Így azokon kevésbé okoz gondot az, hogy alapvetően megfigyelő alkat vagyok. Ha pedig olyat látok, amit lehetne jobban is csinálni, úgysem tudom tartani a pofám-- akár egy forgatáson vagyok, akár máshol, úgy is szóvá teszem.

Glamour: Mi a munkád legkellemetlenebb része?
András: Pillanatnyilag az anyagi bizonytalanság. Bár úgy tűnik, hogy végre sikerült növekedési pályára állnom (lekopogja), de a számlák időben való befizetése még mindig gondot okoz néha. És a hosszú deficites hónapok alatt rengeteg tartozást halmoztam fel, amiket még ezután kell törlesztenem.

Glamour: De hát ilyenkor nem tudod megtenni, hogy felhívod a barátnődet, és kiöntöd neki a lelked?
András: Nem nézted meg elég figyelmesen a Facebook-profilomat, Bartek.

Glamour: Családot azért szeretnél?
András: Sőt. Már van is. De a magánéletemről nem szeretnék többet mondani. Ha itt mindent elmesélek, nem fogják olvasni a postjaimat!

Glamour: Sok nő szexi férfinak tart. Egyetértesz velük?
András: Ne haragudj, Bartek, nem tudom. Rád kerestem a Google-on, és találtam is egy képet, amin Meryl Streeppel vagy látható-- de az alapján nehéz megmondani, hogy különösebben szexi lennél-e vagy sem. Mégis ki az a sok nő, aki ezt mondta neked? Vagy Meryl volt az? Tudod, hogy szeret tréfálni!

Glamour: Vannak még beteljesületlen álmaid?
András: Hogy őszinte legyek, Bartek, szinte csak beteljesületlen álmaim vannak. Szeretnék többet írni. Szeretnék filmeket forgatni. Szeretnék utazni. Szeretnék egy házat a tengerparton. Vagy az óceánparton. Szeretnék reggel a hullámok hangjára ébredni. És ott tölteni az év jelentős részét. Szeretnék évente legalább egy hónapot síeléssel tölteni. Szeretnék még jobban elmélyedni a judaizmusban. Szeretnék egészséges lenni. Szeretném, ha a családomban mindenki egészséges lenne. Szeretnék több időt tölteni a családommal. Szeretnék több időt tölteni egyedül. Szeretnék 100%-os életet élni 24/7.

Az Élet Értelméről Egy Ötévesnek Szombaton Reggel Hétkor

2010-08-09T06:00:00.008+02:00

A hét hat napján reggel négykor kelek.

Három oka vannak ennek. Egyrészt I’m a morning person. Másrészt egy olyan person vagyok, aki szeret sokat egyedül lenni-- és kizárólag ezek a hajnali órák jelentenek némi garanciát arra, hogy egyedül legyek. Harmadrészt reggel hatig nem szokott hívni senki és olyankor már/még emailt semigen kapok-- szóval, viszonylag háborítatlanul tudok tenni, venni.

Szóval, a hét hat napján reggel négykor reggel. De szombaton nem-- akkor Szombat van, akkor nem dolgozom. Nem teszek, veszek. Sőt, még az ébresztőt sem állítom be a telefonomon. Akkor elvileg – elvileg! – addig alhatok, ameddig csak bírok.

Elvileg, mert Frédinek, zsenge kora ellenére, közel olyan szerény az alvásigénye, mint nekem.

Illetve ez így nem igaz. Vannak keddek és csütörtökök, amikor akár nyolcig is képes aludni.

De nem úgy szombaton. Szombaton mindig rendkívül szerény az alvásigénye. Legkésőbb hat órakor megszólal benne a belső vekker, és akkor muszáj neki felébrednie.

Mivel úriember, és tudja, hogy én egész héten négykor keltem, és ezért szombatra viszonylag fáradtnak vagyok mondható, nem ébreszt fel. Csak tesz, vesz. Valami kis molyolással kezdi, aztán szép sorjában odamászik mellé az ágyra a pirospöttyös Figurka-cica, a kalandra éhes Buzz Lightyear, egy színes hajú póni és néhány kisebb darab gyurma is. Ezek a dolgok pedig mind lélekkel és személyiséggel bírnak, s mint ilyenek képesek szóban is kifejezni magukat. Vagyis beszélnek. Kezdetben csak sustorogva, aztán egyre hangosabban.

Frédi úriember és a barátai is úriemberek. Nem hangoskodnak. Csendesen beszélgetnek.

De az én fülem a hét hat napján már háromnegyed négytől hegyezi magát, hogy mikor szólal meg az ébresztő. És szombaton, amikor elmúlt négy, elmúlt öt, és elmúlt hat is anélkül, hogy megszólalt volna az ébresztő, már egy diszkrét csevegés is elég a szomszéd szobából, hogy a fülem oldalba bökje az agyamat:

- Ébresztő, haver…

És akkor az agyam felpattan, és vigyázba vágja magát a kincstári vaságy mellett:

- Uram, Igen, Uram!!!

Na, és erre persze már én is felébredek.

Hallom, ahogy Frédi és barátai a szomszéd szobában csevegnek-- és akkor már csak azt várom, hogy mikor csendesül el váratlanul minden, és hallom meg kb. két perc múlva a suttogó hangot:

- Kakiltam…

Mert akkor menni kell.

Törölni.

Reggelit adni.

Beszélgetni.

Mert azt hiszem, hogy Frédi azért is ébred fel szombatonként olyan korán, mert szeret a konyhában ücsörögni és beszélgetni. Velem. Kettesben.

Ilyenkor teszi fel azokat a kifejtős kérdéseket, amik a hét során felgyülemlettek benne, de egymaga nem talált rájuk kielégítő választ.

Tegnapelőtt a konyhaasztalon álló aprócska vázára mutatott, és ezzel nyitott:

- A virágban is benne van Isten?

Én kitöröltem a csipát a szememből, és Frédire néztem. Tudtam, miért kérdezi ezt.

Jiszráél ben Eliezer miatt.

És Chaim Potok miatt.

Nála olvastam ugyanis, hogy mi volt a Baál Sém Tov (AKA Jiszráél ben Eliezer), a haszidizmus megalapítójának filozófiája:

A Teremtéskor kipattanó és lehulló isteni szikrák az egész létezést szentséggel hatották át. Az isteni szikrák révén a világ minden sarkába elhatolt Isten jelenléte. A hívő a legvilágibb cselekedeteiben is felfedezi ezt a jelenlétet-- az evésben, a munkában, az alvásban, a szerelemben. Ott találjuk minden fűszálban, minden fában, minden felhőben.

A Világ nincs tele bűnökkel és bűnösökkel. Semmi szükség a vég nélküli vezeklésre, önsanyargatásra és böjtölésre. Isten szereti a népét, és nem kívánja, hogy vég nélküli rettegésben éljen. Nem azért tartjuk be a parancsolatokat, hogy helyreállítsuk a kozmosz rendjét, hanem azért, hogy megtapasztaljuk azt az örömet, ami az isteni jelenlét közelségéből származik. Érzelmeink kötnek minket Istenhez. A Baál Sém Tov nem a világvégét és a Messiás eljövetelét, hanem a hétköznapok sugárzását hirdette.

Nagyjából ezt olvastam Potoknál.

Darvas rabbi pedig másfél hete azt mondta, hogyha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy bizonyos dolgokat racionális érvek alapján fogadjunk el, bizonyos dolgokat viszont teljesen irracionálisan, a szívünkkel, akkor az életünk kevésbé egyszerű, de igazabb és valódibb lesz.

Amikor Potoknál a fenti gondolatokat olvastam, ugyanezt éreztem, csak nem tudtam ilyen frappánsan megfogalmazni.

Amikor Potoknál a fenti gondolatokat olvastam, pontosan azt éreztem, hogy az én életem igazabb és valódibb lesz, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy – minden ellenére, amit az általános és középiskolában, illetve minden ellenére, amit az egyetemen tanultam – elhiggyem azt, amit a Baál Sém Tov mondott az isteni szikrákról és a hétköznapok sugárzásáról. Könnyebb ettől nem lesz az életem-- de igazabb és valódibb igen.

Erről beszélgettünk egy korábbi szombat reggelen Frédivel, és most erre a témára tért vissza.

Mivel tudtam, hogy egy egyszerű igennel nem úszom meg ezt a kérdést, teleszívtam a tüdőmet levegővel, és úgy válaszoltam neki.

- Igen.

Frédi nem sokat gondolkodott a következő kérdés előtt:
- És a barackban is benne van Isten?

Végignéztem a konyhában található gyümölcsökön, és elcsigázottan konstatáltam, hogy viszonylag hosszú, és viszonylag egyhangú kérdezz-felelek elé nézünk.

- Igen, a barackban is.

De tévedtem.

Frédi egy szempillantásnyi gondolkodás után ezt kérdezte:
- És-- bennem is?

Én egy szempillantásnyi gondolkodás nélkül vágtam rá:
- Igen.

Kezdtem felébredni. Frédit figyeltem, és élvezettel hallgattam az agyában kattogó kerekek zenéjét.

Ő rám emelte szemét, amiben egy ötéves talmudtudós szerény mosolya csillant meg.
- És ha megeszem a barackot, akkor bennem több Isten lesz?

Brávó:), gondoltam magamban, de hangosan csak ennyi jött ki elsőre:

- Ööö…

Aztán ennyi:

- Azt hiszem, nem.

Ő nem volt csalódott. Inkább kíváncsi. Rendületlenül nézett rám.

- Beszélj még – mondta.

Én pedig beszéltem.

- Nos…

Eddig jutottam.

Aztán eszembe jutott Imi, hogy mindig azzal a határozott céllal állítottuk össze üzleti prezentációinkat, hogy azok annyira egyszerűek, logikusak és követhetőek legyenek, hogy akár egy ötéves is megértse őket. És arra gondoltam, hogy natessék!, most itt van nekem egy ötéves, aki történetesen Frédi, a kisfiam, és az élet értelméről kérdez engem. És hogy mennyire nemkönnyű az élet értelméről beszélni annyira egyszerűen, logikusan és követhetően, hogy azt egy ötéves is megértse.

Ezt mondtam:

- Azt hiszem, hogy van benned egy isteni szikra, ami nem lesz több vagy nagyobb attól, hogy megeszed a barackot. Az a barack nélkül is benned van.

- Beszélj még – mondta.

- Azt hiszem, hogy ilyen isteni szikra mindenkiben van. És ezektől az isteni szikráktól vagyunk különlegesek. Mindannyian tudunk valami különlegeset. Anya tud meséket írni a felnőtteknek. Zoli tud fényképezni. Zsófi meg tudja csinálni gyurmából Shreket.

Frédi kíváncsian figyelt.

- Én mit tudok csinálni? – kérdezte.

- Például szépen rajzolsz – válaszoltam. – De lehet, hogy ki fog derülni, hogy valamiben még ennél is különlegesebb vagy.

A szemembe nézett, és azt kérdezte:

- Szerinted már felpuhult a zabpehely?

- Szerintem már igen – feleltem, és a konyhapulthoz léptem, ahol még a beszélgetés előtt öntöttem tejet a zabpelyhére.

Most mézet csorgattam rá, és odaadtam neki. Ő fogta a kanalát, és jóízűen enni kezdte.

Néztem, és tudtam, hogy most feldolgoz. Feldolgozza azt az információt, amit kapott. És majd a jövő szombaton, vagy azután, vagy egy év múlva tovább kérdez.

És akkor talán majd elmondom neki, hogy szerintem az élet értelme az, hogy megtaláljuk magunkban az isteni szikrát, és megmutassuk azt a világnak. Hogy megtaláljuk, mitől vagyunk különlegesek. És megismételhetetlenek. És hogy a bennünk található isteni szikrával, hogyan tudunk hozzájárulni a világ befejezéséhez. És hogy rájöjjünk, hogy hogyan tudunk megélni ebből. És akkor ő talán majd nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb gyerekkort tud biztosítani az ő gyerekeinek, mint amilyet én tudok nekik.

Vagy nem...:)

De az is lehet, hogy többet nem kérdez erről. És akkor majd egyedül, vagy valaki más segítségével jön rá az élet értelmére...:)

Félelem & Kényelem

2010-06-29T06:00:00.011+02:00

Ez valamivel több, mint egy éve történt.

Imivel és Zolival láttuk, hogy baj van. Cégünk, a Hídvégi Vernyik nem úgy megy, ahogy ideális lenne. Voltak ötleteink és terveink, amik megvalósításra vártak, a készpénzáramlás azonban egyszercsak megállt. Részben a válság miatt, részben miattunk.

Bármi áron, de időt kellett nyernünk ötleteink és terveink megvalósításához. Úgy határoztunk, hát, hogy minden, nem-a-létfenntartáshoz-szükséges kiadást megszüntetünk. Zoli és én vállaltuk magunkra az iroda felszámolását, és a bútorok elköltöztetését.

Felhívtam azt a költöztető céget, amelyikkel legutoljára dolgoztunk. Elmondtam a diszpécsernek a feladatot. Mindketten (mármint a diszpécser és én is) úgy becsültük, hogy két íróasztal, két karosszék, négy szék, és egy kanapé elszállításához 2 ember maximum 2 órás munkájára lesz szükség. Kiszámoltuk, hogy ez mennyi pénzt jelent majd, és letettük a telefont.

A költözés napján megjelent 5 költöztető, és elkezdte lehordani a teherautóba a két íróasztalt, a két karosszéket, a négy széket, és a kanapét. Alig kezdték el, már készen is voltak. Én pedig szóvá tettem a költöztetők vezetőjének, hogy bizony, ágyúval lőttünk verébre. Ide 2 ember is elég lett volna-- ahogy egyébként a cég diszpécserével meg is állapodtunk.

A költöztetők vezetője ekkor elém tolta a számlát, hogy írjam alá, majd fizessem ki neki az összeget, most, még mielőtt elszállították volna a bútorokat. Én megkérdeztem, hogy miért tennék ilyet, a költöztetők vezetője pedig azt mondta, hogy csak azért, mert az ő szabályzatuk kimondja, hogy addig nem indulhatnak el, amíg ki nem fizetik nekik a díjat előre.

Kezdtem ideges lenni, de tudtam, hogy az iroda tulajdonosa két óra múlva jön, hogy átvegye tőlem a kulcsokat, vagyis nincs nagyon játékterem. Arra gondoltam, hogy OK, már dolgoztunk ezzel a céggel, akkor is minden rendben volt, az új, hülye szabályukon kívül most is nagyon szépen dolgoztak, ezt most benyelem.

Ránéztem a számlára, és leesett az állam. A végösszeg közel a négyszerese volt annak, mint amiben a diszpécserrel megállapodtam. Megkérdeztem a költöztetők vezetőjét, hogy ez meg hogy lehet. Ő erre felettébb türelmetlenül azt válaszolta, hogy náluk az a minimum, hogy az ügyfél kifizeti 5 darab költöztető 3 órás munkáját. Akkor is, ha csak 2 ember 2 órás munkájára volna szükség.

Ezen a ponton ipari mennyiségű adrenalin dőlt a vérembe, és megtapasztalhattam egy klasszikus fight-or-flight response-t. Vagyis ugyanazt éreztem, amit az ősember is, amikor meglátta mamutot: most vagy nekiesik (mármint a mamutnak), vagy elszalad-- más választást nem hagy neki az evolúció.

Mivel a költöztető fickók többnyire egy fejjel voltak magasabbak nálam, ráadásul ötszörös túlerőben voltak, a válluk pedig szélesebb volt az enyémnél, illetve azt is tudtam, hogy az iroda tulajdonosa két óra múlva jön, hogy átvegye tőlem a kulcsokat, nagy bölcsen a menekülést választottam, ami esetünkben úgy nézett ki, hogy Zolival összedobtuk a négyszeres díjat, kifizettük előre, aztán útjára bocsátottuk a küldeményt.

Mikor a költöztetők után Zoli is kilépett az üres irodából, én üvölteni kezdtem. Volt ott minden. Sok, sok, sok nagyon trágár kifejezést használtam-- amivel kár is lenne itt a blogot szennyezni. Ráadásul nagyon hangosan kiabáltam, és nem bírtam abbahagyni. Csak üvöltöttem-- és üvöltöttem. Elsősorban a költöztetőket szidalmaztam, mert azt hittem, hogy rájuk haragszom.

Pedig a szívem mélyén nem rájuk haragudtam, hanem magamra. Azért, mert nem mondtam nekik, hogy nincs harag, de a diszpécserükkel nem ebben állapodtam meg, úgyhogy hordják szépen vissza a bútorokat, majd elszállítja azokat egy másik cég. Haragudtam magamra, mert nem hívtam fel azonnal az iroda tulajdonosát, hogy ne jöjjön két óra múlva, mert itt valami félreértés történt. De én egyiket sem tettem meg, mert féltem a nagydarab fickóktól, akik esetleg majd csúnyán néznek rám, és azért sem, mert már túl akartam lenni az egész költözésen.

Magyarul: gyáva és kényelmes voltam.

A költöztetők pedig kihasználták ezt: átbasztak.

És akkor ott, az üres irodában, még mindig üvöltve, megfogadtam magamnak, hogy engem költöztető többet nem ver át.

Persze még akkor is azt hittem, hogy a költöztetőkre haragszom, és hogy fogadalmam valamiképpen ellenük irányul-- pedig a szívem mélyén azt fogadtam meg, hogy a jövőben, amikor hasonló dilemma elé kerülök, a félelem és a kényelem nem fog szerepet játszani a döntéseimben.

Aztán eltelt egy év. És újra költözködtem. Ezúttal a családommal.

És ezúttal – mily meglepő! – egy másik céget bíztam meg a költöztetéssel. A másik cég annyi embert küldött, amennyit előre megígért, és nagyjából annyi idő alatt végzett, mint amennyit előre megígért.

Nem is lett volna baj, ha a teherautó sofőrje ki nem töri az egyik asztalunk lábát.

De kitörte.

Én pedig – vagyis a pasi, aki egy évvel korábban megfogadta, hogy őt költöztető többet nem veri át – jeleztem a költöztetők vezetőjének, hogy ebben a formában (három lábbal) nem veszem át az asztalt. Megnéztem az IKEA oldalán, hogy mennyibe kerül a szóbanforgó asztal, és azt a javaslatot tettem, hogy amíg nem találnak megoldást erre a kérdésre, addig az asztal árával csökkentem a díjat, amit a költözés végén kifizetek nekik.

A lábtörő fickó erre azt válaszolta, hogy korrekt, és hogy ő akkor gyorsan megragasztatja az asztallábat. Erre én – vagyis a pasi, aki megfogadta, hogy őt költöztető többet nem veri át – jeleztem a lábtörő fickónak, hogy nem, nem, semmiképpen ne ragassza meg az asztallábat, hiszen az fából van, és én semmiképpen nem szeretnék az ép faasztal helyett egy ragasztott lábú faasztalt-- hanem cseréltesse ki a lábat az IKEÁ-ban. És amikor majd ezt megteszi, akkor én kifizetem neki az asztal árát.

Az újabb hibát ott követtem el, hogy a nagy hallgatást beleegyezésnek tekintettem, és nem kértem meg a fickót, hogy ismételje el, amit mondtam neki. De hát, mindig tanul az ember. Hát, még én!

Eltelt két hét, és egyik reggel kaptam egy smst a lábtörő fickótól, hogy megragasztatta az asztallábat, hozhatja-e délután.

Erre én – vagyis a pasi, aki megfogadta, hogy őt többet nem verik át – felhívtam a költöztető cég vezetőjét, és elmondtam neki az előzményeket, jeleztem, hogy akkor a részemről itt ért véget a történet, és megkértem arra, hogy közölje a beosztottjával, a jövőben ne zaklasson a megragasztott lábú asztallal-- veszek egy olyat, amelyiknek négy lába van, és egyik sincs megragasztva.

Eltelt egy újabb hét, és egy szombati nap reggelén kopogtak. Én gyanútlanul és alsógatyában nyitottam ajtót, és hát, láttam ám, hogy négy hústorony meg egy ragasztott lábú faasztal várakozik a bejárat előtt-- eltorlaszolván nem csak a bejáratot, de minden fényt is. És nem csak szó szerint, de átvitt értelemben is.

A négy hústorony közül az egyik a lábtörő fickó volt. Előbb diadalmas mosollyal a többiekre nézett, majd rám, végül az asztalra mutatott.
- Meghoztuk az asztalt. Kérem a pénzt.

Ilyen frappánsan.

Ezen a ponton újra ipari mennyiségű adrenalin dőlt a vérembe, és újra megtapasztalhattam egy fight-or-flight response-t.

Láttam a mamutot, és tudtam: most vagy nekiesek, vagy elszaladok-- más választást nem hagy az evolúció.

Miután legutóbb elmenekültem, és azzal a megoldással utólag nem voltam elégedett, ezúttal úgy döntöttem, hogy harcba szállok.

Megálltam az ajtóban, keményen, eltökélten, alsógatyában, és azt mondtam:
- Nekem NEM kell ez a megragasztott lábú asztal. Már vettem másikat. Olyat, amelyiknek mind a négy lába ép.

Ilyen frappánsan.

Na, ettől aztán a hústornyok vérébe is ipari mennyiségű adrenalin dőlt, és ők is felsorakoztak velem szemben, a ragasztott lábú faasztal mögött.

Úgy álltunk egymással szemben, mint egy westernben a párbaj előtt.

Aztán kezdetét vette az összecsapás.

Parázs vita kezdődött arról, hogy akkor most kinek van igaza, és hogy miképpen lehetne megoldást találni erre a helyzetre. A hangvétel igen tüzes volt, néhol talán már-már személyeskedésbe hajló, esetleg fenyegetőzésnek tűnő. Egy ponton elhangzott a klasszikus mondat is:

- Jó, akkor most bemegyünk a lakásba, és elhozunk valamit, ami annyiba kerül, mint az asztal!

De én kitartottam. Keményen, eltökélten, alsógatyában.

És a kitartásomnak meglett az eredménye.

A négy hústorony fél óra múlva visszavonult, és magával vitte a megragasztott lábú asztalt is.

És csak azt.

Én fellélegeztem, és – ha talán nem is éltemben, de – hosszú évek után először éreztem a bátorság és a győzelem felszabadító ízét a számban.

A para ezután kezdődött.

Akkor, amikor elmeséltem másoknak, hogy mi történt velem. Mert akkor mások azt mondták, hogy szép, szép, de majd ne lepődjek meg, amikor visszajönnek a hústornyok, és jól összevernek.

Hát, gondoltam magamban, meglepődni most már nem fogok… de talán nem is a meglepődés a legrosszabb abban, ha az embert (mármint engem) négy darab, egyenként másfél mázsás fickó összeveri.

Ezzel az érzéssel kezdődött az a két hét, ami úgy telt, hogy folyamatosan azt figyeltem, mi történik a hátam mögött. Mielőtt elmentem hazulról, kinéztem az ablakon, hogy nem várnak-e valakik odalent husángokkal (vagy megragasztott asztallábakkal). Amikor pedig hazaértem, megvártam, amíg becsukódik a kapu és kattan a zár-- csak azután indultam el felfelé a lépcsőkön.

Szóval, tele volt a gatyám, és igyekeztem mindig ugrásra készen állni.

Aztán eltelt két hét, és elestem a biciklimmel.

Esett az eső, vizes volt az aszfalt, de én valahogy megfeledkeztem erről, és szépen beledőltem a kanyarba, ahogy a nagyok csinálják-- meg ahogy én csináltam gyerekkoromban. A gumi pedig hiába kapaszkodott az úttestbe, nem tudta megtartani a biciklit és engem.

Elvágódtam. A bicikli kicsúszott az úttest közepére, én a vállamra zuhantam, a fejem pedig odacsapódott az aszfalthoz.

Az első dolog, amire emlékszem, egy fej, ami fölém hajol, és a fejben két szem, amik tele vannak iszonyattal. A fejen található száj azt kérdezi tőlem, hogy hogy vagyok. Jól, válaszolom. De a fej és a szemek nem hisznek nekem. Segítek, ajánlja a száj. Köszönöm, mondom. A fejhez tartozó kezek megfogják a könyökömet, úgy segítenek felállni. Szédülök. Émelygek. Körbenézek. Az úttest közepén állok. Néhány méterre tőlem a biciklim. Odalépek hozzá. Lehajolok és felállítom. Ahogy felegyenesedem, megfordul velem a világ, de nem esem el. Menj fel a járdára, mondja a száj. Felmegyek a járdára. Jól vagy? – kérdezi a száj. Köszönöm, jól, válaszolom. Itt hagyhatlak? – kérdezi a száj. Ekkor látom csak, hogy egy lány beszél hozzám, aki a közeli kereszteződésnél hagyta az autóját, nyitott ajtóval, elzárva a mögötte jövők elől az utat. Persze, mondom. Köszönöm. Biztos? - kérdezi. Igen, köszönöm. Elindul vissza az autójához, de közben többször visszanéz, hogy nem dőlök-e el. Nem dőlök el. Beszáll az autójába. Becsukja az ajtót. Integet és elhajt. Én megkapaszkodom a közeli villanyoszlopban.

Így álltam egy darabig. Aztán, ahogy a Vészhelyzetben láttam, szépen elsoroltam magamnak, hogy hogy hívnak, hogy hol vagyok, milyen nap van, hová indultam, és hogy miért. Mindent sikerült elmondanom. A Vészhelyzetben ilyenkor mindig azt mondták: térben és időben koordinált. Vagy orientált. Vagy valami hasonlót.

Aznap délelőtt két helyre kellett mennem. Felültem, hát, a biciklimre, és elindultam az első helyre. Bár úgy éreztem, hogy tudom, hová megyek, volt bennem némi bizonytalanság. Amikor azonban megérkeztem, kiderült, hogy minden rendben, jókor voltam jó helyen.

Amikor megérkeztem a második helyre, ahová mennem kellett, akkor kezdett kiürülni a szervezetemből az adrenalin, ami az esésnél árasztotta el a testemet. És ahogy ürült ki az adrenalin, úgy jött elő a fájdalom. A fejemben, de főleg a vállamban.

A második hely, ahová mennem kellett, a Dunapark volt. Ott volt találkozóm Nórival, aki elmesélte, hogy kineziológusnál volt, és hogy végre sikerült elengednie azt a családi tragédiát, ami tizenöt éve szorongatta a torkát. Én ültem vele szemben, és olyan fényt láttam Nóri szemében, amit mióta ismerem, még soha-- és ettől kicsordult a könnyem.

Ültem ott a Dunaparkban, hallgattam Nórit, potyogtak a könnyeim, és közben, ahogy az adrenalin távozott a testemből, úgy lett úrrá az érzékeimen a fájdalom.

És akkor azt éreztem, hogy

ez az

élet.

Az életem.

A költöztetők.

Nóri tragédiája.

A véraláfutások a vállamon.

A könnyeim.

Szeretném átadni szavakkal azt, amit akkor és ott éreztem.

Mert jó volt.

Élni.

Felismerni.

Az életemet.

Szeretném átadni szavakkal.

De nem lehet.

(Hát, persze, hogy nem:)

Hiszen pont az a lényeg,

hogy nekem kellett ott állnom az ajtóban a hústornyokkal szemben,

nekem kellett paráznom azon, hogy vajon összevernek-e,

nekem kellett elesnem a biciklimmel, és összezúznom magam, és

nekem kellett megtapasztalnom a fájdalmat ahhoz, hogy rájöjjek,

a fájdalom csak fájdalom.

A fájdalom csak fájdalom.

No para.

Fáj,

de

elmúlik.

Ami nem múlik el,

az a PARA a fájdalomtól.

A para a fájdalomtól visszatart az élettől.

Visszatart attól, hogy éljem az életemet.

A para a fájdalomtól a halál.

A para a fájdalomtól

és a viszolygás a kényelmetlenségtől.

Ez a kettő

kinyír mindent.

Pedig élni jobb

könnyek között,

véraláfutásokkal.

Mint félve.

Mint kényelmesen.

Jobb.

Érdemesebb.

Már Nem Akarok Wunderkind Lenni

2010-06-16T06:00:00.002+02:00

Amióta az eszemet tudom, mindig is wunderkind voltam.

Korán rátaláltam azokra a dolgokra, amikért a Földre jöttem, amikkel itt foglalkoznom kell, amikben jó vagyok.

Korán kiderült, hogy olyan formában tudom leírni a gondolataimat és az érzéseimet, amiben mások szívesen olvasnak róluk. Korán kiderült, hogy hasznos tanácsokat tudok adni embereknek, hogy mit csináljanak és milyen hangon beszéljenek egy színpadon vagy egy kamera előtt ahhoz, hogy a nézők a leginkább a hatása alá kerüljenek annak, amit ők csinálnak vagy mondanak. Korán kiderült, hogy sokféle alkotónak tudok a hasznára lenni - általában is - abban, hogy mit és hogyan érdemes csinálniuk ahhoz, hogy még teljesebben ki tudják magukat fejezni, és hogy a közönségük még nagyobb örömét lelje abban, amit ők (mármint az alkotók) nekik alkotnak.

Ezek adottságok.

Kaptam őket.

Azért kaptam őket, hogy legyen értelme az életemnek a Földön.

Nem azért, mert kiérdemeltem őket.

„Csak” azért, hogy hozzá tudjak járulni a Világ befejezéséhez.

Én pedig

- nyilván teljesen öntudatlanul -

gőzerővel iparkodtam azon, hogy részt vegyek a Világ befejezésében.

Végeztem a Dolgom-- az Eredmények pedig jöttek.

És jöttek, és jöttek.

És jöttek, és jöttek, és jöttek.

Egyik a másik után.

És a többi gyerek,

meg a felnőttek is

elkezdtek úgy reagálni rám, mint egy wunderkindre.

Mintha különleges lennék.

Mintha tehetségesebb volnék, mint a többiek.

Mintha nekem mindig minden sikerülne.

Én pedig

- sajnos -

kezdtem elhinni,

hogy mindez

a sok szép szó

igaz.

Igen…

És kezdtem

úgy gondolni,

hogy az Eredmények

hozzám tartoznak,

hogy

- jaj… -,

járnak nekem.

És hát,

- pedig hát, -

az Eredmények

olyanok, hogy

amint elhiszed, hogy járnak Neked

hirtelen

nem jönnek

többet.

Igen...

Amint elhiszed, hogy wunderkind vagy,

azonnal pofára esel.

Én is így estem pofára.

Végeztem a dolgom--

fürdőztem az érzésben, hogy wunderkind vagyok,

hogy különleges vagyok,

hogy a magam Dolgaiban tehetségesebb vagyok, mint a többség,

hogy nekem mindig minden sikerül--

és az Eredmények NEM jöttek.

És NEM jöttek, és NEM jöttek.

Nem és nem és nem.

Én pedig frusztrálódni kezdtem.

Nem értettem, hogy mi történt.

És egyre kétségbeesettebben próbáltam kapaszkodni wunderkindségembe.

Pedig a wunderkindségbe nem lehet kapaszkodni.

Még megfogni sem lehet.

Ez olyan, mint a fociban a „labdabirtoklás”.

Ezt Puzsér Robitól tudom.

Aki

- velem ellentétben -

rajong a fociért:)

Egyszer régen ő mesélte, hogy a meccseken a kommentátorok mindig számolják és bemondják, hogy melyik csapat, és azon belül is melyik játékos mennyi ideig birtokolta a labdát a meccs folyamán. De Robi szerint ez hülyeség. A labdát nem lehet birtokolni a fociban. Éppen ez a szépsége. Csak annyit tudsz tenni, hogy a guruló labda megfelelő oldalára kerülsz, és a megfelelő sebességgel szaladsz utána. Ha csak egy szempillantásra is elhiszed, hogy Te most birtoklod azt a labdát, akkor azonnal elveszíted. Mert ott terem valaki, aki a labda megfelelőBB oldalára kerül, és megfelelőBB sebességgel kezd szaladni utána. Te pedig elveszíted a labdát, azt a labdát, ami, különben, sosem volt a Tiéd…:)

Hát, én is éppen így jártam a wunderkindségemmel.

Kapaszkodtam belé, kapaszkodtam belé, és minél jobban kapaszkodtam, annál kevésbé és kevésbé volt az enyém.

És ettől egy nagyon frusztrált kis fickó lettem.

És szánalmas pótcselekvések egész portfolióját hoztam létre magamnak, hogy úgy érezzem, továbbra is jönnek az Eredmények.

IQ-tesztet töltöttem ki, hogy megbizonyosodjam róla, okosabb vagyok, mint a többség. Olyan emberek társaságát kezdtem keresni, akikről úgy gondoltam, hogy átlagon felüliek. Azzal nyugtattam magam, hogy az elithez tartozom.

Nyilván az IQ-tesztnek volt egy Eredménye, nyilván átlagon felüli ismerőseimnek is voltak Eredményei, és nyilván azt is Eredményként értékeltem, hogy az elithez tartozom.

:)

De, hát,

ezek nem azok az Eredmények voltak,

amikért a Földre jöttem.

Nem azok, amikkel hozzá tudok járulni a Világ befejezéséhez.

Nem igazi Eredmények.

Mihasznaságok.

Pótcselekvések.

Hazugságok.

Amikkel megnyugtathattam magam.

Amikkel elaltathattam magam.

Amikkel becsaphattam magam.

És amik segítettek, hogy önfeledtem dagonyázhassak abban,

hogy egy kib.szott wunderkind vagyok.

Átlagon felüli.

Többre érdemes.

Akinek nincs miért küzdeni.

Hiszen csak az átlagosak küzdenek.

És ha én is küzdenék, akkor én is átlagos lennék.

És akkor nem lennék wunderkind.

És akkor mi maradna?

Semmi.

Ma már

tudom,

hogy ami akkor marad,

amikor elveszik a wunderkindség,

az

a MINDEN.

A lényeg.

Az igazság.

Megvan az egyszeri boxoló története?

Én nemrég hallottam.

A fickó nagyon igyekezett, keményen edzett, vizualizálta magát a győzelem pillanatában, elképzelte, hogy mit fog csinálni, mit fog gondolni, mit fog érezni, amikor a döntő végén az ő kezét fogja felemelni a bíró.

És sikerült.

Megnyerte a döntőt. Kiütötte a címvédőt.

Rátették a bajnoki övet, ő pedig boldog volt. Olyan boldogság szállta meg, mint még soha. Olyan boldogság, amilyet korábban elképzelni sem tudott.

Aztán jött egy másik fickó, aki szintén nagyon igyekezett, szintén keményen edzett, szintén vizualizálta magát a győzelem pillanatában, szintén elképzelte, hogy mit fog csinálni, mit fog gondolni, mit fog érezni, amikor a döntő végén az ő kezét fogja felemelni a bíró.

És a döntőben - amiben az első fickónak meg kellett védenie a bajnoki övét, a másik fickónak pedig meg kellett szereznie a bajnoki övet - a második fickó győzött.

Kiütötte az első fickót.

Az első fickótól elvették a bajnoki övet.

És az első fickót olyan szomorúság szállta meg, mint még soha. Olyan szomorúság, amilyet korábban elképzelni sem tudott.

DE

akkor jött az edzője

- én egy olyan kemény, brooklyni, a második világháborúban edződött pasast képzelek magam elé, kötött fekete sapkában -,

és azt kérdezte tőle:

- Tudod, miért voltál hülye, fiam?
- Nem, mester…
- A bajnoki címedet védted!
- Igen, mester…
- Na, ezért voltál hülye!
- Nem értem, mester… hiszen én voltam a bajnok…
- Amikor a ringbe lépsz - az öreg edző felemelte a mutató ujját, és egy pillanatnyi hatásszünetet tartott - NEM a bajnoki címedet véded! Amikor belépsz a ringbe, már nem vagy bajnok. Amikor belépsz a ringbe, már nem a Tiéd a bajnoki öv. Letetted, mielőtt átbújtál a kötél alatt. Igazából sosem volt a Tiéd… de ezt úgysem érted… A lényeg, hogy amikor a ringbe lépsz, nem a bajnoki címedet véded! Hanem a megszerzéséért harcolsz! És akkor nyerni fogsz! Érted?!
- Értem, mester…
- Dehogy érted…

Hát, én

- félve írom le, de -

érteni

vélem.

Abba kell hagynom annak az ismételgetését, hogy különleges vagyok--

és végeznem kell a Dolgom.

Mint azelőtt.

Egyszerűen.

Gőzerővel.

Csendben.

Le kell tennem a kib.szott bajnoki övet.

A Boldog András

2010-06-09T06:00:00.015+02:00

Hogy mit jelentett nekem régen a Boldog András?

Egy ígéretet.

Egy célt.

A jövőt.

Egy ideális állapotot.

Egy idealizált állapotot.

Azóta

eljött a jövő

- az akkori jövőm: a mai jelenem -,

de az a Boldog András, akiről akkor álmodoztam,

nincs itt.

Most.

És ez rossz.

Volt.

Különösen januárban.

Meg februárban.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán

- :))) -,

és én több dologra is rájöttem.

Rájöttem például

a boldogság titkára.

:)

Rájöttem, hogy soha nem LESZEK boldog.

Rájöttem, hogy olyan dolgokra vágyom, amik kizárják egymást.

Hogy ha az egyik megvalósul, akkor a másik nem valósulhat meg.

Vagy ha a másik valósul meg, akkor az egyik nem tud megvalósulni.

Rájöttem például, hogy nem tudok egyszerre két helyen lenni.

Rájöttem, hogy ezért, ha valamikor boldog lehetek, az csakis

MOST

lehet.

ITT.

A jelenben.

Rájöttem, hogy a régi életstratégiám nem működik.

Új életstratégiára van szükségem.

Akkor jöttem rá, hogy a régi életstratégiám nem működik, amikor néhány másodpercnyi „gondolkodás” után jelentkeztem Áginál, hogy szívesen árulom a Figurkákat a Goubán.

Akkor jöttem rá, hogy

- ha nem is életemben először, de -

évek óta először

egy olyan döntést hoztam, amiről ép ésszel képtelen vagyok elszámolni magam felé

- pl. miért is árulok én rongybabákat egy bazárban…? -,

DE

DE(!)

amiről minden porcikám érezte, hogy JÓ döntés.

SZUPER döntés.

És nem csak egyetlen szempontból.

Hanem tízből.

Ráadásul

MOST.

ITT.

EBBEN A PILLANATBAN.

EZEN A HELYEN.

A régi életstratégiám szerint életcélokat kell kitűzni, terveket kell gyártani az életcélok elérésére, és a terveket végre kell hajtani.

A régi életstratégiám szerint minél több dolgot tudok az életemben kontroll alatt tartani, annál nagyobb valószínűséggel érem el az életcéljaimat.

A régi életstratégiám sajnos nem működött.

Januárban és februárban szinte másról sem írtam.

A régi életstratégiám nem számolt azzal, hogy nem vagyok Isten.

FRÉDI (5):
Én Isten szeretnék lenni…

ÉN:
És miért szeretnél Isten lenni?

FRÉDI:
Mert nem akarok meghalni...

Szóval, nem én vagyok Isten. Még magamat sem tudom kontroll alatt tartani, nemhogy a külső tényezőket.

A tervekkel pedig az a helyzet, hogy a végrehajtásukba előbb-utóbb a külső tényezők is beleszólnak.

És csak a legritkább esetben szólnak bele úgy, ahogy én elterveztem.

Ezért az új életstratégiám már nem a tervgyártásról szól.

Az új életstratégiám arra épül, hogy

nem LESZEK boldog.

Vagy MOST vagyok boldog,

vagy semmikor.

Nincs jövő.

Csak

ITT

és

MOST.

Az új életstratégiám két dologra épül:

álmodozásra

és aztán cselekvésre.

Tervek nélküli

cselekvésre.

Az új életstratégiámban semmi sem statikus.

Nincsenek statikus életcélok.

Nincsenek statikus tervek.

Minden

MOZOG.

ITT

és

MOST.

Én is mozgok.

With the flow.

Az új életstratégiám =

egy naponta változó dokumentum

+ cselekvés.

Az új életstratégiám négy lépésből áll.

1. Minden nap újra/megálmodom és vizualizálom a Boldog Andrást.

2. A következő lépésre összpontosítok.

3. NYITOTT vagyok MINDEN lehetőségre, ami csak egy leheletnyit is közelebb vihet a Boldog Andráshoz.

4. ITT és MOST élek.

Vagyis

nem parázom azon, hogy „az akkori jövőm a mai jelenem”, és hogy az akkori jövőhöz képest sehol nem tartok.

Egyáltalán nem parázom azon, hogy hol tartok.

Egyáltalán nem foglalkozom azzal, hogy hol kellene tartanom.

MOST vagyok. ITT.

MOST lehetek a legközelebb a Boldog Andráshoz.

Van egy naponta épülő és egy naponta változó dokumentum.

Az a címe: „A Boldog András”.

Oda beleírok mindent, amit tudok a Boldog Andrásról.

MINDENT.

Hogy hol, hogy hogyan, hogy kikkel körülvéve, hogy milyen illatok között, hogy milyen színek társaságában él a Boldog András.

MINDENT.

Gátlástalanul.

Félelem nélkül.

Szemérmetlenül.

MINDENT.

Jelen időben:

„Boldog vagyok.”

„Vicces vagyok.”

„Van egy nagy házam Toscanában.”

„Minden héten egyszer lefutok 10 kilométert.”

Ilyeneket.

Több százat.

És mindet jelen időben.

És minden hajnalban leülök mellé,

és rászánok 10 percet.

Végigolvasom,

aztán vagy kihúzok valamit,

vagy hozzáírok.

Jelen időben.

És minden hajnalban 10 percet a Boldog András társaságában töltök.

És meghallgatom (elolvasom), hogy hogyan él.

Milyen boldogan.

MOST.

Jelen időben.

És aztán felkelek az asztaltól,

körbenézek,

és minden, amit magam körül látok,

egy terv részének tűnik.

De nem az én tervem részének.

Hanem egy isteni terv részének.

Mert minden, amit magam körül látok,

a Boldog Andrásra mutat:

mivel minden hajnalban jelen időben olvasom végig a Boldog András életét, az ő élete 10 percre az én életem részévé válik.

10 percre én válok a Boldog Andrássá.

És minél több 10 percre válok én a Boldog Andrássá, talán annál többször teszek olyan lépéseket

- már a 10 perc letelte után is -,

amilyeneket a Boldog András is tenne.

Nem szándékosan.

Intuitívan.

Ösztönösen.

Az isteni terv részeként.

Tudatalattim utasításai alapján.

És minél többször teszek olyan lépéseket, amilyeneket a Boldog András is tenne, annál többször és többet élek úgy, mint a Boldog András.

Boldogan.

Néha,

amikor leülök „A Boldog András” dokumentum elé,

az jut az eszembe, hogy „jó, de ha EZ (valami jó dolog) lesz, akkor majd biztosan AZ (valami rossz dolog) fog történni”.

Amikor ilyen jut az eszembe, akkor

beleírom a dokumentumba, hogy EZ (valami jó dolog) lesz, és közben NEM történik AZ (valami rossz dolog).

MINDENT beleírok.

Gátlástalanul.

Félelem nélkül.

Szemérmetlenül.

MINDENT.

A papír MINDENT elbír.

Nem félek a papírtól.

Nem félek az álmaimtól.

Nem félek attól, hogy mit fogok gondolni magamról.

Nem félek.

Csak leírok MINDENT.

Aztán minden hajnalban rászánok 10 percet.

A nap további részében pedig csak csinálom a dolgom.

Időnként

- talán egyre többször -

úgy, ahogy a Boldog András csinálná.

With the flow.

Ahogy néhány másodpercnyi „gondolkodás” után jelentkeztem Áginál, hogy szívesen árulom a Figurkákat a Goubán.

Úgy.

Hogy mit jelent nekem MOST a boldogság?

Bizonyosságot,

hogy ebben a pillanatban,

MOST

a megfelelő helyen vagyok.

Azon a helyen,

ahol a Boldog András is lenne.

Bizonyosságot,

hogy ebben a pillanatban,

MOST

nem kellene máshol lennem.

Mert a Boldog András is ITT lenne.

Bizonyosságot,

hogy ezen a helyen,

ITT

és ebben a pillanatban,

MOST

nem helyettesíthetne engem

senki.

Mert az Univerzumnak ezt a részét nekem kell kitöltenem.

És

én

ezért

MOST

boldog vagyok.

Ezen a helyen,

a konyhában,

a laptop előtt,

ahol MOST vagyok.

Mert MOST,

ebben a pillanatban

a Boldog András

is ITT volna.

MOST

ITT

én

vagyok

a Boldog András.

Shavuot

2010-05-19T05:00:00.002+02:00

Kedd éjjeltől csütörtök estig ünnepeljük Shavuotot, a Tóra-adást meg a Nyarat. Ez idő alatt offline leszek.

Az ünnep utáni héten vagy arról fogok írni, hogy mit találtam fel véletlenül egy hónapja, vagy arról, hogy a kényelem és a félelem hogyan tesz középszerűvé bennünket. Vagy valami harmadik témáról, amivel kapcsolatban addig kapok majd ihletet:)

Hollywood Egyik Titka

2010-05-12T05:00:00.005+02:00

A következő jelenet valóban megtörtént. Nem pontosan így:)-- de megtörtént.

BELSŐ. BÁR – ÉJJEL

A bárpultnál RUSSELL CROWE ül. Egyedül. A haja kócos. Átizzadt, koszos rugby-mezt, -nadrágot és -cipőt visel. Fásultan bámul maga elé, a pulton álló bontatlan sörös üvegre-- amiben kedvenc ausztrál söre ragyog aranysárgán.

FELIRAT:
Los Angeles
Február, 2001
Egy hónappal az Oscar-díjkiosztás előtt
Hét hónappal 9/11 előtt

A BÁRTENDER a pult feletti tévé távirányítójának gombjait nyomkodja. Amikor megtalálja a CNN-t, abbahagyja a nyomkodást, és felhangosítja a tévét.

A TÉVÉBEN:
A MŰSORVEZETŐ feje melletti kis ablakban az Oscar-logo.

MŰSORVEZETŐ A TÉVÉBEN
A Legjobb Férfiszínész kategóriájában idén a következő színészeket jelölte az Akadémia. Javier Bardem, a Before Night Fallsban nyújtott alakításáért. Tom Hanks a Számkivetettért. Ed Harris a Pollockért…

Russell Crowe lassan felemeli a fejét. Tekintetéből észrevétlenül eltűnik a fásultság.

MŰSORVEZETŐ A TÉVÉBEN
…Geoffrey Rush a Quillsért…

Russell Crowe lassan teleszívja a tüdejét levegővel, és bent tartja.

MŰSORVEZETŐ A TÉVÉBEN
…és Russell Crowe a Gladiátorban, Maximus Decimus Meridiusként nyújtott alakításáért.

A bártender lehalkítja a tévét, és mosolyogva Russell Crowehoz fordul. Russell Crowe még mindig a tévét nézi, lassan kifújja a levegőt a tüdejéből, és elvigyorodik. Majd a bártenderre néz, és bólint. A bártender előhúz egy sörnyitót, kinyitja a pulton álló sörös üveget, és Russell Crowe elé tolja.

BÁRTENDER
Gratulálok, Mr. Crowe!

RUSSEL CROWE
(erős ausztrál akcentussal)
Köszi, Charlie.

Kinyújtja a kezét a sör felé, de mielőtt megragadhatná, KÉT ÖLTÖNYÖS FÉRFI lép hozzá, és Russell Crowe mozdulata félbemarad.

RUSSELL CROWE
(nem néz az öltönyös férfiakra)
Haver, belejöttél az intim szférámba.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Mr. Crowe?

RUSSELL CROWE
(még mindig a sörös üveget bámulja)
Haver, távozzál az intim szférámból, mert megütlek, mint kenguru.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Mr. Russell Crowe?

RUSSELL CROWE
(gladiátorosan, vérben forgó szemmel az öltönyös férfiakra néz)
Lépjél hátra egyet, köcsög.

A két öltönyös férfi nem mozdul. Farkasszemet néznek Russell Croweval.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Uram, Ön Mr. Russell Crowe?

Russell Crowe a szájához emeli a sörös üvegét, és egy szuszra kiissza. Leteszi, majd újra az öltönyös férfiakhoz fordul.

RUSSELL CROWE
Nem, a kibaszott Brad Pitt vagyok, bazmeg!

Elröhögi magát. A bártender vele nevet.

A két öltönyös férfit nem mulattatja a bennfentes szórakoztatóipari poén.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Uram, a Szövetségi Nyomozó Iroda különlegesen kiképzett ügynökei vagyunk.

Russell Crowe nagyon-nagyon harsányan felröhög, majd az öltönyös férfiakra néz.

RUSSELL CROWE
Nagyon jó! Hova adjam?

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Mit, Uram?

RUSSELL CROWE
A kicsi faszomat--! Az autogramot, haver! Hova adjam az autogramot?

A bártender egy golyóstollat nyújt Russell Crowenak, aki elveszi, és várja, hogy az öltönyösök elétoljanak egy darab papírt, amire odabiggyesztheti a nevét.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Uram, hallott már az Al-Quaidáról?

RUSSELL CROWE
(türelmetlenül)
Nem, de ha betűzöd, simán leírom. Neki kéred az autogramot? Al-- kicsoda?

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Az Al-Quaida egy fundamentalista iszlám terrorszervezet, Uram.

RUSSELL CROWE
(a papírról az öltönyös férfire emeli a tekintetét)
Haver, egy fundamentalista iszlám terrorszervezetnek kérsz tőlem autogramot?
(a bártenderhez fordul)
Nagy az Isten állatkertje, Charlie!

A bártender elmosolyodik.

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Uram, a francia titkosszolgálat lehallgatott egy telefonbeszélgetést Algériában, amiből arra következtetünk, hogy az Al-Quaida ikonikus amerikai személyiségek elrablását tervezi a közeli jövőben.

RUSSELL CROWE
Hát, ezt sajnálattal hallom, de--
(felmutatja az ausztrál sörös üveget)
--engem nem érint.

A MÁSIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Uram, az Al-Quaida szakértői úgy ítélik meg, hogy idén Ön fogja megnyerni az Oscar-díjat a Legjobb Férfiszínész kategóriában-- ezért Ön áll a listájuk élén.

RUSSELL CROWE
Ó--

AZ EGYIK ÖLTÖNYÖS FÉRFI
Úgy tervezik, hogy az Oscar-díjkiosztó ünnepségen rabolják el.

RUSSELL CROWE
A kurva anyjukat--

CUT

:)

Eddig a jelenet.

Aki még fel tudja idézni a 2001-es Oscar-díjkiosztót, az emlékezhet rá, hogy Russell Crowe az F.B.I. figyelmeztetése ellenére megjelent a Gálán, sőt!, meg is nyerte a díjat a Legjobb Férfiszínész kategóriában.

Ezt a történetet azért meséltem el, mert az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy a hollywoodi sztárokat azért tekinti a nagyközönség félisteneknek, mert tudnak valamit, amit a nagyközönség nem.

Mivel a sztárok körüli bulvárhírek elképesztően magasra emelték az ingerküszöbünket, már nem is igazán lepődünk meg, amikor azt halljuk, hogy Russell Crowe-t el akarta rabolni az Al-Quaida a 2001-es Oscar-díj kiosztáson-- DE ő mégis elment az eseményre, átvette a díjat, és mondott egy olyan szerény beszédet, amilyet tőle nem is vártunk volna.

Az ingerküszöbünk már olyan magaslatokban jár, hogy elfelejtjük, Russell Crowe Egy Ember. Amiképpen a többi hollywoodi sztár is-- akiknek vannak álmaik, akik szenvednek, amikor szorulásuk van, és akik betojnak, amikor megtudják, hogy az Al-Quaida rájuk vadászik.

Nyilván Russell Crowe is be volt tojva, ahogy én is be lettem volna tojva a helyében, amikor megtudta, hogy egy fundamentalista iszlám terrorszervezet az ő fejét akarja. Nyilván végiggondolta, ahogy én is végiggondoltam volna a helyében, hogy ki ő ebben a Világban, és hogy minden látszat ellenére, mennyire keveset ér az élete és a biztonsága, ha valakik (esetünkben iszlám fundamentalista terroristák) úgy döntenek, hogy az ő elrablásával fogják megleckéztetni a világ legerősebb katonai hatalmát.

Nyilván végiggondolta, ahogy én is végiggondoltam volna a helyében, hogy az F.B.I. nem őt, az újzélandi/ausztrál fickót védi, hanem a hollywoodi sztárt, akihez az újzélandi/ausztrál fickónak vajmi kevés köze van-- DE akinek az elrablását az Egyesült Államok egyszerűen nem engedheti meg magának.

Russell Crowe nyilván végiggondolta mindezt-- DE aztán ivott egy pohár valamit (valami erősebbet, mint amilyen a kedvenc ausztrál söre), nagy levegőt vett, és azt mondta magának - ahogy én talán NEM mondtam volna a helyében -, hogy ez az Ő Útja, ez az Ő Élete, és hiába megy a hasa, amióta az F.B.I.-fiúk beparáztatták az Al-Quaidával, Senki Nem Mondhatja Meg Neki, hogy Hogyan Élje az Életét, hogy Hová Mehet, és hogy Hová Nem-- hogy a klasszikust idézzem:

"Nobody Fucks With the Jesus!”

Russell Crowe történetét azért meséltem el, mert az utóbbi időben meggyőződésemmé vált, hogy a hollywoodi sztárok nem a legtehetségesebb populáció tagjai közül kerülnek ki, hanem abból a populációból, amelynek tagjaiban egyszerre van
• az átlagosnál több a tehetség,
• az átlagosnál több a TÖKÖSSÉG
• és az átlagosnál nagyobb vágy az önmegvalósításra.

Ha a három közül bármelyik hiányzik, akkor az illető bármennyire is szeretne hollywoodi sztár lenni, nem lesz az.

Ha a három közül hiányzik a TÖKÖSSÉG, akkor az illető bármennyire tehetséges is, és bármennyire vágyik is az önmegvalósításra, nem lesz hollywoodi sztár.

Ha hiányzik belőle a TÖKÖSSÉG, akkor nem lesz képes arra, amire a hollywoodi sztárok képesek, hogy még a legdurvább stressz mellett is meg akarják nevettetni és meg akarják ríkatni a Közönséget.

Meg AKARJÁK nevettetni!

És meg AKARJÁK ríkatni!

Nem egyszerűen csak:

meg tudják.

Russell Crowe történetét azért meséltem el, mert az utóbbi időben vesszőparipámmá vált emlékeztetni magamat és azokat, akik szeretnék elhozni Hollywoodot Magyarországra vagy Budapestre, hogy

Hollywood Nem Hozható El.

Ahogy nem hozható el, többek között, a Silicon-völgy és a TED sem.

Hollywood azért nem hozható el Amerikából, mert

Hollywood Nem Amerikai Valami.

Hollywood Globális Valami.

Ahogy a Silicon-völgy és a TED is.

Hollywood nem az amerikai kulturális imperializmus védőbástyája.

Sőt, egyáltalán semminek sem a védőbástyája.

Ahogy a Silicon-völgy és a TED sem.

Hollywood nem az amerikai szórakoztatóipar központja.

Hollywood a Globális Szórakoztatóipar Központja.

Nem amerikaiak alapították, nem amerikaiak tették naggyá, és a termékeit nem csak amerikaiak fogyasztják.

Hollywood alapítói egy olyan ötszáz kilométer sugarú kör területén születtek, amelynek középpontja valahol Budapesten, a Világ Jelenlegi Leglassabb Nagyvárosának területén található.

Vagyis Hollywoodba nem csak az Egyesült Államokból áramlik a tehetség, de az egész Világból.

A hollywoodi filmeket nem csak az amerikai nézőknek készítik, hanem a Világ Minden Nézőjének.

Hollywood a globális szórakoztatóipar központja.

Tehát nem lehet magyar Hollywoodot, de nem lehet európai vagy ázsiai Hollywoodot sem csinálni. Mert az „a” Hollywood egyszerre Amerika, Magyarország, Európa és Ázsia Hollywoodja is.

Hollywood nem hozható el, mert Hollywood lényege éppen abban van, hogy

El Kell Menni Érte.

Ahogy a Silicon-völgynek és a TED-nek is éppen ez a lényege.

Hogy El Kell Menni ODA.

Hogy El Kell Menni INNEN.

Hogy Innen NEM Lehet Csinálni.

A budapesti fotelből.

A budapesti irodából.

A budapesti kávézóból.

A budapesti kocsmából.

Internet ide vagy oda.

Mert a LÉNYEG éppen abban van, hogy

Hátra Kell Hagyni MINDENT, Ami és Aki Fontos, MINDENT, Ami Ismerős, MINDENT, Ami Biztonságos.

Mert a LÉNYEG éppen abban az ÁLDOZATBAN van, amit az ÁLMAINK megvalósításért hajlandóak vagyunk meghozni.

Mert a LÉNYEG éppen abban van, hogy miről vagyunk hajlandóak LEMONDANI az ÁLMAINK megvalósításáért.

Hollywood minden tégláját, minden molekuláját ezek az ÁLDOZATOK és ezek az ÁLMOK járják át és tartják össze.

Ezeket az ÁLDOZATOKAT és ezeket az ÁLMOKAT lélegzed be az utcákon, ezekkel az ÁLDOZATOKKAL és ÁLMOKKAL a szemében szolgál fel a los angelesi kávézóban a pincér, aki filmsztár akar lenni, és ezekkel az ÁLDOZATOKKAL és ÁLMOKKAL a szemében tárgyal a stúdiófőnök, aki kifutófiúként kezdte a postázóban, valamikor ötven évvel ezelőtt.

És ezekkel az ÁLDOZATOKKAL és ÁLMOKKAL a szemében mondja magának Russell Crowe, hogy Senki Nem Mondhatja Meg Neki, hogy Hogyan Élje az Életét, hogy Hová Mehet, és hogy Hová Nem.

Hollywood alapítói hiába születtek egy olyan ötszáz kilométer sugarú kör területén, amelynek középpontja valahol Budapesten található-- NEM Budapesten csinálták meg Hollywoodot.

El Kellett Menniük.

Hátra Kellett Hagyniuk azt az Ötszáz Kilométer Sugarú Kört.

Hátra Kellett Hagyniuk a Családjukat.

Hátra Kellett Hagyniuk a Barátaikat.

Hátra Kellett Hagyniuk azt a Kényelmet, hogy a Nevük Jelent Valamit abban a Közösségben, amelyben Élnek.

Hátra Kellett Hagyniuk azt a Biztonságot, hogy Nem Csak Magukra Számíthatnak.

Hátra Kellett Hagyniuk MINDENT.

Mert Ez a Show Business.

Amíg Nem Szakasztod Meg a Saját Szívedet, Addig Másokét Sem Fogod.

És Amíg Nem Szakasztod Meg Mások Szívét--

--nem nevetteted meg és nem ríkatod meg őket--

Addig Nem Leszel Sikeres.

Igazán.

Globálisan.

Ha Magyarországon születtél, Magyarországról nem leszel sikeres.

Igazán.

Globálisan.

Go West, Young Man.

Go East.

South.

North.

Go.

Egy Nyár Figurkával & Dottyval

2010-05-05T05:00:00.003+02:00

Olyan ez a cím, mintha egy Erich Kästner-regény kezdődne éppen:)

Pedig ez nem egy regény.

Hanem az élet.

Az én életem.

És nem kezdődik-- csak újrakezdődik.

Legalábbis bizonyos szempontból.

Pedig először nem is tudtam mire vélni a dolgot. Még az is megfordult a fejemben, hogy végképp elment az eszem. Aztán ahogy teltek-múltak a másodpercek és a percek, lassan kezdett leesni, hogy valószínűleg életem egyik legjobb döntését hoztam, amikor hirtelen felindulásból, kb. kettő másodpercnyi mérlegelés után jelentkeztem erre munkára…

…for the Best Summer Job in the World…

…at this very moment…

…for me…

Ezen a nyáron (a fenti képen látható) rongybabákat, illetve (a fenti kép bal szélén látható) kitűzőket, kis design-tükröket és hűtőmágneseket fogok eladni vasárnaponként egy bazárban.

Ez a…

…the Best Summer Job in the World…

…at this very moment…

…for me…

Pedig amikor jelentkeztem a munkára, még csak nem is sejtettem ezt.

Csak másfél hete tudom.

Azóta, hogy eltöltöttem az első munkanapomat a Gozsdu-udvarban.

Amikor jelentkeztem a munkára, még fogalmam sem volt róla.

Mégis jelentkeztem.

Vagyis lehet, hogy már akkor is tudtam--

--csak még nem sejtettem!

És azért jelentkeztem--

--mert már tudtam--

--április 7-én hajnalban, amikor megláttam a Facebookon Csernus Ági előző napi felhívását.

„Keresek valakit, aki szívesen árusítaná a Figurkákat és más jópofa cuccokat áprilistól szeptemberig vasárnaponként a belvárosban design piacon. Legyen több mint 18 éves és beszéljen angolul. A többit megbeszéljük.”

Azonnal klaviatúrát ragadtam, és ezt válaszoltam Áginak.

“Ha még nincs jelentkező, szerintem tedd fel a Fail Faster Fan Page-ére is. Hátha.”

Majd néhány (kettő) másodperc alatt rájöttem, hogy én is elmúltam 18 éves és én is beszélek angolul, ezért még hozzátettem.

“Közben jutott eszembe, hogy engem is érdekel!”

Ági még aznap este írt egy levelet, amiben nem akart lebeszélni a jelentkezésről, csak arra kért, hogy ismerjem meg a részleteket, mielőtt komolyan megfontolnám az “állásajánlatukat”.

“A Gozsdu Udvarban indul egy design piac április 25-től vasárnaponként 10-18 óráig. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy f10-körül ki kell pakolni és f7 körül lehet eljönni. (…) A Figurkák és a Dotty (www.dotty.hu) termékei lennének a standon. (…) Szeretnénk egész szezonban, szeptemberig ott lenni minden alkalommal. Ez a terv. Gondold át, hogy ez így vállalható-e neked.”

Addigra azonban bennem már elhatározássá szilárdult a hirtelen felindulásból elkövetett jelentkezés-- és tudtam, éreztem, hogy ami rajtam múlik, mindent el fogok követni, hogy megszerezzem ezt a munkát. Ezért ezt írtam vissza Áginak:

“Figyu... válság van. (...) Találkozunk valamikor, hogy megbeszéljük?”

Ági belement, hogy találkozzunk.

Aztán találkoztunk, és Ági belement, hogy én csináljam a munkát.

!!!

???

Nem állítom, hogy nem volt bennem semmi para azzal kapcsolatban, hogy beválok-e, és nem okozok-e csalódást Áginak, de közben mégis-- nem is tudom-- valami mindent elsöprő, nyugodt extázis kezdett erőt venni rajtam, ami azóta sem múlt el. Valami szelíden hömpölygő érzés, amit az váltott ki belőlem, hogy két másodperc alatt hoztam egy Jó Döntést, és hogy most már jöhet eső, jöhet hó, de valami olyan dolog részese lettem, ami jó, ami helyes, és aminek ebben a pillanatban részese KELL, hogy legyek.

Olyan érzés volt, mint kipában hazasétálni a Nagyfuvaros utcából.

Sűrű, Helyes, Izgalmas, Igaz, Jó, Jó, Jó Élet.

100% Élet.

Igen.

És én

- a csiga –

erről kettő másodperc alatt döntöttem.

!!!

???

Hogyan?

Miért?

Öt Jó Okom is volt rá.

Az első ok:

Muszáj Pénzt Keresnem.

Ez a legpraktikusabb ok.

A családi költségvetésünk nincs egyensúlyban.

Több a kiadásunk, mint a bevételünk.

(És ez most egy nagyon elegáns understatement volt:)

Ezért muszáj pénzt keresnem--

lehetőség szerint úgy, hogy az adott pénzmennyiségért ne kelljen elmennem egy állásba.

Nem tudom, ki hogy van vele, de nekem az a benyomásom, hogy amióta kezdetét vette a Nagy Világgazdasági Válság, ugyanazt az összeget csak több, sőt, egyre több bevételi forrásból lehet előteremteni. Lehet, hogy ez csak az én egyéni rátermettségem következménye-- de nekem így alakult ez az elmúlt egy év. És, ráadásul, mivel

csiga vagyok

jó háromnegyed évre volt szükségem, hogy erre egyáltalán rájöjjek.

Jó háromnegyed évre volt szükségem ahhoz, hogy rájöjjek, bevételi források népes portfolióját kell összeállítanom ahhoz, hogy a családi költségvetés egyensúlyba kerüljön.

Egy ilyen portfolión belül pedig egy heti rendszerességgel és készpénz formájában jelentkező jövedelem csodákra képes.

:)

A második ok:

Muszáj Egy Apró Lépést Tennem Előre.

Ez a legfontosabb pszichés ok.

Vagyis a népes portfolió bevételi forrásai közül legalább az egyiknek Nagyon Aprónak, Nagyon Egyszerűnek és Nagyon Átláthatónak kell lennie.

Mégha nem is hoz majd egy vagyont.

Január és március között olyan mélyre ástam a régi komplexusok felderítése és leépítése közben, hogy ásás közben elvágtam néhány, a régi komplexusokhoz kapcsolódó életfontosságú reflexet is. Olyanokat, amelyek - bár talán idejét múltak és rosszak voltak - a napi működéshez elengedhetetlenek-- legalábbis addig, amíg az új reflexek át nem veszik a helyüket.

Így fordulhatott elő, hogy volt néhány hét (hónap…?), amikor teljesen elveszítettem a lábam alól a talajt, és úgy éreztem (éreztem-- nem gondoltam), hogy képtelen vagyok ÉS képtelen leszek valaha pénzt csinálni-- bármivel. Ez a nem túlzottan ésszerű érzés néhány hétig (hónapig…?) minden gondolatomat és mozdulatomat meghatározta.

Szerencsére azt az elmúlt években már megtanultam, hogy amikor ilyen nagy a baj, akkor a Nagy Tervek és a Nagy Megoldások nem segítenek. Ilyen helyzetekben felesleges Színes-Szagos Stratégiákat gyártani. Ilyenkor az Első Apró Lépést Kell Megtenni.

Ilyenkor simán meg kell fogni a munka végét. Valami nagyon egyszerű és átlátható munkáét.

Van ugyanis abban valami borzongatóan egyszerű és csodálatosan átlátható, amikor hétfőn reggel az ember (mármint: én, az ember) a péknél azzal a bankjeggyel fizet, amit előző nap egy Figurka-nyúl vagy Dotty-kitűző eladásakor kapott.

Van abban valami borzongatóan egyszerű és csodálatosan átlátható, amikor NEM egy pénzügyi osztály utalja a bankszámlámra a pénzt, amit én aztán a neten tovább is utalok egy másik cég pénzügyi osztályának bankszámlájára, anélkül, hogy a tranzakció közben egyetlen bankjeggyel találkoztam volna, és anélkül, hogy a tranzakció közben egyetlen embert is megismertem volna az adott pénzügyi osztályokról.

Természetesen nem vagyok a pénzügyi osztályok által utalt kisebb vagyonok ellen. Sőt! Csak azt próbálom itt monitorra vetni, hogy a bazári egyszerűségnek és átláthatóságnak van egy olyan sármja, aminek nehéz ellenállni.

Legalábbis nekem nehéz.

Legalábbis én nem tudok.

:)

A harmadik ok:

Muszáj Fizikálisabban Pénzt Csinálnom.

Ez a második legfontosabb pszichés ok.

A január és március közötti beakadás után éreztem, tudtam, hogy szükségem van valamire, ami kirobbant kényelmes és biztonságos kis home officeomból. Ami a valóságban is segít megragadni a munka végét.

Ha szénlapátolással egyensúlyba tudtam volna hozni a családi költségvetést, akkor valószínűleg elmentem volna egy időre szenet lapátolni. De azzal nem tudtam. És amikor április 25-én, az első munkanapomon a Gozsdu-udvarban már délután ötkor elkezdtem szédülni a fáradtságtól, és este hétkor alig tudtam hazatekerni a kimerültségtől, akkor arra gondoltam, hogy végülis nincs is szükségem nekem szénlapátolásra-- ha már egy stand mögött állva is ilyen klasszul el tudok fáradni.

:)

A negyedik ok:

Muszáj Újra Eladnom.

Ez a legfontosabb üzleti ok.

Tizennégy évesen budapesti képeslapokat adtunk el a turistáknak. Tizenöt évesen a Jászai Mari téri közértben néhány nyári nap alatt eladtam az összes, hónapok óta raktáron porosodó grúz teát. Tizenhat évesen szélvédőket mostunk a Gödör helyén működő egykori parkolóban, és egy csomó pénzt kerestünk. Tizenhét évesen saját kezűleg készített ál-absztrakt festményeket adtunk el ipari mennyiségben a Váci utcában a turistáknak. Még abban az évben a Kopasz énekesnő című színielőadással roadshowztuk körbe a budapesti egyetemeket és főiskolákat, ahol – ha nem is komoly, de méltányos – fellépti díjat fizettek nekünk. Tizennyolc éves koromban egy irodalmi magazinnal (igen, egy irodalmi magazinnal) kerestünk százezreket. Húszas éveim elején pedig nemzeti színű szalaggal átkötött befőttes üvegben adtunk el Duna-vizet a turistáknak, és rizsfestéssel kerestünk kisebb vagyonokat a Balatonon.

Akkoriban--

:)

--megvolt bennem az, amit a Bölcsek úgy hívnak, hogy

Passion for Sales.

Akkoriban--

--

Aztán történt valami.

De mi?

What the fuck has happened?

Nem tudom.

Valami.

Hogy mi,

az pillanatnyilag teljesen érdektelen.

A lényeg,

hogy azóta

para az eladás.

Pedig

Muszáj Eladnom.

Már feltéve-persze, ha pénzt akarok keresni.

Hiszen amiképpen a Sexy Business 101 című postban oly frappánsan megfogalmaztam:

Sexy Business = Sexy Sales

és

Sexy Sales = Profitable Sales.

Vagyis egy üzletet a szép eladások tesznek vonzóvá.

Tényleg frappáns.

Egy frappáns mantra.

De a mantrákból nem lehet megélni.

Parole, parole, parole…

Muszáj csinálni.

Csinálni

és újra megtanulni.

Azt, amit egyszer már tudtam.

Eladni.

Szerencsére

két remek tanárom van.

Csernus Ági

és Madár András.

(András a Dotty. Lindával. A szerelmével.)

Ági az édesapjától tanulta az eladás művészetét. Szóval, egyrészt a vérében van-- másrészt komoly tapasztalatokat szerzett az elmúlt években. Beszélget, kérdez, hallgat, mosolyog, bókol és fogadja a bókokat.

András pedig egyszerűen az egyik legviccesebb fickó, akivel valaha találkoztam. Megkínál egy almával, és miközben lenyeled az utolsó falatot, azt veszed észre, hogy már ki is dumált a bugyidból.

Április 25-én álltam a pult mögött, igyekeztem ráhangolódni a bazár és a vevők dinamikájára-- és közben csodálattal figyeltem Ágit és Andrást, a könnyedséget, amivel a finn nyugdíjasoktól a német tinikig mindenkit meg tudnak szólítani, aki csak a standjuk közelébe téved. Csodálattal figyeltem, hogy milyen könnyedséggel szólítják meg őket, ÉS-- milyen könnyedséggel elegyednek velük Egy Eladásba Torkolló Beszélgetésbe.

:)

Az ötödik ok:

Muszáj Megismernem a Gyerekpiac Vásárlóit.

Ez a második legfontosabb üzleti ok.

Mivel másfél hónapja azt találtam ki, hogy írok egy gyerekkönyvet, muszáj megismernem a piac dinamikáját.

Az igényeket.

A versenytársakat.

A vásárlókat.

És meg kell tanulnom, hogy mit lehet nekik eladni.

És hogy HOGYAN!

:)

Szóval, ez a Nyár Figurkával & Dottyval pénzcsinálás, pszichoanalízis, üzleti kurzus és piackutatás lesz egyszerre.

Ha pedig minden abban a szellemben és tempóban halad, ahogy április 25-én megéreztem, akkor én a nyár végére teljesen ki leszek cserélve. Szeptemberben egy új András fogja itten a billentyűket püfölni-- egy új András, tele zsozsóval, önbizalommal, élménnyel, tapasztalattal és lendülettel.

:)))))

Mondjuk, a horoszkópom is megmondta, hogy augusztustól őrült száguldásba kezdek majd.

:))))))))))

Meglátjuk:)

Azok mindenesetre, akiket érdekel ez az Őrült Nyár:), megtekinthetnek engem nyári munkám közben minden vasárnap a Gozsdu-udvarban.

A The Fail Faster Tribe Fanjeinek & Lájkolóinak pedig külön meghívót is fogok küldeni a Facebookon, amiben minden héten lesz majd egy titkos jelszó, amit a standnál bemondva öt-tíz százalékos kedvezménnyel vásárolhatnak tőlem Figurkákat a blog Olvasói.

:))))))))))

Kicsit…:)

Passion for Sales!

Nem Vagyok Steven Spielberg

2010-04-14T05:00:00.003+02:00

Sohasem gondoltam, hogy Michael Jackson volna a King of Pop. Bár, éppenséggel, azt sem gondoltam, hogy nem ő az. Annak idején úgy voltam vele, hogyha az ismerőseim egy része őt szeretné tisztelni ebben a pozícióban, hát, tegyék. Ez nem az a téma, amiről érdemes lenne vitába bonyolódnunk. Mivel Jacko tündöklése idején a popzene és a popsztárok viszonylag jelentéktelen részét töltötték ki a mindennapjaimnak, különösebb megalkuvás nélkül voltam képes élni egy olyan Világban, amiben sokan őt tartják a Pop Királyának.

Ahogy lelki szemeimmel magam elé képzelem a pubertáló Emesét, valahogy őt sem tudom elképzelni, amint titkon a moonwalkot gyakorolja a spejzban. Mégis amikor Michael Jackson halála után megnézte a This Is Itet, az megérintette. Lenyűgözte a King of Pop Áradó Tehetsége, és az, hogy hány megbabonázott profi szakember szolgálja ki ezt a Tehetséget, és igyekszik minden erejével megvalósítani a Pop Királyának álmait. Miután megnézte a filmet, Emese arról számolt be, hogy lelke egy pillanatra letérdelt. Az az érzés lett úrrá rajta, hogy Michael Jackson nemcsakhogy sokkal tehetségesebb nála, de hogy ő (mármint Emese) egyenesen középszerű. Érdemtelen arra a sikerre és boldogságra, ami a This Is It alapján a Pop Királyának megadatott.

Pontosan ismerem ezt az érzést.

Csak nem Michael Jacksonnal, hanem Steven Spielberggel kapcsolatban--

--aki gyakorlatilag tizennégy éves koromtól, több mint tizenöt éven át volt a példaképem. Több mint tizenöt éven át mértem hozzá az eredményeimet-- és frusztrálódtam, miután, ugye, semmi hasonlót nem értem el, mint ő.

Sőt.

Majdnem húsz év kellett ahhoz, hogy bevalljam magamnak:

Nem Vagyok Egy Steven Spielberg.

Pedig az a Majdnem Húsz Év bíztatóan indult.

Tizennégy évesen, a wunderkindek magabiztosságával tekintettem magamra, mint a Következő Steven Spielbergre. A korabeli Budapest egyik legpatinásabb, mégis legkevésbé kockafejű általános iskolájába jártam-- ahol iskolaújságot szerkesztettem, novellákat, kisregényeket és forgatókönyveket írtam, színjátszó-előadásokat rendeztem, és szerepeltem bennük, és Tóth Marci Super 8-as kamerájával több kisfilm forgatásában is részt vettem.

Szóval, a tizennégy éves Steven Spielberg és a tizennégy éves Hídvégi András közötti különbségek még nem voltak szembetűnőek.

Legalábbis-- Hídvégi András számára nem.

Aztán eltelt tíz év, és a különbségek már a huszonnégy éves Hídvégi András számára is kezdtek feltűnni.

Huszonnégy évesen Spielberg már több olyan tévésorozat egy-egy epizódjának megrendezésén volt túl, amik a világpiacon is szépen teljesítettek.

Én huszonnégy évesen hallottam először arról, hogy létezik olyan, hogy professzionális (AKA hollywoodi) forgatókönyv, hogy az írás nem csak tehetség dolga, de szakma, és mint ilyen, tanulható.

Aztán huszonöt éves lettem.

És elkezdtem pánikolni.

Hogy mi lesz a wunderkindségemmel.

Még sehol sem tartok.

Még egyetlen tévéfilm-epizódot sem rendeztem.

Még egyetlen játékfilm-forgatókönyv sincs a polcomon.

Aztán betöltöttem a huszonhatot.

És nem lettem kevésbé kétségbeesett.

Csak huszonhét.

Meg huszonnyolc.

És egyre több buliba jártam, és egyre több amfetamint fogyasztottam.

Mint egy fucked up wunderkind.

Mint egy Drew Barrymore.

Csak az E.T. nélkül.

:)

Spielberg ezalatt elkészítette a Sugarland Expresst, ami a mai napig egy nagyon jó kis film-- és meg is hozta a számára a sikert, és a lehetőséget, hogy a neve felkerüljön arra a listára, amin a Cápa rendező-jelöltjei szerepeltek.

Steven Spielberg huszonkilenc évesen fogott bele a Cápába, amivel egy egészen új jelenséget hozott létre a globális filmiparban-- a blockbustert. Vagyis huszonnyolc évesen már a kezében volt a Cápa forgatókönyve, és már azon töprengett, hogy kik legyenek a főszereplői, melyik new englandi partszakaszon forgasson majd, és hogy hogyan építse meg és működtesse a gépcápáját.

Huszonnyolc évesen én úgy éreztem magam, ahogy Rachel Green a harmincadik szülinapján, amikor elkezdte visszaszámolni, hogy hol is kellene tartania aznap, ha harmincöt évesen meg szeretné szülni Első Gyermekét Élete Szerelmétől. És akkor rájön, hogy az a lépcsőházban rollerozó, kedves, szexi, vidám fickó, akivel a drága idejét tölti, teljes zsákutca, és hogy már akkor is elkésett, ha még aznap megszabadul tőle-- hogy helyette egy kedves, szexi, vidám, DE érett fickót találjon magának.

Huszonnyolc évesen én is hasonlóan paráztam. Csak én azon, hogy még nincs a kezemben az én Cápám forgatókönyve, ergo nem töprenghetek azon sem, hogy kik legyenek a főszereplőim, és hogy mi lenne az ideális forgatási helyszín. Csak néhány homályos vízióm volt arról, hogy hogyan is mutatnék egy év múlva a magam Cápájának balatoni forgatásán.

Aztán én is huszonkilenc éves lettem.

És harminc.

És az én Cápám nem készült el. Sőt, még előkészítés alatt sem állt.

Nem volt mit tenni.

Szembe kellett néznem a tényekkel--

--és be kellett vallanom magamnak, hogy le vagyok maradva Steven Spielberghez képest.

Gyakorlatilag nullára csökkentettem a bulik számát.

És a bevitt amfetamin mennyiségét.

De a frusztráció csak nem csökkent--

Sőt.

Inkább.

Nőtt!

A piszok!

Egészen 2007-ig.

Akkor írtam meg a You Can’t Be Remarkable című post első változatát. Akkor ismertem be magamnak, hogy nemcsakhogy le vagyok maradva Steven Spielberghez képest, nemcsakhogy Nem Vagyok Egy Steven Spielberg, DE--

--minden év, minden hónap, minden hét, minden nap, minden óra, minden perc és minden másodperc, amit azzal töltöttem, hogy én legyek a következő Steven Spielberg--

--elpocsékolt idő volt.

Két hete volt egy tanulságos beszélgetésem egy barátunkkal.

Kenan családja Törökországban él, de neki London a hazája, szóval van egy ilyen – számomra legalábbis – ellenállhatatlan kisugárzása, ami a mediterrán külsőből és a vele párosuló magabiztos angol fellépésből fakad. Ráadásul – azt hiszem – (minden jel arra mutat), hogy Kenan kedveli a családunkat, és ezért egyik nagylelkű támogatónknak is nevezhetem.

Kenan azért találkozott velem két hete, hogy felrajzoljon elém – és elfogadtasson velem – egy olyan univerzumot, amiben "selfish" vagyok, ha nem teszem parkolópályára a kreativitásomat, és nem keresek magamnak egy hónapon belül egy tisztességes állást valami komoly vállalatnál-- ha már alkotó/vállalkozóként ennyire nem tudok eladni.

Kenan a következő tanácsot adta nekem:

„Prostitute yourself!”

Bár azt nem tette hozzá, de úgy éreztem, szeretné, ha azt is elhinném neki: én vagyok az egyetlen eszement idióta a világtörténelemben, aki kitart az álma mellett még akkor is, amikor a Világ – legalábbis az ő megítélése szerint – semmi jelét nem adja annak, hogy vevő lenne arra az álomra.

Kenan még sok mindent mondott, sok olyat is, amit megfontolásra érdemesnek éreztem-- de azzal nem tudtam egyetérteni, hogy önmagam prostituálásával és/vagy álmaim elfelejtésével egyszeriben megoldanám jelenlegi helyzetemet.

Sőt.

Inkább.

Pablo Picasso és Vincent van Gogh példáját hoztam fel neki. Picassóét, aki egy darabig nyomorgott, mielőtt elkezdett eladni. És van Goghét, aki gyakorlatilag egy életen át NEM tudott eladni.

Két kérdés merült fel bennem velük kapcsolatban.

1. Jobb lett volna-e a Világnak, jobb lett volna-e Picassónak, jobb lett volna-e van Goghnak, ha félreteszik a kreativitásukat, amikor nem tudtak eladni, és elmentek volna egy tisztességes állásba valami komoly vállalathoz?

2. Ki merjük-e jelenteni száz százalékos biztonsággal, hogy NEM én vagyok a magam területének Picassója vagy van Goghja?

Amikor az udvariasnak nevezhetőnél egy fokkal hangosabban feltettem a második kérdést, Kenan az udvariasnak nevezhetőnél egy fokkal hangosabban visszakérdezett:

„OK, but what’s your area???”

Jó…

Tudom…

„OK, Kenan--

--OK--

--you’re right--

--I DON’T KNOW!!!”

Csak ennyit tudtam kinyögni.

Viszonylag hevesen.

Mert tényleg nem tudom.

Írok egy Unorthodox Business Blogot.

Meg mindenféle szórakoztatóipari-jellegű projektekben vagyok kreatív/üzleti éceszgéber.

Dehát fogalmam sincs.

Próbálok rájönni.

Éppen ez a key issue!

Másról sem írok a blogon!

Aztán – ahogy ezen háborogtam magamban – támadt két új gondolatom.

Illetve: nem „aztán”. Hanem még korábban. Csak Kenan most újra eszembe juttatta őket.

A két új gondolat akkor támadt, amikor Emese arról számolt be, hogy milyen középszerű is ő.

Az első gondolatom ez volt: DEHOGYIS!

A második pedig ez: NAÉS!

Vagyishogy egyrészt: dehogyis középszerű!

Másrészthogy: és ha középszerű, akkor mi van?!

Olaszország jutott eszembe.

Meg az, hogy Talán Van Élet, Boldogság és Siker a Blockbustereken Kívüli Világban Is.

Mert ott van példának okáért Olaszország.

Ott van az a többmilliónyi nem-Jackson, nem-Spielberg, nem-Picasso és nem-van Gogh olasz. Nem zseniálisak, egyénenként többnyire nem a Világ Legjobbjai Valamiben-- és mégis elvannak.

Együtt rezegnek az Univerzummal.

Jókat esznek, jókat isznak, nagyokat fürdenek, nagyokat alszanak, sokat mosolyognak, sokat énekelnek-- mint a befőtt.

És közben végzik a dolgukat.

Néha nagyon jól.

Többnyire csak jól.

„Csak” JÓL.

Nem zseniálisan. Nem példátlanul. Nem utánozhatatlanul.

„Csak” annyira JÓL, hogy LEGYEN ÉRTELME.

Szóval felmerült bennem, hogy talán NEM is KELL Steven Spielbergnek lennem.

Mert, hát, három eshetőség lehet.

1. Igenis, Van Egy Terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, de azt a területet Meg Kell Találnom, hogy ne Michael Jackson, Steven Spielberg, Pablo Picasso vagy Vincent van Gogh után kelljen loholnom.

2. Nincs olyan terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, és minden másodperc, mind perc, minden óra, minden nap, minden hét, minden hónap és minden év, amit ennek keresésére szánok, elpocsékolt idő.

3. Igenis, Van Egy Terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, de hiába keresem-- valami univerzális-karmikus koincidencia miatt nem találom meg soha. Vagy legalábbis ebben az életben nem.

Mivel úgy nőttem fel, hogy mindig is hittem abban, hogy minden gyerek (nemcsak én) úgy születik, hogy valamilyen területnek ő a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója vagy Vincent van Goghja, a második eshetőségnek még csak a gondolata is a feje tetejére állítja a Világomat.

Ugyanakkor – és ez az új gondolat, ami megfogalmazódott bennem az utóbbi időben – nem lehet mindenki Michael Jackson, Steven Spielberg, Pablo Picasso vagy Vincent van Gogh.

Még én sem.

:)

És – lám: Olaszország! – ettől még lehet az ember boldog és sikeres.

Ettől még lehetek én is boldog és sikeres.

Persze szuper lenne Michael Jacksonnak, Steven Spielbergnek, Pablo Picassónak vagy Vincent van Goghnak lenni, ha megtalálnám, hogy mi az Én Területem--

--de mi van, ha nem találom meg?

A Következő Steven Spielberg Már Biztosan Nem Leszek.

Mi van, ha nem találom meg a Következő Hídvégi Andrást sem?

Mi van?

Nem tudom.

Fogalmam sincs--

Egyelőre csak ízlelgetem.

Egyelőre csak ízlelgetem az érzést.

Feltétel Nélkül Szeretem Magam

2010-04-07T05:00:00.002+02:00

FELBLENDE.

BELSŐ. RUBEN ÉS JUAN KONYHÁJA BARCELONÁBAN - NAPPAL

RUBEN (30) és JUAN (40) az asztalnál ülnek. Reggeliznek. Az ablakon besüt a tavaszi napfény.

Ruben sikeres belsőépítész. Juan munkanélküli színész. Öt éve élnek együtt. Ruben boldog Juannal. Juan eljátssza, hogy boldog, mert boldog szeretne lenni.

(Mivel elképzelni olyan szereposztást képzelhetek el, amilyet csak akarok, ezért legyen az, hogy Rubent Gael García Bernal játssza, Juant pedig Javier Bardem:)

JUAN: (mosolyogva Rubenre néz)
Jó volt a tortilla.

RUBEN: (visszamosolyog)
Köszönöm!

JUAN:
Kimehetnénk a partra.

RUBEN:
Hideg van még fürödni.

JUAN:
Csavaroghatnánk egyet. Dumálgathatnánk.
(vigyorog)
Marisa megint kivetette rám a hálóját.

RUBEN: (mosolyog)
Jó. És megbeszélhetnénk, hogy hogyan legyen a születésnapod.

JUAN: (leforrázva)
Köszi.

RUBEN:
Már Anyukád is hívott.

JUAN:
Nem akarok bulit.

RUBEN:
Nem csinálnánk nagy felhajtást. Csak a család.

JUAN:
Csak a család?

RUBEN:
Igen.

JUAN:
Csak a család, és senki más?

RUBEN: (bizakodik)
Igen!

JUAN:
Az egész család?

RUBEN:
Hát, aki itt lesz a városban…

JUAN:
Az apám is?

RUBEN: (csalódott)
Nem, ő nem...

JUAN: (meglepődést színlel)
Nahát! És miért nem?

RUBEN:
Juan, most miért csinálod ezt?

JUAN:
Nem akarok bulit. Semekkorát.

Ruben mondani akar valamit, de Juan közbeszól.

JUAN:
Utálom a születésnapomat.

RUBEN:
Tudom-- de nekünk fontos.

JUAN:
Nekem meg nem fontos-- és nekem lesz a negyvenedik születésnapom, szóval, szerintem legyen az, amit én akarok.

RUBEN:
De mi szeretnénk megünnepelni, hogy megszülettél. Hogy vagy nekünk.

JUAN:
Én meg nem akarom megünnepelni.

RUBEN:
Aki nem szereti a születésnapját, az nem szereti az életét.

JUAN:
Én nem szeretem az életemet.

RUBEN: (könny fut a szemébe)
Micsoda?

JUAN:
Nem szeretem az életemet.

RUBEN:
De ha nem szereted az életedet, akkor engem sem szeretsz.

JUAN:
De Téged szeretlek.

RUBEN: (feláll az asztaltól)
Istenem…

JUAN: (ülve marad)
Szeretlek, Ruben, nyugodj meg.

RUBEN:
Nem, nem szeretsz!

Ruben sír.

JUAN:
Téged szeretlek. Magamat nem szeretem.

RUBEN:
Olyan nincs! Ha magadat nem szereted, akkor engem sem szeretsz!

JUAN:
Miért ne szeretnélek Téged?

RUBEN:
Mert ha még magadat sem tudod szeretni, akkor nincsen benned szeretet! Akkor nem tudod, hogyan kell szeretni!

JUAN:
Ruben, az apám nem képes elfogadni, hogy buzi vagyok.
(Juan eddig higgadt volt, de most egyre ingerültebb)
Nem képes elfogadni, hogy nem lesz unokája. Nem képes elfogadni, hogy egy olyan emberrel élek együtt, akinek farka van. Az apám nem jön el a születésnapomra, Ruben! Hogyan szerethetném magamat, ha még a saját apám sem szeret?!

RUBEN:
De szeret téged--

JUAN:
Csak éppen nem képes elfogadni, hogy buzi vagyok! Jobban örülne, ha heteró fia lenne! Jobban örülne, ha egy másfajta fia lenne! Jobban örülne, ha NEM én lennék a fia, hanem valaki más! Ruben! Fel tudod ezt fogni?!

RUBEN:
Én szeretlek, Juan!

JUAN:
Én meg nem szeretem magamat!

Ruben eltakarja az arcát, ahogy zokog.

JUAN:
Érzem magamban az apámat. Érzem magamban, hogy megpróbál szeretni, de nem képes rá, hogy azt mondja: úgy szeretlek, fiam, ahogy vagy!

RUBEN:
(könnyes szemmel Juanra néz)
Istenem, Juan…

JUAN: (feláll)
Szeretlek, Ruben.

RUBEN:
Én így nem tudok Veled maradni…

JUAN:
Szeretlek. Tudom, hogy szeretlek.

RUBEN:
Én meg tudom, hogy nem, Juan. Nagyon szeretnél szeretni, de nem tudsz.

Juannak könny gyűlik a szemében-- úgy nézi Rubent.

RUBEN:
Elmegyek.

Egy könnycsepp fut végig Juan arcán.

Ruben Juant nézi-- aztán megfordul, és kimegy az ajtón.

LEBLENDE

VÉGE

Eddig tartott a jelenet, ami azt volt hivatott bemutatni, milyen tragédiákhoz vezethet, ha az ember nem tudja szeretni magát.

Juan nem szereti magát.

Nemhogy feltétel nélkül, de sehogy sem.

És néha nemcsakhogy nem szereti magát--

--de kimondottan utálja.

Kevésnek tartja.

Bénának.

Semminek.

Juan nem boldog.

Pedig nagyon szeretne boldog lenni.

Tényleg.

De nem tud boldog lenni, amíg nem fut be színészként.

Ha befutna színészként, akkor megmutathatná az apjának, hogy nem egy totális csőd.

Hogy bár meleg, és hogy bár sohasem ajándékozhatja meg az apját egy unokával, de azért méltó a szeretetére.

Mert legalább sikeres.

Juan tudja, hogy tehetséges, de valahogy mégsem jön össze.

Mikor a fenti jelenet után egyedül marad a lakásban, sokat gondolkodik. Sokat gondolkodik, és rájön, hogy eddig azért nem jött össze a befutás színészként, mert nem szereti magát.

És mivel nem szereti magát, az a ki-nem-mondott meggyőződése, hogy neki nem jár a siker.

De miért nem szereti magát Juan?

Azért, mert más.

Nemcsak a többiekhez képest más.

Hanem ahhoz képest is más – és ez a fontosabb -, mint az a fiú, akit az apja elképzelt magának.

Juan azért nem szereti magát, mert az apja NEM annak szereti, aki-- hanem annak ellenére.

Juan Barcelonában született, és ott is nőtt fel. Harmincéves koráig otthon lakott. Nem csoda hát, hogy a szüleiről való leválás gondot okoz neki. Nem csoda hát, hogy apja vágyait, félelmeit és elvárásait olyan mélyen magába olvasztotta, hogy azok alapvetően meghatározzák az önmagáról alkotott véleményét.

Nem csoda hát, hogy Juan nem képes feltétel nélkül szeretni önmagát.

Engem nem hívnak Juannak, nem vagyok negyven éves, nem születtem Barcelonában (sajnos!) és nem vagyok munkanélküli színész (szerencsére!), nem vagyok meleg és nem egy Ruben nevű sikeres belsőépítésszel élek együtt, sőt, időnként határozottan boldog vagyok, és néha kimondottan jól érzem magam a bőrömben, de mégis--

--én is más vagyok.

Nemcsak a többiekhez képest.

Hanem elsősorban ahhoz képest – és ez a fontosabb -, mint az a fiú, akit az apám elképzelt magának.

Vagyis--

--van bennem egy jó adag Juan.

Például én sem szeretem magam feltétel nélkül.

Úgy érzem, hogy az apám engem is annak ellenére szeret, aki vagyok-- nem pedig azért. Nem annak.

És ez nem jó.

Nem hasznos--

--

--feltéve, ha boldog és sikeres szeretnék lenni.

Mert választanom kell, hogy kinek az életét élem.

Annak a fiúét, akinek születtem.

Vagy annak a fiúét, akit az apám elképzelt magának.

És mivel az apámról való leválással még vannak elmaradásaim, ez egy releváns kérdés.

Ha ugyanis, annak a fiúnak az életét élem, akinek születtem, akkor nem kapom meg az Atyai Áldást, ami bűntudatot kelt bennem, mert az Atyai Áldás hiányát tudat alatt automatikusan és mérlegelés nélkül úgy értelmezem, hogy valamit rosszul csináltam-- és ettől bűntudatot kezdek érezni.

Ha viszont annak a fiúnak az életét élem, akit az apám elképzelt magának, akkor megkapom az Atyai Áldást. Ami talán jó dolognak tűnik, de mégsem az. Mert akkor ismét csak bűntudatot érzek, hiszen nem annak a fiúnak az életét élem, akinek születtem-- NEM a Saját Utamat járom.

Vagyis akár az egyik életet élem, akár a másikat, az eredmény mindenképpen a permanens bűntudat lesz.

Ami szuper.

Hiszen azt minden gyerek tudja, hogy a boldogsághoz és sikerhez az állandó bűntudat az ideális út.

Bűntudatot érezni folyton, önmagában is szar, de ami igazán kellemetlenné teszi, az az, amivel a lélek (kénytelen kelletlen) megmagyarázza a folytonos bűntudatot:

hogy biztosan azért van, mert valami bűnt követtem el.

Ha pedig valami bűnt követtem el, akkor hogyan is szerethetném magam-- pláne: feltétel nélkül!

Ha pedig valami bűnt követtem el, akkor hogyan is várhatnám az apámtól, hogy feltétel nélkül szeressen!

Ha pedig valami bűnt követtem el, akkor hogyan is csodálkozhatnék azon, hogy az apám jobban örülne egy másmilyen fiúnak. Egy olyannak, amelyik NEM követett el valamilyen bűnt.

Ahogy most újraolvastam a fenti részt, arra lettem figyelmes, hogy olyan, mintha ugyanazt a szart rágnám január óta. Jammerolok az apám miatt, és magyarázom a bizonyítványomat.

És részben tényleg ugyanazt a szart rágom. Részben pedig nem.

Részben azért rágom ugyanazt a szart január óta, mert ez egy igen rágós falat.

Részben pedig ez a poszt mégis más.

Részben azért, mert ez az utolsó ebben a témában.

Részben pedig azért, mert azt még sohasem írtam le, hogy SEMMI SEM FOG VÁLTOZNI, AMÍG NEM VÁLOK LE AZ APÁM VÁGYAIRÓL, FÉLELMEIRŐL ÉS ELVÁRÁSAIRÓL, ÉS NEM TANULOM MEG FELTÉTEL NÉLKÜL SZERETNI MAGAM.

Addig csak a felszínt kapirgálom.

Addig minden próbálkozás, hogy változtassak az életemen, teljesen haszontalan.

Addig még a The Fail Faster Tribe is csak egy intellektuális kaland marad.

Addig a Fail Faster. Succeed Sooner. filozófia csak egy gondolatkísérlet.

Amíg nem tudom magam feltétel nélkül szeretni, addig csak feltétellel szeretem magam.

Amíg pedig csak feltétellel szeretem magam, addig csak akkor szeretem magam, ha sikerül.

Ha Succeed Sooner.

Ha Succeed.

Amíg nem tudom magam feltétel nélkül szeretni, addig nem szeretem magam, amikor NEM sikerül.

Amikor Fail Faster.

Amikor Fail.

Csak azt mondom,

csak azt gondolom,

hogy

Fail Faster,

de nem azt érzem.

Azt érzem,

hogy NEM SZERETEM MAGAM,

ha

Fail Faster.

Ha

Fail.

Ha pedig NEM SZERETEM MAGAM,

amikor

Fail,

akkor nem szeretem magam feltétel nélkül.

És ha nem szeretem magam feltétel nélkül,

akkor előbb-utóbb bűntudatot fogok érezni,

és akkor annak az lesz a vége, hogy sohasem lesz

Succeed.

Sem Sooner.

Sem Later.

Vagyis Misi, Polett és a Succcess Sooner néven kommentelő névtelen kommentelő hatodik, hetedik vagy tízedik érzékükkel jó helyen kapirgáltak. Csak nem a névvel van a baj (az jó, sőt, szuper!), nem a The Fail Faster Tribe a rossz választás-- hanem a bűntudat, ami körbeveszi.

Az a baj, hogy a hitem a Fail Faster. Succeed Sooner. filozófiában pillanatnyilag kizárólag intellektuális alapokon nyugszik, és nem a szívem mélyén.

Vagyis nem a név rossz és nem is a filozófia. Az a rossz, hogy nem szeretem magam feltétel nélkül. Az a rossz, hogy nem szeretem magam-- akár Fail, akár Succeed.

Erre pedig csak egyetlen megoldás van.

A leválás.

A felnövés.

A belsővé tett apafigura lokalizálása és kimetszése.

És annak az érzésnek az elfogadása, hogy lehet engem feltétel nélkül szeretni.

Lehet.

Sőt, kell is.

Nekem.

Magamnak.

És akkor lesz.

Minden.

Success

is.

Meg

Sooner

is.

:)

Peszah

2010-03-31T05:00:00.002+02:00

Vasárnap hajnal van. A régi idő szerint 4:43, az új idő szerint 5:43. Most írom ezt a rövidke postot, és most állítom be a Rendszert, hogy majd szerdán publikálja, mert holnap estétől április 6-ig a peszahot, vagyis az elkerülést fogjuk ünnepelni. És ez idő alatt nem fogok posztolni. A következő bejegyzést, ami az események különös összjátéka miatt történetesen 2010 Első Negyedévének Legfontosabb Bejegyzése lesz, április 7-én, szerdán publikálom majd.

Az lesz a címe:

Feltétel Nélkül Szeretem Önmagam.

Sexy Business 101

2010-03-24T05:00:00.000+01:00

Azt hiszem,

tévedtem.

És azt hiszem,

azt is tudom, hogy miben tévedtem.

Sőt.

Azt hiszem:

még arra is rájöttem, hogy hogyan fogom csinálni a dolgokat ezután-- másképpen, mint eddig.

És

- ez fontos! -

NEM arra jöttem rá,

hogy Hogyan Vannak a Dolgok.

Csak arra,

hogy én miben tévedten.

Hogy ezután én hogyan fogom gondolni másképpen,

És hogy ezután én hogyan fogom másképpen csinálni.

2005 vége és 2009 vége között úgy gondoltam, hogy egy új üzlet - egy úgynevezett startup - felépítésének valami ilyesmi az evolúciója:

1. Ötlet
2. Tervezés
3. Befektető bevonása
4. A vállalkozás elindítása
5. A vállalkozás működtetése

Úgy gondoltam, hogy ha egy ötletből jó üzlet lehet, - hiszen ha nem lehetne az, akkor mi (az ötletgazdák) miért foglalkoznánk vele? -, akkor az egy befektető számára is jó üzlet lehet, és akkor nincs más dolgunk, mint leprezentálni neki ezt, és bevonni, hogy a tőkéjével segítsen elindítani a vállalkozást.

Azt hiszem:

ebben tévedtem.

2005-ben kezdtem el olvasni Robert Kiyosaki könyveit. Azután vált a meggyőződésemmé a fenti modell.

Az elmúlt négy évben viszont semmilyen bizonyítékát nem láttam annak, hogy ez így egy működőképes modell lenne a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak startupjai esetében is.

Semmilyen bizonyítékát.

Értem, hogy hogyan működik ez a modell egy olyan tapasztalt és ismert befektető, mint Robert Kiyosaki esetében, és tudom (mert láttam és-- csináltam), hogy erről a modellről milyen szexi eszmecseréket lehet folytatni mindenféle üzleti reggeliken, milyen szexin lehet előadásokat tartani mindenféle meetupokon, és hogy milyen szexi postokat lehet írni mindenféle blogokon-- DE az elmúlt négy évben egyetlenegyszer sem tapasztaltam, hogy akár én, akár egyetlen olyan ismerősöm, akinek az élményeiről közvetlenül tudnék beszámolni, Valaha Pénzt Keresett volna ezzel a modellel a szórakoztató- vagy kapcsolódó iparágakban.

Amikor megpróbáltam rájönni, hogy mitől nem működik a fenti modell, akkor három problémát találtam, amik külön-külön is bizonytalanná tehetnek egy üzleti modellt, de együtt mindenképpen gyilkosak.

• Probléma a Szívvel
• Probléma a Szexiséggel
• Probléma a Befektetővel

A részletek:

Probléma a Szívvel

Bár korábban úgy gondoltam, hogy ötletgazdákként soha nem forszíroznánk olyan ötletet, aminek jó üzletté fejlesztésében mi magunk nem hiszünk – miért is tennénk ilyet? -, ma már úgy gondolom, hogy DE, időnként nagyonis forszírozunk olyan ötleteket, amiknek jó üzletté alakításában nem – feltétlenül… - hiszünk.

És hogy miért tennénk ilyet?

Mert ez a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak. És nem a csavargyár. Itt per definitum a szívünkkel dolgozunk, és per definitum a szívünkkel döntünk-- mégha időnként észérvek alapján is… mégha időnként észérvek-- re hivatkozva is...

Itt sokszor az is elég ahhoz, hogy belevágjunk egy vállalkozásba, hogy beleszeretünk az ötletbe--

--aztán bízunk abban, hogy jó üzlet is kerekedik belőle.

Mert ez a szórakoztatóipar.

A legszubjektívebb üzlet a világon.

Ahol néha olyan vállalkozásokban is hiszünk, amelyek külső szemmel és józan ésszel nem tűnnek igazán megalapozottnak.

És ezekből hol

Hatttalmas Bukás

lesz,

hol meg

Hatttalmas Siker.

Ez a szórakoztatóipar.

Ahol néha olyan vállalkozásokból is Hatttalmas Bukás lesz, amelyek korábban, külső szemmel és józan ésszel is igazán megalapozottnak tűntek.

Már idéztem William Goldmant, a forgatókönyvírót, de itt most megint megteszem.

„Senki nem tud semmit.”

Meg:

„Tessék, elmondom, mi a nagy büdös igazság Titanic-ügyben: az emberek meg akarták nézni.

És most elmondom az igazságot A jövő hírnöke ügyében: az emberek nem akarták megnézni.

Minden más csak mítosz.”

Probléma a Szexiséggel

Az a probléma, hogy szerintem (és ha körbenézek, akkor ezzel az érzéssel nem vagyok egyedül) a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak, valamint az egész befektetősdi őrült szexi.

Egyeseknek.

Különösen a kettő együtt.

Szórakoztatóipar + Befektetés.

Húúú…

Már libabőrös, igaz?

Jó.

Tudom.

A népek általában nem ettől szoktak izgalomba jönni.

De azért vagyunk egy páran, akik mégis.

Szánalmas?

Ilyenek vagyunk.

Nem vagyunk olyanok, mint a népek általában.

Nekünk ez szexi.

De jobbat mondok:

NEM beszélek mások nevében.

Nekem ez szexi.

És ez probléma.

Nem azért, mintha ez valami beteg dolog volna, és azért volna probléma, mert ez nem valami beteg dolog, egyáltalán nem az, nem, nem, nem, nem beteg dolog, nem azért probléma.

Nem--

Nem, nem--

Nem, nem beteg dolog--

Nem.

Illetve.

De.

Beteg dolog.

Nagyonis.

És?

Szóval, nem azért probléma, mert ezek szerint nem vagyok normális.

Mert nem vagyok normális.

Az nem probléma.

Hanem azért probléma, mert megzavar.

Félreviszi a fókuszt.

Mert amikor azt a két szót látom magam előtt, hogy

Szórakoztatóipar + Befektetés,

akkor olyanokat látok magam előtt, mint

Hollywood + Wall Street,

meg olyanokat, hogy

Steven Spielberg + Warren Buffet.

A szexi dolgot látom magam előtt.

Kevésbé az üzletet.

Illetve látom az üzletet is, de annak is inkább a szexi részét.

Egy szuperlátványos prezentációt, amit én tartok, olyan slideokkal, amiktől Steve Jobsnak is kicsordulna a nyál a szája sarkán. Egy minimalista berendezésű, légkondicionált irodát, ahol aláírjuk az első szerződést az első amerikai/izraeli/bahreini befektetővel. Egy csodálatos számlaegyenleget a cégem bankszámlájáról, miután megérkezett az utalás az első amerikai/izraeli/bahreini befektetőtől.

Meg hasonlókat.

(Nem akarom ebbe is Verena Kastot meg a negatív apakomplexusomat belekeverni, de nekem azért elég nyilvánvalónak tűnik a látványos prezentációk, elegáns irodák és csillogó bankszámlák illetve a belsővé emelt apafigura vágyai közötti összefüggés.)

Szóval, csak azt akarom kinyögni, hogy a

Szórakoztatóipar + Befektetés

együtt

nekem

túl szexi.

Eltereli a figyelmemet a lényegről.

Probléma a Befektetővel

2005 vége és 2009 vége között úgy gondoltam, hogy ha egy ötletből jó üzlet lehet, akkor nincs más dolgunk, mint készíteni egy alapos üzleti tervet, az alapos üzleti tervből csinálni egy szuperlátványos prezentációt, azután a szuperlátványos prezentációt bemutatni egy-két befektetőnek, aztán csak hagyni, hogy ők is felismerjék a jó üzlet lehetőségét, és szépen befektessenek a vállalkozásunkba.

2005 vége és 2009 vége között úgy gondoltam, hogy a többi már megy, mint a karikacsapás.

Ezért 2005 vége és 2009 vége között sokat gondolkodtam azon, hogy hogyan lehetne rátalálni minél több potenciális befektetőre, és hogyan, milyen formában lehetne nekik minél több projektet leprezentálni.

Ma már nem gondolom így.

Ma már úgy gondolom, hogy tévedtem, amikor így gondoltam.

Két okból.

1. A potenciális befektetők többsége nehezebben tudja megítélni azt, hogy egy vállalkozás életképes-e, ha csak egy prezentációt lát róla, és nem, mondjuk, az eredmény-kimutatását és a mérlegét. Mi a garancia arra, hogy azok a számok, amik a prezentációban szerepelnek, reálisak? Honnan tudja, hogy nem vígmatrózokkal van dolga, akik már az első bevételek megérkezése előtt Ferrariban kívánnak parádézni?

2. A potenciális befektetők többsége jobban fázik a szórakoztatóipartól, mint valami kevésbé unorthodox szektortól. A szórakoztatóipar túl szubjektív. Túl sok múlik benne a szíven. Túl szexi. Mi történik, ha J. K. Rowling a hatodik Harry Potter után azt mondja, hogy elszállt az ihlet, a hetedik, befejező regényt már nem tudja megírni? Mi történik, ha – ahogy Mundruczó Kornél Delta című projektjével meg is történt – a főszereplő a forgatás megkezdése után indiszponált állapotba kerül, belegyalogol a hideg Dunába, és meghal? A potenciális befektetők többsége a számok emberei. Hogyan tudnának egy ilyen vállalkozás segítségére sietni? Hogyan tudnák egy ilyen befektetés biztonságát garantálni? Gyakorlatilag sehogy. Írót még csak a tévében láttak-- honnan tudnák, hogy mit kell neki mondani, hogy visszaszálljon belé az ihlet? Amikor pedig Mundruczó Kornél előáll azzal, hogy a Dunába veszett Bertók Lajos helyett a filmszínészi gyakorlattal nem rendelkező, kissé különc hegedűművésszel, Lajkó Félixszel játszatná el a főszerepet, mit kellene mondaniuk? Mit kellene gondolniuk???

Természetesen döntenek befektetők prezentációk alapján, és finanszíroznak szórakoztatóipari projekteket is.

De a potenciális befektetők többsége azért a legszívesebben inkább a Szentkirályi Ásványvízbe fektetne be.

Valamibe, ami már bizonyított.

Valamibe, ami decensebb--

--mint Lajkó Félix.

:)

(Imádom Lajkó Félixet:)

Hát, erre jöttem rá.

2010 eleje óta úgy gondolom, hogy egy szórakoztatóipari startup felépítésének valami ilyesmi az evolúciója:

1. Ötlet
2. Tervezés
3. A vállalkozás elindítása
4. A vállalkozás működtetése
5. Növekedés
6. Növekedés
7. Növekedés
8. Befektető bevonása

Vagyis azután, hogy az elmúlt négy évben semmilyen látható bizonyítékát nem tapasztaltam annak, hogy a korai befektetős modell működőképes lenne a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak startupjai esetében, az lett a meggyőződésem, hogy amíg nem leszek magam is olyan tapasztalt és ismert befektető, mint Kiyosaki mester, addig a saját erőmből kell elindítanom minden üzletemet.

Befektető bevonása előtt kell felépítenem azt a vállalkozást, ami értéket hoz létre ÉS profitot termel.

Befektető bevonása előtt kell növekedni,

növekedni,

növekedni--

--szervesen,

szervesen,

szervesen--

--együttműködő partnerek bevonásával--

--a nyereség visszaforgatásával--

--egészen addig, ameddig a szerves növekedéshez szükséges már minden létező saját erőforrást felhasznált a vállalkozás,

és a növekedés már nem folytatható tovább--

--csak úgy, hogy valaki, egy külső személy beszáll némi tőkével.

Vagyis, amíg nem tanulok meg eladni--

--vagyis, amíg a vállalkozásomat nem tanítom meg eladni--

--addig NEM gondolkodom befektetőn.

Addig nem jampizom.

Addig „csak” eladok, eladok, eladok.

Addig nem gondolkodom a szexi dolgokon.

Addig:

Sexy Business = Sexy Sales.

És:

Sexy Sales = Profitable Sales.

Addig

MINDENNEL kapcsolatban, ami egy kicsit is szexinek tűnik a tervezés során, azonnal gyanút fogok.

Addig

mantraszerűen ismételgetem magamban, hogy

Sexy Business = Sexy Sales,

vagyishogy

egy vállalkozást nem a befektetők, nem a sztárok és nem a sztorik tesznek majd igazán szexivé, hanem az, hogy a népek megveszik azt, amit árul.

Az, hogy sikeresen ad el.

Addig

ha a tervezés során csak egy pillanatra is meglegyint annak az érzése, hogy a vállalkozás felépítésének egy bizonyos pontját talán majd szexinek fogom érezni, AZONNAL kigyomlálom azt a pontot a tervből.

Mert megzavar.

Mert félreviszi a fókuszt.

Mert eltereli a figyelmet a lényegről.

Arról, hogy

értéket hozzak létre + profitot termeljek + növekedjek.

Szóval, 2010 elejére az a forradalmi:) meggyőződésem támadt, hogy a potenciális befektetők többségét úgy tudom a legegyszerűbben meggyőzni arról, hogy szálljanak be tőkével a vállalkozásomba, hogy csinálok egy sikeres vállalkozást, aminek nem az induláshoz vagy az életben maradáshoz van szüksége az adott tőkére-- hanem csak-és-kizárólag a további növekedéshez.

Most

ebben hiszek.

Mivel pedig megint nem jeleskedtem a számlafizetéssel, és a T-Mobile megint leállította a telefonom kimenő hívásait és az internetemet is kikapcsolta (ezt a postot most a konyhaablakból, a környező házak valamelyikéből levadászott, nem biztonságos és nagyon gyenge wifin lövöm fel a blogra), simán lehet, hogy ezzel az új koncepcióval is tévedek.

De most ebben hiszek.

És most így fogom csinálni.

Nem tehetek mást.

Kipróbálok valamit.

És ha nem működik,

kipróbálok valami mást.

Valami újat.

Fail Faster. Succeed Sooner.

:)

Ügyes Voltam. Pont.

2010-03-17T05:00:00.002+01:00

Az apám sosem tudta időben kitenni a pontot.

Nem tudom, hogy vajon azért nem, mert a nagyapám sem tette ki neki annak idején, vagy szándékosan csinálta, nehogy elpuhuljunk, és hogy egyre jobb és jobb teljesítményre sarkalljon bennünket.

Nem tudom.

Mindenesetre nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor azt mondta volna nekem, hogy:

- Ezt ügyesen csináltad.

Pont.

Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor az a mondat NE így hangzott volna:

- Ezt ügyesen csináltad…

Nincs pont:

- …DE hiába szerezted meg a narancssárga övet, ha a matematika-négyest nem javítod ki, a cselgáncsöveddel nem vesznek fel az egyetemre.

Pont.

A mondat néha így fejeződött be:

- …DE hiába nyertétek meg az iskolai színjátszóversenyt, a te tehetségeddel ennél sokkal többre is képes lennél.

Pont.

Vagy így:

- …DE a Rózsavölgyi Laci egyszerre végzi a közgázt és a jogi egyetemet, és mellette még annak a híres könyvvizsgáló cégnek a stuttgarti irodájánál is gyakornokoskodik.

Pont.

Egy... kettő… három… négy… öt…

…Fuck Rózsavölgyi Laci…

..hat… hét… nyolc… kilenc… tíz…

A családi ebédek végén ekképpen dicsérte meg anyám főztjét:

- Isteni volt ez a tyúkhúsleves…

Nincs pont:

- …DE a gombóc egy kicsit kemény volt.

Pont.

Egy idő után már előre, kórusban mondtuk be a DE-t.

APÁM:
Pompás volt ez a krémes...

MI (kórusban):
De!

APÁM (rövid gondolkodás után):
…de az anyáménak valahogy nincs ez a mellékíze.

Pont.

Verena Kast ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a negatív apakomplexusban az a „szép”, hogy mégha a fiúnak netalán sikerül is eleget tennie apja követelményeinek, akkor sem kapja meg az elismerést tőle, mert apja rögtön kitűzi a következő feladatot-- és a fiú mindig sántikálva lohol a követelmények után.

És ebben még az is „szép” – és ezt már én teszem hozzá -, hogy így a fiú (esetünkben jómagam) nem tanulja meg, milyen az: BEFEJEZNI VALAMIT, AMIT ELKEZDETT. Nem tanulja meg, milyen az: TELJESÍTENI A KÜLDETÉST. Nem tanulja meg, milyen az: GYŐZNI.

Mert a számára legfontosabb személy – legalábbis gyerekkorban, legalábbis ebből a szempontból – mindig azt mondja neki, hogy:

- …de…

Soha nem mond szimplán csak annyit:

- Ügyes Voltál.

Pont.

És nem bírja ki, hogy ne tegyen hozzá egy újabb feladatot, hogy ne tegye hozzá, hogy a te tehetségeddel lehetett volna ezt jobban is.

És ebben még az is „szép”, hogy így a fiú (vagyis én) nem csak, hogy nem tanul meg győzni, de folyton azt érzi, hogy ő KEVÉS. Hogy Rózsavölgy Laci menő-- ő (én) pedig BÉNA.

Verena Kast azt írja, hogy az ilyen emberek túl sokat követelnek maguktól, folytonosan túlhajszolják magukat, a következmény pedig nyilvánvalóan csak az lehet, hogy elérhetetlen céljaikkal KUDARC-ot vallanak, aztán megint SEMMI-nek érzik magukat.

Ez 100%-osan pontos leírása annak, hogy én hogyan élek és érzek.

Jobb napjaimon KEVÉS-nek, kevésbé jó napjaimon BÉNÁ-nak, rosszabb napjaimon pedig kimondottan SEMMI-nek érzem magam.

Pont.

Az apám nem érti, hogy mi történt tizenhat éves koromban.

Az apám nem érti, hogy mi történt huszonhárom éves koromban.

Tizenegy és tizenhat, illetve tizenkilenc és huszonhárom éves korom között ugyanis minden rendben ment.

Annyira rendben, ahogyan előtte, közötte és utána soha.

Meglehetősen sokszor befejeztem azt, amit elkezdtem, meglehetősen sokszor teljesítettem a küldetést és meglehetősen sokszor győztem.

Az apám nem érti, hogy tizenegy és tizenhat, illetve tizenkilenc és huszonhárom éves korom előtt, között és után miért fejeztem be olyan kevésszer, amit elkezdtem, miért teljesítettem olyan kevésszer a küldetést és miért győztem olyan kevésszer.

Én sem tudtam.

Pedig sokat gondolkodtam rajta.

De nem jöttem rá.

Csak nem olyan régen.

Két hónapja.

Amikor a negatív apakomplexushoz értem Verena Kast könyvében.

Tizenegy és tizennégy éves korom között a Sütő Utcai (AKA Deák Téri) Általános Iskolába jártam-- ahol volt három olyan férfitanárom, Foki Tamás, Lehocky János és Szarvas Zsolt, akik természetüknél és profizmusuknál fogva meg tudták csinálni (nem csak velem), hogy szimplán csak ennyit mondjanak:

- Ügyes voltál.

Pont.

Tizenegy és tizennégy éves korom között ez a három férfi átvette az életemben (és a lelkemben) az apám (az apafigura) helyét, és megadták azt az elismerést, amit a saját apámtól soha nem kaptam meg.

Negatív apakomplexusomat pozitívra változtatták.

A tanácstalan és tehetetlen Hídvégi Andrásból csodálatos módon egy magabiztos és győztes Hídvégi Andrást varázsoltak.

Olyan erős volt a hatásuk rám, hogy még az általános iskola elhagyása után két évvel is úgy teljesítettem, mint amikor naponta találkoztam velük, és naponta kaptam meg tőlük a pozitív visszajelzést.

Tizenkilenc és huszonhárom éves korom között az Egyetemi Színpadon dolgoztam. Ott Szalay Szabó István művészeti vezető volt az az ember, akitől sokszor hallottam:

- Ügyes voltál.

Pont.

Amikor hosszú és véres küzdelem után az ELTE vezetése legyőzött bennünket és megszüntette az Egyetemi Színpadot, akkor nem csak a helyet, de pozitív apafigurámat is elveszítettem.

Azóta vannak gondjaim az önértékelésemmel.

Azóta érzem jobb napjaimon magamat kevésnek, kevésbé jó napjaimon bénának, rosszabb napjaimon pedig kimondottan semminek.

Azóta tölti be újra saját apám a lelkemben az apafigura szerepét.

Azóta nem hallom soha, hogy:

- Ügyes voltál.

Pont.

És--

--azóta érzem (újra) a fenti képen látható poharat félig ÜRES-nek.

Pedig az agyam, bár tudja, hogy azt ugyanennyi erővel félig TELÉ-nek is láthatnám-- a lelkem nem hagyja.

Verena Kast szavaival: belsővé tettem és saját követelményként élem meg azt, amit apai követelményként érzékelek.

Az utóbbi hónapokban többen felvetették, hogy nem lehet-e, hogy sikertelenségem oka a rossz névválasztásban keresendő. Hogy a „Fail Faster. Succeed Sooner”, alapelvből éppen a „Fail Faster”-t kiválasztani talán nem volt a leghasznosabb döntés, és hogy esetleg le kellene cserélnem egy pozitívabbra. Hogy a „The Fail Faster Tribe”, mint márkanév, talán nem segít győzni.

Misi korábban azt javasolta, hogy legyen a név „The Succeed Sooner Tribe”.

Polettnek a „Fly Faster” jutott eszébe.

Egy névtelen kommentelő pedig legutoljára a „Succeed Sooner Than Expected!”-del állt elő.

Én igyekeztem mindhármuknak megválaszolni, hogy miért szeretem a „Fail Faster”-t-- de most, ahogy ezt a postot írom, egészen és kristálytisztán összeállt a kép, hogy miért TÖKÉLETES választás a „Fail Faster”, és miért HALÁLOS minden ennél pozitívabb megközelítés.

Nekem -

- és itt ez fontos! -,

az én komplexusmintázatom miatt

a „The Fail Faster Tribe” az egyetlen olyan megoldás, ami időben kiteszi a pontot.

- Fail Faster.

Pont.

Így gyakorlatilag MINDENT eredményként fogadhatok el, amit csinálok.

MINDEN apró előrelépést.

Sőt.

Még a hibákat is.

Még a kudarcokat is.

Mert még a legapróbb előrelépések, sőt, még a hibák és a kudarcok is egy nagyobb terv részeivé állnak össze általa, amik arról szólnak, hogy Végül Sikerülni Fog (Succeed Sooner).

Vagyishogy:

- Ügyes voltam.

Pont.

Még ha csak egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kicsit léptem is előre.

Még ha éppen hibáztam is.

Még ha éppen kudarcot is vallottam.

Akkor is:

- Ügyes voltam.

Pont.

Hiszen ezek is eredmények-- a sikerhez vezető úton.

Hiszen:

„Fail Faster. Succeed Sooner.”

Ami félig TELÉ-vé teszi a fenti képen látható poharat.

NEM elvesz az Egészből.

Hanem hozzátesz az Egészhez.

Az Egészhez:

a Succeed Soonerhez.

Ezzel szemben

nekem

- és ez itt megint fontos! -,

az én komplexusmintázatom miatt

egy olyan pozitív üzenet,

mint a

„The Succeed Sooner Tribe”,

mint a

„Fly Faster”,

mint a

„Succeed Sooner Than Expected”

nem teszi ki időben a pontot.

Csak olaj a tűzre.

Csak újabb görcs a gyomorba.

Csak újabb feladat.

Ezek ugyanazt a dinamikát indítják el bennem, mint apám NEM-időben kitett pontjai.

Hogy:

„…de…”

Hogy:

„…a te tehetségeddel…”

Hogy:

„…ennél sokkal többre is képes lennél…”

Pedig nekem,

az én komplexusmintázatommal

inkább arra van szükségem, hogy:

- Jó ez a „Fail Faster”.

Pont.

Ha valami segít befejezni, amit elkezdtem, akkor ez segít.

Ha valami segít elvégezni a küldetést, akkor ez segít.

Ha valami segít győzni, akkor ez segít.

DE!

(Megint ez a DE:)

DE!

- a Lényeg! -,

hogy mivel a leválás az apáról nélkülözhetetlen,

hogy mivel a leválás MINDEN apafiguráról elkerülhetetlen,

hogy mivel a cél a felnövés,

ezt a mondatot MÁR NEM MÁSOKTÓL kell megkapnom.

NEM kívülről.

Hanem.

Belülről.

Tőlem.

Magamtól.

Lokalizálnom kell és ki kell metszenem a lelkemből a belsővé tett és saját követelményként megélt apai követelményeket.

És át kell vennem apám és más apafiguráim szerepét.

Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok.

Nem tölthetem azzal az időmet, hogy kívülről jövő megerősítéseket várok vagy hajszolok.

Nem tölthetem azzal az időmet, hogy új, pozitív apafigurát - mentort, tanárt, mestert - keresek magamnak.

Lehetnek – lehetnének – mentoraim, tanáraim és mestereim-- de NEM LEHETNEK ők az apafiguráim.

A felnövés lényege, hogy NINCS szükségem arra, hogy külső apafigurák mondják nekem:

- Ügyes voltál.

Pont.

A felnövés lényege, hogy ÉN MAGAMNAK tudom mondani

- úgy mondani, hogy az elég legyen -:

- Ügyes Voltam.

Pont.

És akkor jobb napjaimon NEM kevésnek, kevésbé jó napjaimon NEM bénának és rosszabb napjaimon NEM semminek fogom érezni magam.

És akkor én magam leszek az, aki a tanácstalan és tehetetlen Hídvégi Andrásból csodálatos módon egy magabiztos és győztes Hídvégi Andrást varázsolok.

És akkor én magamnak fogok segíteni befejezni azt, amit elkezdtem, elvégezni a küldetést, és győzni.

Egy olyan egyszerű varázsigével, hogy:

- Ügyes Voltam.

Pont.

Egy olyan egyszerű mantrával, hogy:

- Ügyes Voltam. Pont.

Csak őszintén kell mondogatni.

Hittel.

Egyre többször.

Az első napon csak egyszer.

A második napon csak kétszer.

A harmadik napon csak háromszor.

A századik napon csak százszor.

Csak ott kell lennie egy Post-It-en minden falon a lakásban.

Hogy el ne felejtsem.

Hogy megtanuljam.

Hogy elhiggyem.

Ügyes Voltam. Pont.

Hogyan Öli Meg a Facebook az Üzletemet?

2010-03-10T05:00:00.025+01:00

BENCE SOKKAL JOBBAN ÉLVEZI A KÖZÖSSÉGÉPÍTÉST, mint én. És sokkal jobb is benne. Ő 24/7 szereti, ha zajlik körülötte az élet. Én kb. 5/1. Ő szupertájékozott az összes új netes közösségépítő trenddel kapcsolatban. Én meg – főleg január óta – elsősorban magammal vagyok elfoglalva-- azzal, hogy ki vagyok, mi vagyok, meg hogy ki lehetnék, meg hogy azt, hogy ki vagyok és ki lehetnék, hogyan fejezhetném ki a legkreatívabban, meg hogy hogyan segíthetnék ezzel minél több hozzám hasonló underdognak, meg hogy ebből az egészből hogyan tudnék megélni.

Bence a második budapesti coworking hely, a Colabs egyik tulajdonosa.

Tavaly május óta ismerem, és azóta tapasztalom, hogy milyen tehetséges vezető. Amikor decemberben láttam őt egy Colabsben tartott vevőcsalogató buli porondmestereként, hogy milyen könnyedséggel mozog a nagyszámú vendégseregben, hogy milyen felszabadultan kommunikál egyszerre akár tíz emberrel is, akkor rájöttem, hogy tavaly tévedtem, amikor a The Fail Faster Tribeból formális közösséget akartam csinálni. Nekem ez sosem fog úgy menni, mint Bencének. Sőt. Én ezt sosem fogom annyira akarni, mint ő. Sőt.

Én inkább írni szeretek.

Meg hallgatni. Meg beszélgetni. Meg összedugni a fejemet. Meg kitalálni.

Hiányzik belőlem a porondmesterek operativitása.

Úgy gondoltam, hogy ha így folytatjuk, akkor a Colabs és a The Fail Faster Tribe körül formálódó közösségek szükségszerűen versenytársai lesznek egymásnak-- és én nem akartam versenyezni Bencével, mert nem szeretek úgy versenyezni, ha esélyem sincs a győzelemre.

Úgyhogy a The Fail Faster Tribeot magamban átpozícionáltam egy (időnként) szórakoztató és (alkalomadtán) hasznos tartalmat létrehozó (és ilyen tartalmak létrehozását támogató) branddé. Majd hátradőltem, és önfeledten figyeltem a Colabs szárnyalását.

Együtt örültem Bencével, amikor december végén bejelentette, hogy a Colabs féléves történetének első nyereséges hónapját zárta. Távolról ugyan, de lenyűgözve figyeltem, hogy az Open Coffee Club milyen szuper rendezvény-sorozattá nőtt, miután a Colabs a szárnyai alá vette. Amikor a Colabs tárgyalójában pedig már azt tervezgették, hogy a tavaly nyáron megálmodott Dealmakerz mikor nyitja meg washingtoni irodáját, akkor végképp meggyőződhettem arról, hogy ez bizony nem az én súlycsoportom-- jobb volt kiszállnom a versenyből.

Az i-re a pontot a BKV-pótló tette fel, amikor a budapesti tömegközlekedési dolgozók sztrájkjára válaszul a Colabs olyan tömegmozgalmat hozott létre egy hét alatt, ami reális alternatívát jelentett a város hiányzó villamos- és buszjáratainak pótlására-- és nem mellesleg közel 13 ezer Fant gyűjtött össze a Facebookon. (A fenti fotón látható státuszra 113 Lájkot küldtek a Fanek!)

Mit mondhattam?

Le a kalappal!

Januárban Bence egy találkozón már azt is elmondta, hogy kinőtték a Budapest szívében található ingatlanjukat, és hogy nagyobb helyre szeretnének költözni, sőt, szóba került egy franchising-szerű hálózat elindítása is.

Nincs mese.

Sikersztori.

Örültem, hogy kiszálltam a versenyből, amiben garantáltan alul maradtam volna, és hálás voltam, hogy a közelében lehettem ennek a nemsokára (bizonyára) nemzetközivé terebélyesedő vállalkozásnak.

Apropó: vállalkozás.

Azt az egyet sosem értettem, hogy hol van ebben az egészben az üzlet.

Vagyis az nyilvánvaló, hogy hasznos, hogy szórakoztató, meg minden--- de nem tudtam rájönni, hogy a befektetőkre vadászó projektek, az ingyenesen látogatható események és a nonprofit mozgalmak hogyan képesek kitermelni az ingatlan bérleti díját és rezsijét, a helyet üzemeltető egy-két ember pénzét, illetve hogy miből lesz majd a profit.

Hogy a BKV-pótló 13 ezer Fanjéből hogyan lesznek bérlők, befektetők vagy szponzorok.

Nem értettem, de nem firtattam.

Három ok miatt:

1. Semmi közöm hozzá.
2. Még ha akarnék, sem tudnék befektetni a Colabsbe-- vagyis Warren Buffett szabályát, miszerint nem invesztálok olyan cégbe, aminek nem értem a működését, nem kellett alkalmaznom.
3. Nem értem. Naés! Kell nekem mindent értenem?

Működik. Legyen ennyi elég.

Bence tud valamit, amit én tavaly nem tudtam. A Colabs tud valamit, amit a The Fail Faster Tribe nem tudott.

Én tavaly úgy csináltam a törzset fél évig, hogy tudtam (100%-ig biztos voltam benne), hogy szükség van rá, hogy én szeretem csinálni, hogy tűrhetően csinálom-- de hogy fogalmam sincs, hogy hogyan lehet belőle megélni.

Nem volt üzleti modellem.

Illetve ez így nem igaz, mert minden porcikámmal éreztem, hogy VAN üzleti modellem-- CSAK még nem találtam rá.

Nem vettem észre. Nem láttam meg. Pedig itt keringett, itt röpülgetett körülöttem--

Éreztem--

Amikor december végén Bence bejelentette, hogy a Colabs féléves történetének első nyereséges hónapját zárta, akkor arra gondoltam, DEJÓ! Ha neki sikerült, nekem is sikerülni fog.

Aztán a múlt héten a Colabs Fanjei, köztük én is, kaptunk egy levelet, hogy baj van. „Veszélyben a Colabs élete!” Sürgősen ajánljunk, mi, a Fanek, főszponzort vagy olcsó ingatlant, mert ha nem sikerül ilyeneket találni, akkor a közösség élete veszélybe kerül.

Fuck.

(A most következő fuckokat John Malkovich meglepett-méltatlankodó hangján érdemes elképzelni a Burn After Readingből. Szóval, még egyszer:)

Fuck!

Mi van a titkos / számomra érthetetlen üzleti modellel?

What the-- what the fuck--

Mi van a BKV-pótló 13 ezer Fanjével?

What the fuck-- what the fuck has happened?

Aztán tegnapelőtt a Colabs Fanjai, köztük én is, újabb levelet kaptunk. Hogy nyugodjunk meg. Már nincs baj. Részletek hamarosan! Addig csak annyit, hogy sikerült találni egy új irányt.

For God's Sake!

You Guys Frightened the Fuck Out of Me!

Shit...

Hirtelen--

--Gyuri bácsi jutott eszembe.

Gyuri bácsi annak az újságosbódénak a tulajdonosa, ami a Jászai Mari téren működik, a McDonald’szal szemben.

Gyuri bácsi harmincöt évig hajóskapitány volt a Dunán. Utána, azt hiszem, felesége halálakor döntött úgy, hogy hagyja a vizet, és inkább médiavállalkozó lesz: egy újságos pavilont fog üzemeltetni. (Amikor helyszínt kellett választania, csak egyetlen feltétele volt: a víz közelében legyen, hogy érezze a Duna illatát, hogy hallja a sirályok vijjogását.)

Gyuri bácsiban megvan a porondmesterek operativitása.

Erős, rekedt hangján már méterekről ráüvölt Törzsvásárlóira. Magabiztosan mozog nagyszámú vendégsereg (AKA hosszú sor) esetén is. Felszabadultan kommunikál egyszerre akár több Vevővel is.

Gyuri bácsi élvezi a közösségépítést.

Gyuri bácsi egy kevésbé pallérozott Bence.

Nincs Fan Pagee a Facebookon.

De vannak Fanjei.

Igaz, kevesebb, mint a BKV-pótlónak.

Igaz, Gyuri bácsi nem is Faneket gyűjt.

Hanem Vevőket.

És azt jól csinálja.

Több van neki, mint a BKV-pótlónak.

És több van neki, mint a Colabsnek.

Talán tízszer, húszszor is több.

Gyuri bácsi nem olyan pallérozott, mint Bence, és valószínűleg a Facebookról sem hallott még, de, hát, nyereséges hónapot nyereséges hónapra halmoz apró kis ingatlanjában, Budapest szívében.

Mert Gyuri bácsi bölcsebb, mint mi.

Van egy szuper üzleti modellje.

Egy nagyon egyszerű üzleti modell.

Olyan egyszerű, hogy még Warren Buffet is megértené.

Olyan egyszerű, hogy még én is megértem.

Újságot, vonaljegyet és feltöltőkártyát árul.

X forintért megveszi őket, és X forint + Y %-ért eladja őket.

Az Y% pedig fedezi az apró kis ingatlan rezsijét, Gyuri bácsi díját, az adót és Gyuri bácsi szerény profitját.

Ilyen egyszerű.

Gyuri bácsi viszonylag tájékozatlan a Zen-típusú modern üzleti elméletekben.

Háromkor kel, ötkor már a pavilonban rendezi a lapokat, és hatkor már üvöltve (igaz, kissé még álmosan üvöltve) köszönti az első kuncsaftokat.

Gyuri bácsi egyébként olyan jól csinálja, amit csinál, hogy már kinőtte apró kis ingatlanját Budapest szívében, és a „felhalmozott” szerény profitból, bevásárolt egy másik pavilont a gyerekeinek is.

Úgyhogy-- Gyuri bácsi terjeszkedik.

Gyuri Bácsi Never Frightens the Fuck Out of Me.

Gyuri bácsi, ha nem figyel oda, a végén még médiamágnás lesz.

Gyuri bácsi üzleti filozófiája egyébként roppant egyszerű. Öt pontban összefoglalható.

1. Amit megveszek, azt el is adom!!! (Najó, ha semmiképpen nem tudom eladni, akkor odaajándékozom egy jól fizető Vevőnek, hogy a jövőben is nálam vásároljon.)
2. X forintért vásárolok, hogy X forint + Y %-ért el tudjam adni!!!
3. Mi az a Fészbuk???? Nem azért csevegek, hogy Feneket szerezzek az Interneten, hanem azért, hogy Vevőket szerezzek a Jászai Mari téren!!!
4. Mi az hogy szerethető brend??? Marha maga??? Feldughatom magamnak a szeretetet, ha be kell zárnom az üzletet, mert nem vásárolnak tőlem!!!
5. Pénz beszél, kutya ugat!!!

Mindezt egy kockás inges apró ember nagy rekedt hangján kell elképzelni.

A vicc egyébként az, hogy Gyuri bácsit tényleg nem szeretik a Törzsvevői.

Imádják.

Gyuri bácsi egy imádandó brand.

Egy Must-Adore Brand.

Pedig csak arra hajt, hogy összehozza a szerény profitot, amiből a gyerekeit támogathatja.

És, amint a mellékelt ábra mutatja, össze is hozza azt.

Vagyis Gyuri bácsi egyszerre egy Must-Adore és egy Must-Buy Brand.

Vagyis érdemes tőle tanulni.

Én azt tanultam tőle, hogy egy NAGY HÜLYE voltam, amikor tavaly a Lájkok és Kedves Kommentek számán mértem, hogy mennyire sikeres a The Fail Faster Tribe.

Azt tanultam tőle, hogy a Facebook becsapós. Elbűvöl a pozitív visszajelzéseivel, de nem csinál eladást.

Sőt, ha nem figyelek oda, belefulladok a pozitív visszajelzésekbe, és az üzletem mégis meghal.

Ha nem figyelek oda, a Facebook megöli az üzletemet.

Gyuri bácsi talán nem ismeri a Facebookot, és talán nem a mi terminológiánkat használja, de a Lényeget tudja:

Like ≠ Pozitív Visszajelzés

Kedves Komment ≠ Pozitív Visszajelzés

Kritizáló Komment ≠ Negatív Visszajelzés

Nem-Vásárlás = Negatív Visszajelzés

VÁSÁRLÁS = POZITÍV VISSZAJELZÉS

Minden Más Bullshit.

Ha üzletről van szó.

Persze-- ha a nyaralási képeinkre vagy a gyerekeinkről készült fotókra jönnek a Lájkok, az más.

Annak Gyuri bácsi is örülne.

Nem Várok Atyai Áldást

2010-03-03T06:00:00.005+01:00

2003 TAVASZÁN SZOMBATHELYEN JÁRTAM, hogy egy reklámfilmről tárgyaljak. Mikor a találkozó másnapján kimentem a vasútállomásra, hogy visszainduljak Budapestre, egy utcai könyvárus pultján Árpa Attila Ha én egyszer ezt a klubról elmesélem című, frissen megjelent könyvét pillantottam meg. Azonnal megvettem.

Árpa Attilát akkoriban a leleményes magyar producer romantikus figurájának láttam, aki az RTL-KLUB legsikeresebb tévéműsorainak ötlet/gazdája volt, és miközben diadalt diadalra halmozott, végigvagánykodta magát egy multinacionális álomgyár ranglétráján. Kíváncsi voltam a sikeres produkciók és a bámulatos karrier mögötti sztorikra.

Felültem a vonatra, és mire Pestre értem befaltam a könyv nagy részét. A Déliből egyenesen fogorvoshoz kellett mennem. Úgyhogy hívtam egy taxit, és amíg vártam az autóra, a könyvet olvastam, a taxiban is a könyvet olvastam, és amíg a fogorvosi váróban ücsörögtem, addig is a könyvet olvastam.

Teljesen megbabonázott.

Magnetikus erővel vonzott magához--

--és taszított el.

Árpa Attila RTL-béli életéről és karrierjéről olvasva egyszerre éreztem szinte fájdalmas vágyakozást, és émelyítő viszolygást. Egyszerre akartam azt az életet és karriert, és egyszerre borzongtam bele a gondolatba, hogy valaha bármi hasonlóhoz közöm legyen.

Hetekig nem tudtam megszabadulni a könyvtől, és mindenhová magammal vittem.

Verena Kast úgy magyarázza el a negatív apakomplexust, hogy Franz Kafka apjához írt leveleit elemzi. Az Atyai Áldással kapcsolatban a következő három megállapítást teszi.

1. Kafka magáévá tette, saját lényébe olvasztotta eredetileg negatív apakomplexusának apai szerepét. Ugyanúgy ítélte meg saját írói munkásságát, ahogyan apja-- vagyis lebecsülte. Nem tudott írói sikereinek örülni az atyai áldás nélkül.

2. Kafka minden józan ész ellenére ki akarta vívni magának az atyai áldást. Nem tudott belenyugodni, hogy e nélkül az áldás nélkül kell leélnie az életét.

3. A negatív apakomplexusával küszködő ember első dolga az legyen, hogy tudatosítsa magában, és alaposan ráncba szedje az apakomplexus bensővé vált apaszerepét. Nagyon fontos, hogy atyai áldás nélkül keresse meg a saját útját, hogy megláthassa és belakhassa életének azt a térségét is, ahová apja bűvkörében nem juthatott el.

2003 tavaszán Árpa Attilát a leleményes magyar producer romantikus figurájának láttam.

2004-ben aztán rájöttem, hogy ő igazából csak egy átlagon felüli egóval rendelkező fickó, átlagon aluli kreatív/produceri képességekkel. Csak akkor, 2004-ben tudatosult bennem, hogy azok a diadalmas produkciók, amikben közreműködött, számomra vállalhatatlan értékeket képviseltek, és - főleg! -, hogy azok egy multinacionális nagyvállalat produktumai voltak-- egy masszív brand és egy brutális budget termékei.

Nem Árpa Attila tehetségének vagy vagányságának bizonyítékai.

2004-ben jöttem rá, hogy Árpa Attila valójában nem több, mint egy nagyszájú menedzser.

Azt, hogy mennyire szegényes az az alkotói és produceri energia, aminek a birtokában van, számomra egyetlen saját vállalkozásával, az Argóval bizonyította. Nem elsősorban a bukásával-- hiszen Fail Faster Succeed Sooner. Inkább azzal, ahogyan erre a bukásra reagált. Azzal, hogy azonnal begyulladt. Azzal, amilyen puhányan viselkedett. Azzal, hogy nem volt bátorsága visszaülni a lóra. Azzal, hogy inkább gyorsan összegyűjtögette szétgurult renoméjának darabkáit, és miközben előadta a kurucot, visszamenekült egy másik multinacionális nagyvállalathoz, a TV2-höz menedzsernek.

Ahol egyébként azóta már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy őt az RTL-KLUB tette sikeres menedzserré, és hogy az alázat szikrája is hiányzik belőle ahhoz, hogy ezt akár csak magának is beismerje.

Ha 2009 novemberében eszembe jutott volna Árpa Attila (mint ahogy nem jutott eszembe), valószínűleg egyáltalán nem értettem volna, hogy mi a túró babonázott meg a könyvében hat évvel korábban.

2010 februárjában – Verena Kast könyvének elolvasása után – teljesen világos, hogy mi babonázott meg benne.

Semmi.

ENGEM-- semmi.

NEM ENGEM vonzott magához magnetikus erővel Árpa Attila élete és munkássága. Hanem az apámat. Negatív apakomplexusom bennem élő apafiguráját-- akit az évek során észrevétlenül és teljesen magamba olvasztottam. Az ő be nem teljesült vágyait vonzotta Árpa Attila beteljesült karrierje.

Az ő be nem teljesült vágya volt a hétszámjegyű fizetés, a nem-hétköznapi státusz, a csimbilimbi autók, ruhák és rajongók.

Ezt ő akarta.

De mivel NEM nőttem fel és NEM váltam le róla húsz éves korom körül, szépen magamba olvasztottam az ő be nem teljesült vágyait is-- és már én is akartam őket.

Vele együtt.

Helyette.

Neki.

Az apámat boldoggá tette volna, ha annak idején én ültem volna Árpa Attila irodájában.

Az apámat boldoggá tenné, ha ma én ülnék Kolosi Péter irodájában.

(Erről már írtam.)

Az apám úgy gondolja, hogy okosabb/tehetségesebb vagyok, mint Árpa Attila és Kolosi Péter.

Az apám úgy gondolja, hogy EZÉRT én rátermettebb vagyok Árpa Attilánál és Kolosi Péternél arra, hogy az RTL-KLUB vezető menedzsere legyek.

Az apám nem érti, hogy a vezető menedzser és az alkotó/vállalkozó nem ugyanaz.

Sőt.

Az apám nem érti, hogy én alkotó/vállalkozó vagyok.

Az apám egy hónapja azt mondta nekem, hogy végre keresnem kellene egy szervezetet, amiben megtalálnám a helyemet, aminek a struktúrájába beilleszkedhetnék, és amiben végre biztonságban érezhetném magam.

Az apám nem tudja, hogy ki vagyok.

Az apám magáról beszél, amikor rólam beszél. Saját be nem teljesült vágyairól. Hogy amióta nem dolgozhat a Magyar Televízióban, azóta nem találja a helyét. Hogy ő világéletében egy szervezethez tartozott, amiben megtalálta a helyét, aminek a struktúrájába beilleszkedhetett, amiben biztonságban érezhette magát.

Az apám nem tudja, hogy ki vagyok.

Nem tudja, hogy én egy hónap után belebetegednék, ha Kolosi Péter irodájába kellene bejárnom dolgozni.

Akármennyi fizetést kapnék.

Akármilyen szolgálati autót tennének alám.

Akármilyen bónuszokkal jutalmaznának az év végén.

Nem tudja, hogy nálam még Árpa Attila is rátermettebb menedzser.

Kolosi Péterről nem beszélve.

Hogy bár talán én vagyok a világ legtehetségtelenebb vállalkozója, arra valószínűleg már szó sincsen, hogy milyen alkalmatlan lennék menedzsernek.

Az apám nem tudja, hogy nem ismer engem.

Nem érti, hogy magáról beszél, amikor rólam beszél.

Nem veszi észre, hogy meg akarja mondani nekem, hogy hogyan éljek.

Nem veszi észre, hogy csak akkor adja rám Atyai Áldását, ha teljesítem azt a programot, amit ő elképzelt nekem.

Ha teljesítem azt a programot, amit ő elképzelt magának.

Azt a programot, amivel elbüszkélkedhetne a barátainak. Amivel elbüszkélkedhetne magának.

Én pedig 2010 januárjáig nem tudtam, hogy úgy pedálozom Atyai Áldásáért, hogy közben megpróbálom a Saját Utamat is járni.

2010 januárjáig fogalmam sem volt róla, hogy a kettő együtt nem fog menni. Hogy vagy beülök egy elegáns irodába és megkapom az Atyai Áldást, vagy a Saját Utamat járom, és akkor világéletemben azt fogom hallgatni, hogy miért nem fejeztem be az egyetemet, és miért nem lettem egy tekintélyes vállalat tekintélyes menedzsere.

Amíg nem olvastam Verena Kast könyvét addig azt hittem, hogy van középút. Addig öntudatlanul egy roppant beteg és módfelett haszontalan dinamika szerint alakítottam ki az életemet.

Addig egy-két évig mindig úgy éltem, hogy minél közelebb jussak az apám által megálmodott programhoz, és megkapjam tőle az Atyai Áldást. Csináltam valami menedzserszerű és mérsékelten kreatív munkát, miközben viszonylag jól kerestem. Biztonságban voltam, DE boldogtalan, apatikus és terméketlen.

Aztán amikor kezdtem anyagilag megerősödni és teljesen szétfrusztrálódni, akkor hirtelen otthagytam a bontakozó karriert, és belevágtam valami teljesen másba, valami alkotói/vállalkozói dologba, ami nekem volt fontos, amivel a Saját Utamat járhattam és amivel a Saját Életemet élhettem. Boldog voltam, energikus és termékeny.

Ezekkel az alkotói/vállalkozói dolgokkal általában egy darabig erősen felfelé íveltem-- és kreatív/pénzügyi szempontból is eredményes voltam. Aztán mindig jött a mélyrepülés, és többnyire már a a megélhetésemhez elegendő pénzt sem tudtam megkeresni. Szép lassan teljesen ellehetetlenítettem magam.

Verena Kast szerint azért nem tudtam sikeres lenni a Saját Utamon, mert minden józan ész ellenére ki akartam vívni az Atyai Áldást-- de azt nem kaphattam meg. A bensővé vált apaszerep pedig nem hagyta, hogy olyan területen legyek hosszú távon sikeres, amire nem kaptam Atyai Áldást. Vagyis minden pozitív belső és pozitív külső adottság ellenére addig ügyeskedtem, amíg el nem basztam mindent, amit addig felépítettem.

Hogy bebizonyítsam a bennem élő apafigurának: hosszú távon nem lehetek sikeres egy olyan területen, amire nem kaptam meg az Áldását.

Így éltem az életemet eddig.

Ezért nem értem el tartós eredményt sem a varázslók világában, sem a muglik között. Ezért nullázom le magam időről időre. Ezért találom magam folyton olyan sötét helyeken, mint amilyenben december végén is, a karambol után.

Ezért nem tudom tartósan boldoggá tenni az apámat.

És ezért nem tudom tartósan boldoggá tenni magamat.

Verena Kast azt mondja, hogy Ha a Saját Utamat Járom és a Saját Életemet Élem, akkor Soha, De Soha Nem Fogom Megkapni az Atyai Áldást.

Verena Kast azt mondja, hogy Nem az a Cél, hogy az Apámat Boldoggá Tegyem.

Nem az a Cél, hogy Megkapjam az Atyai Áldást.

Ő azt tanácsolja, hogy hiába szeretem és akarok neki jót, és hiába szeret ő engem és akar nekem jót-- Le Kell Válnom az Apámról.

Ki Kell Metszenem, El Kell Távolítanom Magamból Negatív Apakomplexusom Apafiguráját.

Szerinte el kell felejtenem az apám programját, és el kell felejtenem az ő be nem teljesült vágyait.

Az az ő programja (nem az enyém), és azok az ő vágyai (nem az enyémek).

Verena Kast azt mondja, hogy Kizárólag a Saját Utamat Kell Járnom, és Kizárólag a Saját Életemet Kell Élnem.

Verena Kast azt mondja, hogy tegyem fel a szememre a napszemüvegemet és a fülemre a fejhallgatót, és nézzem az én képeimet és hallgassam az én zenémet. Arra figyeljek, ami belőlem jön. Arra, ami az én programom, arra, amik az én beteljesületlen vágyaim.

Aztán AZOKAT hajtsam végre.

AZOKAT teljesítsem be.

Nem kell várnom az apám bólintására.

Nem kell várnom senki bólintására.

És egyáltalán-- Nem Kell Várnom Senkire és Semmire.

Csinálnom Kell.

Aztán Elbaszni.

Azt Tanulni a Hibákból.

Aztán Újra Csinálni.

Nincsen Széles E Világon Senki, Akinek Az Lenne A Dolga, Hogy Rájöjjön, Mi Az Én Programom, És Hogy Mik Az Én Beteljesületlen Vágyaim.

Megismétlem:

Nincsen Széles E Világon SENKI, Akinek Az Lenne A Dolga, Hogy Rájöjjön, Mi Az ÉN Programom, És Hogy Mik Az ÉN Beteljesületlen Vágyaim.

SENKI.

Sem az apám.

Sem az anyám.

Sem a barátaim.

Sem a klubtársaim.

Mindenkinek Megvan a Saját Programja.

Mindenkinek Megvannak a Saját Beteljesületlen Vágyai.

Mindenkinek Éppen Elég Feladat Az, Hogy Rájöjjön a Saját Programjára és Felismerje a Saját Beteljesületlen Vágyait.

Az Én Programom Csak Nekem a Legfontosabb.

Az Én Beteljesületlen Vágyaim Csak Nekem a Legfontosabbak.

Csak és Kizárólag Magamból Meríthetem a Megerősítést.

Csak és Kizárólag ÉN Bólinthatok Rá a Saját Programomra.

A Name of the Game egyébként sem az Atyai Áldás megszerzése.

A Name of the Game a Saját Programom Megvalósítása.

A Name of the Game a Saját Beteljesületlen Vágyaim Beteljesítése.

És kurvára indifferens, hogy ki mit szól hozzá.

Mert kurvára indifferens, hogy ki gondolja, hogy az ő Atyai Áldására van szükségem a megvalósításukhoz és beteljesítésükhöz.

És az is kurvára indifferens, hogy hány hátba veregetést kapok az igyekezetemért.

Vagy hányan lájkolnak a Facebookon.

Ha rájövök, hogy mi az én programom, és megvalósítom azt-- akkor azért kurvára indifferens.

Ha pedig NEM jövök rá, hogy mi az én programom, és NEM valósítom meg azt-- akkor meg azért.

A Name of the Game NEM az Atyai Áldás megszerzése.

Sőt.

Ha nem törlöm ki teljesen az Atyai Áldást a játékból, akkor soha nem fogom megtudni, hogy azzal töltöttem-e a napjaimat a Földön, amiért ide kerültem.

Sőt:

ha nem egy tekintélyes nagyvállalat tekintélyes menedzsere akarok lenni, akkor nincs is semmi, amire Atyai Áldást kaphatnék.

Akkor Nincsen SEMMI.

Nincsen Ösvény.

Nincsen Kitaposott Út.

Nincsen Minta.

Nincsen Demó.

Akkor Nincsen Bizonyíték--

hogy az Én Utam Működőképes Út.

Akkor Nincsen SEMMI--

amire Atyai Áldás adható.

Ha a Saját Utamat Járom, akkor Ismeretlen Úton Járok.

Olyan Úton, ahol Még Soha Senki Nem Járt Előttem.

Hiszen az az Én Saját Utam.

Olyan Út, amit Nem Tanítanak az Egyetemen.

Olyan Út, ahol Még Nincsenek Szabályok.

Olyan Út, ahol Csak Hibázni Lehet.

Olyan Út, ahol Tanulni Lehet.

Olyan Út, amin EZÉRT Érdemes Járni.

Ha erre az útra lépek, egyetlen érvényes Atyai Áldás adható:

- Menj! Csináld! És Mindenki Bekaphatja, Akinek Nem Tetszik, Amit Csinálsz!

Ezt az Atyai Áldást viszont én soha nem kaptam meg.

És valószínűleg már soha nem is fogom megkapni.

Ezért reggel felteszem a napszemüvegemet és a fejhallgatót, és nézem az én képeimet és hallgatom az én zenémet. És arra figyelek, ami belőlem jön. Arra, ami az én programom.

Aztán AZT hajtom végre.

És Nem Várok Atyai Áldást!

Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok

2010-02-24T04:45:00.003+01:00

TIZENÖT ÉVES KOROMBAN ÚGY ÖSSZEVESZTEM AZ APÁMMAL, hogy berohantam a konyhába, kikaptam az evőeszköztartóból a legnagyobb konyhakést, és azzal hadonászva üvöltöttem neki fuldokolva, hogy azt (mármint a konyhakést) nyugodtan belém vághatja, ha már ennyire gyűlöl.

Az apám természetesen nem gyűlölt ennyire. Sőt, egyáltalán nem gyűlölt, csak volt köztünk egy konfliktus, amit megpróbált az atyai tekintélyére alapozva lerendezni. Úgy gondolta, hogy ő megmondja, hogy hogyan vannak a dolgok, én pedig majd ahhoz tartom magam. Én nem értettem egyet vele abban, hogy hogyan vannak a dolgok, de mivel ő nem szándékozott vitát nyitni erről, én pedig nem akartam ahhoz tartani magam, amit ő gondolt a dolgokról, elfogytak az eszközeim (amik pubertás-korban amúgy sem túlzottan széleskörűek), és a konyhakéshez nyúltam segítségért.

Két évvel később egy hasonló intenzitású konfliktusunk azzal végződött, hogy három hónapig nem szóltunk egymáshoz. Akkor az apám azt várta tőlem, hogy fogadjam el: más szabályok vonatkoznak rá és rám. Én nem tudtam elfogadni. Szó szót követett, végül az lett a „megoldás”, hogy ugyanabban a lakásban laktunk, ugyanannál az asztalnál ettünk, ugyanabban a családban éltünk, de nem szóltunk egymáshoz három hónapig.

Édesanyám nehezen viselte ezt. Három hónapon keresztül a teljes diplomáciai arzenálját felvonultatta, hogy kibékítsen minket apámmal. Nem volt könnyű dolga, mert mindkettőnknek az volt a meggyőződése, hogy a másik téved, és ezért a másiknak kell kezdeményeznie a békülést. Ezenkívül mindkettőnk konfliktuskezelő készsége egy kamasz fiú szintjén állt. Egyikünk sem volt okosabb, hogy engedjen. Ezért mindkét szamár szenvedett.

Engem egyébként nem az viselt meg igazán, hogy három hónapig nem beszélhettem az apámmal. Simán tudok három hónapig nem-beszélni bárkivel-- minden különösebb ok nélkül is. Sőt, talán még azt is simán kibírnám, ha három hónapig senkivel sem beszélhetnék.

Az a három hónap azért viselt meg annyira mégis, mert éppen abba a három hónapba esett bele a Cambridge First Certificate-vizsgám, amitől rettegtem. Egy évvel korábban ugyanis megbuktam a Rigó utcai utcai középfokún, és ezért a Cambridge-vizsga - és minden más vizsga is - abba a hatalmas fekete dobozba került bele, amin ez a felirat olvasható: FÉLELMETES DOLGOK.

Ahogy közeledett a vizsga időpontja, nagyon vártam, hogy az apám majd odabök annyit, hogy azért drukkol (vagy valami hasonlót), aztán hallgatunk tovább elszántan, mint két cowboy-- de nem ez történt. A hallgatás nem szakadt meg. Egy pillanatra sem. Nem szakadt meg a vizsga reggelén, nem szakadt meg akkor, amikor kiléptem az ajtón, hogy elinduljak a vizsgára, és nem szakadt meg akkor sem, amikor hazaértem a vizsgáról.

Úgy éreztem magam, mintha belekötöztek volna egy láthatatlanná-tevő zubbonyba, ami azzal a különleges tulajdonsággal bír, hogy az apám nem lát engem, sőt, még a létezésem is kimosódott belőle-- mintha soha nem is lettem volna. Mint abban a filmben, amiben az ufók elrabolják a gyerekeket, aztán a kitörlik őket a szüleik agyából, csak Julianne Moore nem felejti el, hogy volt neki egy kisfia, de senki nem hisz neki, és diliházba akarják csukni.

Néhány héttel a Cambridge-vizsga után aztán véget ért a hallgatás.

Újra beszéltünk egymással az apámmal.

Már nem emlékszem pontosan a részletekre, csak arra, hogy édesanyám közbenjárására történt meg az áttörés. Annyira nehezen viselte a hallgatással járó otthoni feszültséget, hogy azt mondta, ő belebetegszik, ha ezt nem hagyjuk abba.

Én voltam a gyengébb láncszem. Én nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy megbetegítem őt, ha tovább hallgatok.

Ő pedig rávett, hogy megtegyem az apám felé az első gesztust.

Rávett, hogy minden meggyőződésem ellenére nyögjek ki valami bocsánatkérés-féleséget.

Rávett, hogy a családi béke érdekében söpörjem a szőnyeg alá az indulataimat, az igazságérzetemet és a méltóságomat.

Rávett, hogy fojtsak el minden rettegést, minden csalódottságot, minden fájdalmat és minden dühöt, amit az apám iránt éreztem.

Rávett, hogy fogadjam el: az én érzéseim és az én erkölcsi normáim kevésbé fontosak, mint az otthon melege és nyugalma.

Elhitette velem, hogy megbetegítem őt, ha nem maradok a családban--

--gyerek--

--aki végső soron aláveti magát a szülei kívánságainak.

És én nem akartam megbetegíteni őt.

Ezért maradtam a családban--

--gyerek--

--aki őrzi a családi tűzhelyet.

Szorongva--

--nehogy kialudjon a láng.

Szorongva--

--nehogy megint rossz fát tegyen a tűzre.

Aztán nyolc éve az apámnak lett egy barátnője, és elköltözött hazulról.

Az anyám pedig azóta nem beszél vele.

Én meg ülök továbbra is a családi tűzhely mellett.

És őrzöm a hamut.

Mint a Kincs, ami nincsben a japán csávó, aki azt hitte, hogy még mindig tart a második világháború, és az ő feladata megvédeni a kis szigetet az amerikaiaktól.

Gyerek maradtam egy családban, ami már nem létezik.

Gyerek maradtam.

Egy egyre jobban szorongó gyerek.

Egy anakronisztikus ideálba kapaszkodó gyerek.

Hamis biztonságérzettel.

Hamis ideálokkal.

És a vággyal, hogy újra lobogjon a láng a családi tűzhelyben.

Verena Kast, svájci pszichológus, a szülőkomplexusok szakértője.

Szerinte legkésőbb a huszadik életévig érdemes megtörténnie a leválásnak.

Szerinte legkésőbb a huszadik életévig érdemes kilépni a gyerekszerepből, és a szüleinkkel olyan új kapcsolatokat kell felépítenünk, amelyekben felnőttekként veszünk részt, és amelyeknek nem része az érzelmi nyomásgyakorlás.

Szerinte sokkal jobb lett volna, ha tizenhét éves koromban nem söpörtem volna a szőnyeg alá az indulataimat, az igazságérzetemet és a méltóságomat a családi béke érdekében. Szerinte jobb lett volna, ha megélem a rettegésemet, a csalódottságomat, a fájdalmamat és a dühömet, amit az apám iránt éreztem. Szerinte az érzéseim és az erkölcsi normáim nem voltak kevésbé fontosak, mint a családi béke. Sőt.

A családi béke rovására is meg kell határoznom önmagamat.

Sőt.

Éppen a családi béke rovására kell meghatároznom önmagamat.

Hogy egy új, más minőségű családi béke születhessen meg-- immár nem szülők és gyerekek között, hanem csupa felnőtt között.

Verena Kast szerint az olyan harcok az apával, mint amilyenek az enyémek voltak az én apámmal, természetesek és szükségesek. Ahhoz, hogy elhagyjuk a gyerekkort. Ahhoz, hogy leváljunk. Ahhoz, hogy felnőjünk.

A családi kör elhagyása természetes és szükséges ahhoz, hogy a Saját Életünket tudjuk élni-- még ha az anya úgy is érzi, hogy belebetegszik, ha a gyereke kilép a gyermeki pozícióból.

Verena Kast azt mondja, hogy ha nem szabadulunk meg szülőkomplexusainktól, akkor azok diktatúrája alatt a személyes vágyaink kényszerpályán tudnak csak mozogni, és képtelenek vagyunk eltalálni a Saját Életünkhöz.

Amíg decemberben el nem kezdtem olvasni Verena Kast könyvét, addig azt gondoltam, hogy nekem nincsenek a szüleimmel kapcsolatos komplexusaim. Hogy egy viszonylag felhőtlen gyerekkor áll a hátam mögött, mégha voltak is konfliktusaink. Hogy nincsenek sebek és forradások személyiségem arcán.

Amikor decemberben, nem sokkal a karambol előtt elkezdtem olvasni Verena Kast könyvét, rájöttem, hogy eddig hatalmas tévedésben éltem. Rájöttem, hogy akkora a kuszaság bennem és körülöttem, hogy-- huhuhú! Hogy jelenlegi személyiségem egy gyermeké, és hogy gyakorlatilag feldolgozatlan traumákból épül fel.

Hogy a szorongásnak, ami azóta velem van, hogy az eszemet tudom, oka van, és nem a lényem része. Hogy éppen ez a szorongás a legnagyobb gátja annak, hogy sikerüljön elérni a célom: Making Money with Creative Self-Expression. Hogy a szorongásnak, ami azóta velem van, hogy az eszemet tudom, az az oka, hogy nem léptem ki a gyerekszerepből, és hogy a szüleimmel való kapcsolataimban nem felnőttként veszek részt, és hogy az érzelmi nyomásgyakorlás a mai napig része annak a kommunikációnak, amit ők velem folytatnak.

Verena Kasttól megtanultam, hogy amíg nem válok le a szüleimről, addig semmi esélye annak, hogy elérjem a célomat: Making Money with Creative Self-Expression.

Ezért - meg azért, mert már elmúltam húsz éves - úgy határoztam, hogy leválok róluk.

Úgy döntöttem, hogy felnövök.

ASAP.

Ez lesz 2010 feladata.

Mivel Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok.

És mivel bármikor meghalhatok, muszáj azonnal hozzálátnom:

Megírom és megosztom ezt a postot, pedig tudom, hogy a szüleim nem lesznek boldogok, amikor elolvassák.

Megírom és megosztom ezt a postot, mert ezzel egy hatalmas lépést teszek a Saját Életem felé.

Megírom és megosztom ezt a postot, mert meg kell írnom és meg kell osztanom ezt a postot.

Muszáj Megszületnem, Mielőtt Meghalok

2010-02-17T05:00:00.004+01:00

Úgy két hónapja volt egy álmom.

A Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán láttam magamat-- azon a sarkon, ahol a Pozsonyi Kisvendéglő is működik.

Kipát viseltem az utcán. Késő tavasz volt. Vagy kora nyár. Sütött a nap. És az én fejemen kipa volt.

Bár nem láttam, de tudtam (az álmok már csak ilyenek:), hogy egész nap kipában voltam. És nem csak azon a napon, de mindegyik napon. Hogy Így Éltem.

Álmomban boldognak, felszabadultnak és könnyűnek éreztem magam-- ettől.

Régóta voltak már olyan álmaim ébren is, hogy milyen jó volna, ha bármelyik nap hordhatnám a kipámat-- bármelyik nap, bárhol. Hogy mennyivel inkább önmagam lennék, ha nem csak a zsinagógában és időnként otthon, de nyilvános helyeken is a fejemen lehetne.

Aztán persze mindig elhessegettem ezt a gondolatot, mint aminek semmi teteje ebben az országban.

A vallásos zsidók többnyire fejfedőt (kalapot, baseball-sapkát, ilyeneket) hordanak az utcán Budapesten is, de csak egészen kevesen jelennek meg kipában nyilvános helyeken.

Az már valahogy olyan minek-keressem-a-bajt-? izé. Olyan nem-tartogat-elég-kihívást-az-élet-?-muszáj-ezt-még-egy-kipával-is-tetézni-? izé.

Darvas Istvánnal időnként együtt sétálunk haza a zsinagógából péntek esténként. Mivel nem illik villamosozni, miután beköszöntött a Szombat, ő mindig sétál. Én nem mindig-- de azért igyekszem minél többször vele tartani.

Ez azért különösen praktikus, mert a zsinagógától 40 percre lakunk, egymástól viszont csak 1 percre,.

A Tóráról, a Talmudról meg a családról szoktunk ezeken a sétákon beszélgetni. Meg filmekről. Meg fogyókúra-módszerekről. Meg az élet más nagy dolgairól.

Ő mindig fejfedőt hord. Nem csak a zsinagógában, de az utcán is. Mivel ő rabbi, ez, ugye, neki a szakmájával jár.

Én viszont le szoktam venni a fejemről a kipámat, amikor kilépünk a zsinagógából.

Aztán két hete úgy alakult, hogy nem vettem le.

Ott maradt.

Ott hagytam.

Ugyanúgy sétáltunk, ugyanúgy beszélgettünk, ahogy máskor.

Ugyanúgy sétáltunk, ugyanúgy beszélgettünk-- és mégis valahogy teljesen másképp.

40 percig eltűnt a Világból a „Beilleszkedni!” és a „Megfelelni!”.

40 percig 100%-ig Szabadnak éreztem magam.

És 0%-ig Kényelemben.

40 percig egy pillanatra sem lazítottam.

40 percig olyan intenzitással voltam jelen a beszélgetésben, ahogy talán még sohasem.

Olyan intenzitással zártam ki a külvilágot, ahogy talán még sohasem.

És olyan intenzitással érzékeltem a külvilág minden rezdülését, ahogy talán még sohasem.

40 percig úgy voltam OTT ÉS AKKOR, ahogy csak nagyon ritkán sikerül egy olyan életben, ami arról szól, hogy hogyan feleljek meg.

Az elvárásoknak.

A muglik elvárásainak.

A varázslók elvárásainak.

Egy olyan életben, ami arról szól, hogy hogyan illeszkedjek be.

A muglik közé.

A varázslók közé.

Egy olyan életben, ami arról szól, hogy mások mit gondolnak rólam.

Ami arról szól, hogy valakiknek vissza kell igazolniuk a létjogosultságomat.

Mugliknak.

Varázslóknak.

Mindegy.

Bárkinek.

Ez a 40 perc más volt.

A Saját Életemet éltem.

40 percig--

--

--á--

--nem tudom elmondani--

--milyen volt az a 40 perc.

Aztán úgy alakult, hogy a múlt pénteken nem volt ott Darvas István.

Egyedül jöttem haza a zsinagógából.

Egyedül vágtam neki a 40 perces sétának.

Egyedül voltam--

-- akkor is, amikor--

--a kipa újra a fejemen maradt.

Ott hagytam.

És--

--40 perccel később--

--

--ott voltam a Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán-- azon a sarkon, ahol a Pozsonyi Kisvendéglő is működik.

Kipát viseltem az utcán. Tél volt. Már nem sütött a nap. De a fejemen kipa volt.

Nem egész nap, és csak azon az estén, de OTT ÉS AKKOR-- Így Éltem.

Boldognak, felszabadultnak és könnyűnek éreztem magam.

Olyan volt, mint az álmom.

Olyan volt, mint egy álom.

És úgy éreztem, hogy ilyen közel még soha nem voltam ahhoz, hogy a Saját Életemet éljem.

Hogy ilyen közel még soha nem voltam ahhoz, hogy egy álmom valóra váljon.

Persze.

Tudom.

Nem a rák ellenszerét fedeztem fel.

Persze. Tudom.

Nem Normandiánál szálltam partra egy szál puskával a német golyószórók ellen.

De.

Mégis.

Büszke voltam.

És gondolatban koccintottam az egészségemre.

Mert egy átlagos nap ébren töltött ezer percéből körülbelül ezerszer hozok kisebb-nagyobb döntéseket, és egy átlagos napon ezerből ezerszer hozok olyan döntést, ami arról szól, hogy inkább leveszem a kipámat.

Vagy valami hasonlót.

Hogy megfeleljek.

Hogy beilleszkedjek.

Hogy NE a Saját Életemet éljem.

Vagyis eddigi életem során körülbelül 10 millió olyan perc volt, amikor úgy döntöttem (ÉN döntöttem úgy!), hogy NEM a Saját Életemet élem.

Ami sok.

Nem csak soknak tűnik.

Valóban sok.

Kurva sok.

Most viszont két hét alatt kétszer is döntöttem úgy, hogy 40 percig a Saját Életemet élem.

És ez említésre méltó.

Ok a megemlékezésre.

Ok az ünneplésre.

És a napi ezer perc még mindig nagyon sok.

És a heti 40 perc még mindig nagyon kevés.

De valami.

Az a kétszer 40 perc már RENGETEG energiát adott.

Energiát. Intenzitást. Alkotóerőt.

Abban a kétszer 40 percben a helyemen voltam.

Abban a kétszer 40 percben úgy éreztem, hogy megszülettem.

Abban a kétszer 40 percben megértettem Erich Frommot, aki azt mondta:

„A legtöbb ember meghal, mielőtt egészen megszületett volna.”

Abban a kétszer 40 percben megértettem, hogy a megszületés kényelmetlen.

A megszületés fájdalmas.

A megszületés veszélyes.

Életveszélyes.

Hogy Odakint sohasem lesz olyan kényelmes és biztonságos, mint az Édesanyám hasában volt.

Hogy a Kinti Világ Befejezetlen.

Hogy a Kinti Világban sohasem számíthatok senkire úgy, mint az Édesanyámra számíthattam, amíg a hasában voltam.

Hogy a többiek idegenek.

Hogy a többieknek nem az az Egyetlen és Istenadta Feladata a Világban, hogy engem szeressenek és életben tartsanak.

Hogy a fizikai és érzelmi biztonságnak vége.

Hogy a Biztonságnak en bloc Vége.

Hogy ez a Szabadság Világa.

Hogy az Édesanyám hasa kényelmes és biztonságos volt, de viszonylag kevés lehetőséget tartogatott a számomra.

Hogy amit a kényelmetlenségért és az életveszélyért cserébe kapok, azért érdemes megszületni.

Mert az a Szabadság.

Az az Élet.

Intenzív Szabadság.

NEM kényelmes Szabadság.

Olyan nincs.

Ha egyszerre kényelemben és szabadságban érzem magam, akkor becsapom magam.

Ha egyszerre kényelemben és szabadságban akarom érezni magam, akkor hülyeséget akarok.

Azt hiszem Benjamin Franklin mondta:

„A folyamatos őrködés az az ár, amit a Szabadságunkért fizetünk.”

Vagy valami hasonlót.

Ennek az igazságát én már kétszer 40 percig megéreztem.

És ez Más Szabadság volt, mint amit eddig ismertem.

Ez Ugrásra Kész Szabadság.

Ez Kényelmetlen Szabadság.

Ez Veszélyes Szabadság.

Ez Igazi Szabadság.

Annak a Szabadsága, hogy kipában megyek haza a zsinagógából.

És NEM annak a szabadsága, hogy a dohányzóasztalra feltett lábbal nézem a tévét.

Ez Igazi Szabadság.

A repülés szabadsága.

Na, nem magasan.

Csak 1 centivel a föld felett.

Annak a Szabadsága, hogy élhetek akár ott is.

Nem csak 40 percig egy héten.

Hanem akár naponta ezer percig is.

Nem a földön.

1 centivel felette.

És én eddig mégis napi ezerszer döntöttem úgy, hogy a földön próbálok kialakítani magamnak egy életet.

Egy egzisztenciát.

Mert úgy éreztem, hogy ez az elvárás velem szemben.

Mert úgy éreztem, hogy ott tudok beilleszkedni.

Pedig a földön én sohasem fogok tudni kialakítani magamnak életet.

Mert hiába működik látszólag minden flottul, olyan sűrű a levegő, hogy hosszú távon megfulladok.

Ha pedig megfulladok, akkor a hajamra kenhetem az életemet.

Muszáj Megszületnem, Mielőtt Meghalok.

Az Ördög Fingja

2010-02-10T05:00:00.007+01:00

KAMINER MANÓ ÉLETÉNEK HETVENHAT ÉVE ALATT összesen százhatvanöt filmet készített. Ezek legnagyobb része felejthető. A filmbuzik emlékeznek néhányra-- de van egy, amit talán mindenki ismer. A százhuszonötödik.

Azért Kaminer Manó Oscar-díjat is kapott.

1944-ben.

Pedig az a film nem született éppen szerencsés csillagzat alatt.

Úgy kellett dolgozniuk, hogy nem tudták, végül hogyan fogják befejezni a történetet. Három forgatókönyvíró gyártotta a lehetséges változatokat a befejezésre, miközben feltartóztatatlanul közeledett a pillanat, amikor a stáb már nem húzhatta tovább, és muszáj volt belekezdeni a zárójelenetek forgatásába.

Közben a főszereplőnő és a főszereplő végérvényesen összeveszett. A felvételek szüneteiben még szólni sem voltak hajlandóak egymáshoz. Úgy szikrázott körülöttük a levegő, hogy mindenki igyekezett nagy ívben elkerülni őket.

Szóval, Kaminer Manónak nem volt könnyű dolga. Talán arra gondolt, hogy látott ő már cifra dolgokat a filmiparban (elvégre százhuszonnégy filmen volt túl már akkor), de ilyen elátkozott produkcióhoz még nem volt szerencséje. Talán arra gondolt, hogy sebaj, ennek is vége lesz majd egyszer, ahogy mindennek, és talán akkor majd egy nyugodalmasabb filmbe vághatja a fejszéjét.

Talán soha nem jött el az a pillanat, amikor megérezte azt, hogy közel száz vérprofi, de felejthető hollywoodi projekt után, a százhuszonötödik alkotásában végre Benne Van az Ördög Fingja.

Az „Ördög Fingja” kifejezést először 2000-ben hallottam McMenemy Márktól. Már akkor sem tudtuk megmagyarázni pontosan, hogy mit jelent, de már akkor is pontosan tudtuk, hogy mit jelent.

Ha az ember veszi a fáradtságot, és felüti az Urban Dictionaryt, akkor azt tapasztalja, hogy velük pontosan fordított a helyzet. Ők meg tudják magyarázni, hogy mit jelent a Devil’s Fart kifejezés, csak éppen nem tudják, hogy mit jelent.

Ezt írják:

„Last fart before a poop. Usually the worst smelling after a long line of farts. The Devil's fart lets you know that if you try to fart again, a poop might come out.”

Nahát, ez óriási tévedés.

Szósincsróla.

Az Ördög Fingja egészen más… VALAMI…

Az Ördög Fingja a befejezetlen kör:

Az Ördög Fingja a folytonossági hiány a befejezetlen körön.

Az Ördög Fingja a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak alfája és omegája.

A misztikum.

A mágia.

Ha Benne Van az Ördög Fingja, ez a titokzatos hozzávaló, akkor az alkotás nem tökéletes lesz, hanem még annál is valami sokkal értékesebb: a Wanna-Buy termékből Must-Buy termék lesz.

A Wanna-See filmből Must-See film.

Bár személyes érdeklődésem miatt elsősorban filmes példákat hozok majd, az Ördög Fingja minden szórakoztató vonatkozású projektnek alapvető fontosságú hozzávalója.

Az igazi siker és a nem-siker közötti döntő tényező.

Sőt.

Éppen az Ördög Fingja az a VALAMI, ami megkülönbözteti a tartalomra épülő szórakoztató iparágakat a vegyipartól.

Meg az acélipartól.

Meg--

-- a filmgyárat a csavargyártól.

Az Ördög Fingja ugyanis valami ésszerűtlenség.

Valami plusz.

Valami mínusz.

Valami, amiért az emberek kíváncsiak az egyik eseményre, az egyik fülbevalóra, az egyik festményre, az egyik filmre-- a másik eseményre, a másik fülbevalóra, a másik festményre, a másik filmre pedig nem.

Ahogy az Oscar-díjas forgatókönyvírókirály, William Goldman találóan megjegyezte:

„Tessék, elmondom, mi a nagy büdös igazság Titanic-ügyben: az emberek meg akarták nézni.

És most elmondom az igazságot A jövő hírnöke ügyében: az emberek nem akarták megnézni.

Minden más csak mítosz.”

Minden más az Ördög Fingja--

--teszem hozzá én.

Eric Bentley A dráma élete című könyvében azt mondja, hogy a tökéletes karaktert így kell elképzelnünk:

A tökéletesnél is tökéletesebbet pedig így:

Van benne valami difi.

Valami megmagyarázhatatlan feszültség.

Kaminer Manó 1886. december 24-én született Budapesten, és 1962. április 10-én halt meg Hollywoodban.

A nevét 1912-ben, még Budapesten változtatta Kertész Mihályra.

Aztán 1926-ban Amerikában Michael Curtizre.

Így ismerte meg Hollywood és a Világ, és ezen a néven rendezte meg 1943-ban a Casablancát. Élete százhuszonötödik filmjét.

A Casablancában Benne Volt az Ördög Fingja.

Előtte és utána Kaminer Manó egyetlen filmjében sem volt Benne (annyi) Ördög Fingja, mint a Casablancában.

Miért?

Hogyhogy?

Ismét William Goldmant idézem:

„SENKI NEM TUD SEMMIT.”

Csak a kritikusok, meg a műértő kibicek--

--teszem hozzá én.

Ők többnyire még az alkotóknál is jobban tudják, hogy mi kell a csodához.

Nekem, aki csak találgatok, a következők jutnak az eszembe a Casablancával kapcsolatban.

Talán a háború.

Hogy Kaminer Manó valószínűleg teljes szívéből gyűlölte a háborút.

Ahogy a nácikat is.

Hogy valószínűleg legalább annyira gyűlölte a háborút és a nácikat, amennyire a Közönsége.

Vagy talán a tökölődés a forgatókönyv befejezése körül.

Hogy hogyan legyen vége.

Jöjjön össze Rick és Ilsa vagy ne jöjjön össze?--

--nagyjából ez volt a tökölődés lényege.

Vagy talán az, hogy a Ricket és Ilsát játszó színészek, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman mindeközben ki nem állhatták egymást. Valahányszor egy helyiségbe sodorta őket a véletlen (vagy a jelenet), úgy szikrázott körülöttük a levegő, hogy nehéz volt megmaradni a közelükben. Hogy talán ez a szikrázás a szerelem szikrázásának hatott a vásznon, nem pedig a gyűlöletének.

„SENKI NEM TUD SEMMIT.”

Jó, jó, senki nem tud semmit, ez marhajól hangzik, de azért biztosan van VALAMI, amit tudunk.

Valamicske.

Amit arról tudunk, hogy hogyan lehet belecsempészni az Ördög Fingját valamibe, egy alkotásba-- legyen az egy esemény, egy fülbevaló, egy festmény, vagy egy film...

Hát, nem tudom--

Tényleg senki nem tud semmit.

Én láttam jónéhány alkotást, amiben benne volt az Ördög Fingja, voltam ott egy-két alkalommal, amikor egy alkotásba belekerült az Ördög Fingja, és egyszer, egyetlenegyszer én is beletettem valamibe.

És még így is nehezemre esik rekonstruálni, hogy mi történt.

Olyanok jutnak az eszembe, hogy, például, egyszer, egyetlenegyszer sem az volt a cél, hogy Benne Legyen az Ördög Fingja. Soha.

Kultfilmet nem lehet akarni csinálni. A kultfilm születik. Úgy születik, hogy valaki jó (profi) filmet akar csinálni. Olyat, ami magával ragadja a nézőket.

Ugyanígy Ördög Fingját sem lehet csinálni.

Mert az bűzleni fog.

:)

Messziről.

Jó (profi) eseményt kell akarni szervezni, ahol a Közönség úgy elvarázsolódik, mintha kilépett volna az életéből.

Jó (profi) fülbevalót kell akarni készíteni, amitől a viselője különlegesnek érzi magát, amikor a fülébe akasztja.

Jó (profi) festményt kell akarni festeni, ami nem csak a szemet, de minden érzékszervet lebilincsel, és a nézőjét magába húzza.

Jó (profi) filmet kell akarni készíteni, ami úgy magával ragadja a nézőt, hogy minden gondolatát a mozitermen kívül felejti.

Aztán lehet imádkozni.

Ez a jelenet a Cápából való. És az az érdekessége, hogy SENKI nem tudja, hogy ki írta. Egyesek szerint a film forgatókönyvírója, Carl Gottlieb. Mások úgy gondolják, hogy John Milius, filmrendező, akinek különben semmi keresnivalója nem volt a Cápa forgatásán, hiszen azt Steven Spielberg, és nem ő rendezte. És vannak egyesek, valószínűleg maga a cápavadászt játszó Robert Shaw, aki úgy gondolta (és azt is terjesztette), hogy ő írta ezt a különleges hangulatú monológot.

Ez az apró epizód sokat elárul abból, hogy hogyan készült a Cápa.

Spielberget, aki 27 éves volt akkor, többször le akarták váltani a producerek. Úgy ítélték meg, hogy képtelen kézben tartani a produkciót-- amit egyébként egy sima B-filmnek szántak, nem pedig valami szuperprodukciónak, amivel ennyi gond lehet.

A gépcápa például nem készült el időre, és nem lehetett vele forgatni, pedig a könyv tele volt olyan jelenetekkel, amikben szerepelnie kellett volna.

Emiatt a forgatókönyvet újra és újra át kellett dolgozni. Spielberg, Gottlieb és Peter Benchley (az eredeti regény szerzője) a forgatások után, esténként írták meg a másnapi jeleneteket.

A forgatás összességében SZÁZÖTVEN NAPPAL hosszabb lett az eredetileg tervezettnél. Ha százötven nap lett volna, az sem lett volna kevés-- de arra, hogy százötven napPAL hosszabb lett, mint ahogy eredetileg tervezték, nem volt mentség.

A forgatás végén Spielberg úgy tette le a kamerát, hogy a karrierjének vége.

Talán soha nem jött el az a pillanat, amikor megérezte azt, hogy kétszáz nap szívás után, a Cápába valahogy belekerült az Ördög Fingja.

Ha ezek után azt próbálom megfejteni, hogy vajon hogyan lehet belecsempészni egy alkotásba az Ördög Fingját, akkor az jut az eszembe, hogy tökéletes kört kell akarni csinálni.

Ilyet:

Aztán valahogy időben abba kell hagyni.

Valahogy így:

Vagy szándékosan--

--vagy azért, mert a (szerencsés!) körülmények rákényszerítenek bennünket arra, hogy abbahagyjuk.

Ha azt próbálom megfejteni, hogy vajon miminden kellhet ahhoz, hogy szándékosan abba tudjuk hagyni a tökéletes kör megrajzolását, akkor olyanok jutnak az eszembe, mint

SZAKSZERŰSÉG,

SOK-SOK MUNKA,

NÉMI TAPASZTALAT,

ALÁZAT,

meg

TÁGRA NYITOTT HARMADIK SZEM.

Egyszer tizenkilenc éves koromban meg akartam mutatni a Világnak, hogy milyen egyedi látásmóddal rendelkező filmes vagyok. Tövig húztam a variót (zoom-ot), és lóbálni kezdtem a kamerát. A rögzített nyersanyag meglehetősen élvezhetetlen volt – entertainment in a rather unorthodox way -, DE én mégis felettébb elégedett voltam egyéni látásmódommal.

Amikor Fantasztikus Alkotásomat megmutattam egy nálam tapasztaltabb ismerősömnek, ő türelmesen végignézte a felvételt, majd a következő tanácsot adta:

- Lehet behúzott varióval lóbálni a kamerát. Természetesen. Mindent lehet. DE, ha azt szeretnéd, hogy mások számára is élvezhető alkotás szülessen, akkor először tanulj meg nem ráhúzott varióval és stabilan megtartott kamerával felvételeket készíteni. És csak amikor, ez már megy, akkor térj át a lóbálásra.

Ezt a tanácsot azóta is igyekszem megfogadni.

Mielőtt megpróbálok a profiknál is profibb lenni, igyekszem szakszerűen megtanulni azt, amit a profik tudnak.

Nagyjából ugyanezt tartom érvényesnek a sok-sok munkára és a tapasztalatszerzésre is.

Azt mondják a Bölcsek, hogy több eséllyel kerülsz kapcsolatba Istennel, ha minden nap imádkozol, mintha az Ihletett Pillanatokra vársz. A Bölcsek úgy gondolják, hogy az életed során „feleslegesen” elmondott több ezer ima azt a célt szolgálja, hogy legalább egyszer, egyetlenegyszer egy életben létrejöjjön az Igazi Kapcsolat. Akkor már megérte a sokezer „felesleges” ima.

Kaminer Manónak például százhatvanöt filmet kellett rendeznie, hogy legyen közte egyetlen Casablanca.

Ilyenek.

Meg alázat.

Igen.

Alázat.

Ami ahhoz kell, hogy a fentieket el bírjam fogadni.

Hogy el bírjam fogadni, hogy Nem Én Csinálom--

--Csak Általam Történik.

Hogy Én Csak Közvetítek.

Az Ördög Fingját Nem Én Teszem Bele.

Csak – maximum!!! – meglátom, és hagyom belekerülni.

Vagyis Tágra Nyitom a Harmadik Szememet, aztán Hiszek Annak, Amit Látok.

Ez nem mindenkinek sikerül.

Ami nem baj.

Ha sikerül, akkor tartsd nyitva-- még akkor is, ha nem tetszik az, amit látsz vele. Ha pedig nem sikerül, akkor találj valakit, aki ki tudja nyitni, és képes nyitva is tartani.

Aztán Higgy Annak, Amit a Harmadik Szem Lát.

Akár a Tiéd az a Harmadik Szem. Akár a másé.

Tágra Nyitott Harmadik Szem Nélkül Soha Nem Lesz Benne az Ördög Fingja.

Go Fuck Yourself 518 Szóval Elegánsan

2010-02-03T05:00:00.003+01:00

FOGALMAM SINCS, hogy hány ingyenötletet és ingyentanácsot szórtam már szét az életem során, de az biztos, hogy ha mindegyikért kapnék most egy dollárt, akkor nem lennének megélhetési problémáim a következő egy-két évben.

Az ingyenötletek és ingyentanácsok osztogatásával, ugye!, nem akkor van baj, amikor az ötlet gazdája vagy a tanács adója és az ötlet/tanács felhasználója között már van egy élő együttműködés. Hiszen, ha van egy folyamatos készpénzáramlás, ha az ötletgazda/tanácsadó megél azokból az ötletekből/tanácsokból, amikért a vevője fizet, akkor időnként természetesen és szívesen oszt meg ingyenötleteket és ingyentanácsokat is vele-- a további jó kapcsolat érdekében.

A dolog akkor válik igazán bosszantóvá, amikor valaki úgy vár el gesztusokat (ingyenötleteket és ingyentanácsokat), hogy korábban még nem fizetett egyetlen ötletért vagy tanácsért sem.

Én például egyszer fél évig dolgoztam egy ingyenes programmagazin koncepcióján (valaki más ingyenes programmagazinjának koncepcióján), és csak fél év után jöttem rá arra, hogy nem csak a programmagazin volt ingyenes, de az én tanácsadásom is.

Sok ilyen volt. Sok csalódás. Sok frusztráció.

Egy időben nagyon ráfeküdtem arra, hogy találjak olyan szakirodalmat, amiben rutinos ötletgazdák/tanácsadók osztják meg a tapasztalataikat az olyan marhákkal, mint én, hogy hogyan kerülhetők el az ilyen helyzetek. Találtam is néhány praktikus megoldást, de a legfrappánsabb és legszivetmelengetőbb megoldást mégis a testvérem, Zoli mutatta.

Progresszív kommunikációs szolgáltatását ősz elején mutatta be egy dél-magyarországi vállalkozónak, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Jenőnek (bár igazából nem így hívják), a cégét pedig MegaPig Kft-nek (aminek szintén nem ez a neve-- bár hasonló:).

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Zoli bemutatójából hamar jóhangulatú beszélgetés kerekedett, és úgy tűnt, hogy Jenő nemcsak Zoli szolgáltatásának progresszív koncepcióját értette meg, de azt is, hogy mi a buli neki abban, ha a MegaPig magyarországi bevezetésekor együttműködnek.

A felek úgy búcsúztak el egymástól, hogy Zoli mihamarabb küldje el az ajánlatát Jenőnek, aki gyorsan válaszol rá, majd megkötik a megállapodást, és késlekedés nélkül hozzálátnak a közös munkához.

Ahogy hazaért, Zoli el is küldte az ajánlatát Jenőnek.

Aztán eltelt egy hét.

Zoli elküldte még egyszer.

Eltelt két hét.

Zoli felhívta telefonon:

„Hamarosan válaszolok!”,

mondta Jenő.

Eltelt három hét.

Jenő nem válaszolt.

Ismerős?

Nekem igen.

Eltelt négy hét.

És a negyedik hét végén Jenő küldött egy emailt Zolinak.

Illetve nem csak Zolinak. Az üzenetnek összesen tizenkét címzettje volt. Valószínűleg mind Jenő beszállítói, mindenféle emberek.

Az email mellé Jenő még két jpg-dokumentumot is csatolt: a MegaPig Kft készülő honlapjának két tervezetét.

A levél szövege pedig ez volt:

„Sziatok !

Szavazzatok egyes vagy kettes variáció !
Vagy más elképzelés és javaslat.

Válaszotokat várom

Jenő”

Na, most--

--őőő--

--az nyilvánvaló, hogy Jenő egy bunkó.

Hogy bár úgy tűnt, megértett valamit, valójában nem értett meg semmit.

Sőt!

Már egészen régen, még jóval a Zolival való találkozás előtt, sem értette már azt a bizonyos valamit.

DE--

--de mégis, mit kell ilyenkor csinálni?

Régen, hasonló esetekben én többnyire nem csináltam semmit.

Puffogtam magamban egy darabig ("Go Fuck Yourself!"), aztán annyiban hagytam a dolgot.

Manapság (karmikus fejlődésem következtében:), már tudom, hogy nem érdemes szó nélkül hagyni az ilyesmit.

Három okból:

• Egyrészt, felesleges elfojtanom magamban ilyen dolgokat, ha nem akarom megbetegíteni magamat.

• Másrészt, nem érdemes olyan önképet kialakítanom magamról, amiben én vagyok az a csávó, aki mások parasztságait szó nélkül benyelem.

• Harmadrészt, egy brand attól is épül, ha kommunikál, és attól is, ha nem. Ha egy ilyen levelet válasz nélkül hagyok, akkor azzal azt üzenem Jenőnek / a Világnak, hogy igen, velem / a brandemmel ezt meg lehet csinálni. És ez nem egy igazán kifizetődő üzenet.

Na, jó, de ha nem hagyom szó nélkül, akkor mit érdemes válaszolni?

Lehet, ugye, írni egy dörgedelmes választ arról, hogy mekkora parasztság már az, amit Jenő (az adott eset Jenője) csinált, és hogy hol a tisztelet, hol a tisztesség, hol a nemtommicsoda! Végső soron, hogy: Go Fuck Yourself!

Korábban egy-két esetben ezt is megpróbáltam.

Ilyenkor általában az adott eset Jenője vagy visszaírt, vagy nem írt vissza-- mindenesetre soha nem kaptam meg sem tőle, sem a Világtól azt a választ, amit vártam volna, hogy:

"Igazad van, Andris, Jenő emailje tényleg egy parasztság volt."

Ha valami egyáltalán történt, akkor az csak annyi volt, hogy az adott eset Jenője és köztem teljesen elvadult a viszony.

A testvéremnek, Zolinak, viszont sikerült megírnia azt a levelet, ami jobb, mint a fenti opciók.

Sok szempontból jobb (sőt, igazándiból minden szempontból jobb!), de a legfontosabb az, hogy nem várt arra, hogy majd a Világ igazat ad neki ebben a helyzetben, hanem a válaszában ő maga adott igazat magának.

Ez pedig a leghasznosabb dolog volt, amit tehetett:

• nem betegíti meg magát,
• pozitívan építette az önképét és
• azt üzente a Világnak, hogy a Hídvégi Zoltán brand értékes brand-- nem lehet vele cicózni!

Büszke vagyok rá, és hálás vagyok neki ezért a levélért.

„Kedves Jenő,

bár azok után, hogy az általam küldött levelet te még mindig nem méltattad válaszra, én mégis válaszolok neked és elmondom pontokba szedve a véleményem a leveled tartalmáról, hiszen ezt kérted. Nem biztos, hogy olyan aspektusból, mint amire számítasz.

1. Elsőként, zavarban vagyok, hiszen nem tudom eldönteni, hogy milyen pozícióból és szerepből kellene neked véleményt mondanom, miután nem történt semmilyen konkrét felkérés a részedről, megállapodás nem jött létre közöttünk. Őszintén szólva, furcsának tartom, hogy közel egy hónapos várakozás után érkezik egy levél a részedről, amiben felszólítasz, hogy mondjak véleményt egy adott kérdésben, miközben az eredeti levélre még mindig nem érkezett tőled válasz.

2. Jelenleg 4 projekten dolgozom és még 2 megbízás vár rám a héten. Mindegyik feladatot úgy vállaltam el, hogy pénzbeli ellenszolgáltatást kapok érte. Jelenlegi munkadíjam X ezer Ft-os órabér. Jelen helyzetben nem tehetem meg, hogy ingyen szolgáltassak tanácsadást bárkinek is. Mivel viszont nem sikerült megállapodnunk (helyesebb lenne úgy fogalmaznom ismét, hogy nem kaptam tőled választ az ajánlatomra) a számodra nyújtandó szolgáltatásom munkadíjáról, így a jelen esetben neked is ezt az összeget tudom felajánlani. Amennyiben valóban kíváncsi vagy az adott kérdésben a véleményemre, azt megírom neked és egy 1 órás munkát fogok kiszámlázni.

3. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem fogod megrendelni az 1 órás tanácsadást, és ezt jól is teszed, bár én más okot fogok felhozni, mint amit talán te fogalmaznál meg. Jelen körülmények között és ahogy ezt a kérdést felteszed, az én véleményem maximum annyit fog érni, amennyi területet elfoglal a nevem a címlistán. Nagyjából 0% és 8% között. Az én véleményem ügyvédek, beszállítók és partnerek véleményével versenyez.

Úgy, hogy nem rendelkezem információval arról, hogy milyen kommunikációs stratégiát szeretnél megvalósítani (már ha van ilyen rögzítve), nem is várható el tőlem, hogy sokkal értékesebb megnyilvánulás legyen a részemről. Ilyen szemszögből nézve a dolgot pedig egyértelmű, hogy nem kell az én véleményemre költeni. Az én tanácsadásom akkor válik értékké, ha az ilyen kérdésekhez kapcsolódó környezetnek a megteremtésére is vonatkozik. Így nincs sok értelme alkalmazni engem.

4. Annak idején pontosan azért hagytam ott az alkalmazotti létet, mert bizonyos szempontból rabszolgának éreztem magam, aki végrehajtja a földesúr parancsát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kaptam fizettséget és nem ingyen tettem a dolgom. Az általad tanusított mentalitás ezeket az érzéseket hozza vissza, megfejelve azzal, hogy még fizettséget sem kapok érte.

Őszintén szólva, ha kapnék érte fizettséget, akkor sem vállalnám el a munkát ilyen körülmények között. Ha rabszolgasorsa vágynék, visszamennék a “biztonságos” alkalmazotti közegbe.

Összegezve, hadd mondjam el, hogy őszintén csodálkozom, és számomra megfejthetetlen, hogy milyen motiváció vezérelt téged, hogy nekem is elküldd ezt a “felszólítást”. Én nem tudok arról, hogy bármivel is tartoznék neked, aminek a fejében tanácsot kellene neked adnom. A kettőnk között kiépíthető bizalomért, amire esetleg aspirálhattál volna, pedig nem érzem, hogy te bármit is tettél volna. Épp ellenkezőleg.

Talán a véletlen műve, hogy a cimzettek közé kerültem. Ez esetben, kérlek vegyél le a címlistáról.

Sajnálom, hogy ez a kapcsolat ilyen hamar és így ér véget, úgy éreztem a személyes találkozásunkkor, hogy ebből lehet több is, de nem alakult így.

Mindenesetre sok sikert kívánok neked és a MegaPig Kft-nek, hiszen a mi érdekeink nem keresztezik egymást!

Üdvözlettel:
Hídvégi Zoltán”

Karma, Szexualitás, Tehetetlenség, Aratás és Átfogó Megértés

2010-01-27T06:00:00.016+01:00

Ha az emberben van egy szikrányi nyitottság a spiritualitásra ÉS az életét nem úgy képzeli el, hogy huszonöt évesen beül egy irodába, ahonnan majd hatvanöt évesen nyugdíjba megy, akkor előbb-utóbb, de legkésőbb huszonöt-harminc éves kora körül nagy valószínűséggel kapcsolatba kerül egy asztrológussal, egy kineziológussal vagy egy numerológussal. Vagy a Tarottal. Nem 100%. De azért valószínű.

Az én életembe barátokon és ismerősökön keresztül jutott el a Tarot-- ahogy az asztrológia is. Meglehetősen sok embert láttam a teljes tanácstalanság és/vagy kétségbeesettség állapotában asztrológushoz vagy a kártyához fordulni valami inputért. Valamiért, ami képes kizökkenteni a minduntalan körbe-körbe járó gondolatokat. Valamiért, ami mond valami újat nekik. Valami újat, amire tudnak valami újat reagálni. Ami talán elindítja az agyat és a lelket valami új úton.

Azoknak a Tarot-lapoknak, amiket ezekben az esetekben látni szoktam, többnyire vészjósló nevük van (Akasztott Ember, Bolond, Halál, Ördög, Torony, ilyenek) és baljós hangulatot árasztanak. Ezért a Tarotról, mint valami sötét dologról szereztem benyomást, amit olyankor veszünk elő, amikor nem igazán érezzük jól magunkat.

Még egy elég rémisztő rövidfilmet is írtam Akasztott ember címmel 2005-ben-- ami az egyik mérsékelten pozitív üzenetű Tarot-kártya kapcsán mesélte el egy lány thrillerbe ágyazott történetét.

Magamnak azonban soha nem raktam ki semmilyen keresztet vagy parabolát.

Féltem.

Az ismeretlentől.

A bennem szunnyadó ismeretlentől.

Mert a Tarotban nem az a poén, amit a kártya „mond”, hanem az, hogy én mit mondok arról, amit a kártya mond. Az a poén, amit bennem vált ki az a kereszt vagy parabola, amit kirakok.

Attól féltem.

Nem a kártyától.

Nyilván.

Korábban soha nem voltam annyira tanácstalan vagy kétségbeesett, hogy a szomj az inputra legyőzze a félelmemet a bennem szunnyadó ismeretlentől.

Egészen tavaly decemberig.

Néhány nappal a karambol előtt, egy este az adrenalin- és az endorfin-szint olyan alacsonyra zuhant a szervezetemben, hogy a tanácstalanság és a kétségbeesettség legyőzte a félelmet a bennem szunnyadó ismeretlentől.

Odaléptem a polchoz, és levettem a Tarot-paklit és Gerd B. Ziegler Tarot című könyvét.

A könyv hátuljához lapoztam, oda, ahol a kirakási rendszereket írja le a szerző, és kiválasztottam a legegyszerűbbet.

„1. MÓDSZER
A feltett kérdés vagy érzelmi állapot részletes tisztázása”

Követtem a könyv utasításait: alaposan megkevertem a kártyapaklit, közben pedig megpróbáltam ráhangolódni arra a kérdésre, amire a választ kerestem:

Mit kell tennem ahhoz, hogy az életemben működjön a
Making Money with Creative Self-Expression?

Ketté választottam a paklit, és a két részpaklit letettem magam elé. A baloldalit megkevertem még egyszer, aztán leemeltem a tetejéről a legfelső lapot, és a kettes pozícióba helyeztem. Majd kihúztam alulról a legalsó lapot és a hármas pozícióra tettem. A jobboldali részpaklival ugyanígy jártam el, csak ott a legfelső lap az egyes pozícióba, a legalsó lap pedig a négyes pozícióba került.

Ezután egyesével megfordítottam a lapokat, megnéztem, hogy mit ír róluk a könyv, majd megfigyeltem, hogy az adott jelentéssel kapcsolatban milyen érzéseim és gondolataim támadnak.

Az alábbiakban látható és olvasható a teljes folyamat: először mindig az, hogy mit mond a KÖNYV arról, hogy mit mondanak az egyes kártyák; aztán az, hogy mit mondok ÉN arról, amit a könyv mond arról, hogy mit mondanak a lapok. Igyekeztem úgy megörökíteni a folyamatot, mint egy dialógust.

KÖNYV:

Az 1-es pozíció kártyája azt a témát mutatja meg, ami most foglalkoztat. Azt, hogy miről van szó valójában. Azt, hogy mi az alapkérdés.

AZ UNIVERZUM

KÖNYV:
Kulcsszavak: beteljesedés, kozmikus egyesülés, megszabadulás a kötöttségektől, a karma lezárása.

ÉN:
Eddig korrekt. Számomra a Making Money with Creative Self-Expression pontosan ezt jelenti. Hogy azt csinálom-e full-time, ami a Dolgom a Földön. Azt, amiért idekerültem ebbe a Világba. Azt, ami segít harmóniába kerülnöm az Univerzummal.

KÖNYV:
A nagy mű elkészült, és visszatér a BOLOND [mármint a BOLOND nevű Tarot-kártya] ártatlanságához és önfeledtségéhez. Megvalósult a végső cél, a visszatérés a kozmikus egységhez, az eredethez. Kicsiny énünk határai feloldódnak az Univerzummal való egyesülésben. A meztelen nő a felszabadulás táncát jelenti.

ÉN:
(Mielőtt továbbmentem volna, megnéztem a BOLOND kártya jelentését. Röviden a legfontosabbak:

Hűség önmagunkhoz, függetlenség, kreativitás, teljesítőképesség, ugrásszerű fejlődés, a szív szavának követése. Rugaszkodj el akkor is, ha a félelem újra és újra megpróbál visszatartani. Légy nyitott, és indulj el, bármerre is vezessen az utad.)

Valóban ez a kérdés foglalkoztat. Egy-két hete repked az agyamban egy gondolat: a Fail Faster Jó Irány, de nem biztos, hogy a klubszerű működés az a forma, amit nekem csinálnom kell. Megvalósult a végső cél, de talán vissza kellene térnem az eredethez-- Mi is volt az? A blog.

KÖNYV:
Most olyannak láthatod önmagadat és a világot, amilyen az valójában. Minden feltétel adott a szerencsés lezáráshoz vagy újrakezdéshez. Életed eseményei összhangban vannak az Univerzummal.

ÉN:
Minden feltétel adott ahhoz, hogy lezárjam a Fail Faster életének első szakaszát, és újrakezdjem egy új módon.

KÖNYV:
Életed mely területeitől kellene megszabadulnod? Szándékodban áll valahová elutazni, vagy vállalkozásban kezdeni?

ÉN:
Hogy szándékomban áll-e vállalkozásba kezdeni? Igen. Folyton:) És, hogy életem mely területeitől kellene megszabadulnom? A múlt heti post megadja a világos választ: a versengéstől. Ha közösséget építek, elkerülhetetlen a versengés. Ha blogot írok, akkor nem érzékelem a versenyt. (Valószínűleg akkor is van verseny, de az nem foglalkoztat. És ez a lényeg. Ugye.)

KÖNYV:
Bízz a meglátásaidban. Készíts listát azokról a dolgokról, melyek megoldása megkönnyebbülést jelentene a számodra.

ÉN:
Bízom a meglátásaimban. Ami azt illeti: egyre inkább. A lista pedig folyton készül…:)

KÖNYV:
Egy vagy az univerzummal.

ÉN:
Egy vagyok az univerzummal. Egy vagyok az univerzummal! Egy vagyok az univerzummal!!!

KÖNYV:

A 2-es pozíció kártyája azt mutatja meg, hogy mire vagy fogékony, nyitott. Azt, hogy milyen energiákat, embereket vagy eseményeket vonzol.

KELYHEK HATOS

KÖNYV:
Kulcszsavak: érzékiség, élvezet, öröm a szexuális kapcsolatokban, a szexuális és az érzelmi energia intenzív kölcsönhatása, emocionális megújulás.

ÉN:
Így elsőre úgy tűnik nekem, mintha ennek kevés köze volna ahhoz, hogy Making Money with Creative Self-Expression. Legalábbis azon a módon, ahogy eddig gondoltam.

KÖNYV:
A csalódástól való félelem eltűnt. A kártya arra buzdít, hogy élvezd saját érzelmi gazdagságodat. Ez a vízbeugrás élménye, az alámerülés, eltűnés, önátadás előtti izgalmas, bizsergető feszültség. Újra felbukkanva frissnek, fiatalnak érezzük magunkat. Merészségünk jutalma mély érzelmi megtisztulás és megújulás.

ÉN:
Ez OK. 2010 első postja már ebben a szellemben született. És valóbban frissebbnek éreztem utána magamat.

KÖNYV:
Add át magad teljesen az élet nyújtotta ajándékok élvezetének. Ezzel fejezheted ki leginkább háládat.

ÉN:
OK.

KÖNYV:
Korlátozzák még régi bűntudatok az élvezetben lelt örömödet?

ÉN:
Sőt! Rengeteg bűntudatom van. És azok folyton korlátozzák az élvezetben lelt örömömet.

KÖNYV:
Élvezd érzelmi gazdagságodat. Oszd meg élvezettel társaddal.

ÉN:
Ha most ezt a jótanácsot megpróbálom lefordítani a Making Money with Creative Self-Expressionre és a Fail Fasterre, akkor elsőre az jut az eszembe, hogy a blog lehet egy kicsit érzelmesebb és főleg személyesebb annál, mint amilyen akkor volt, amikor még egy klubszerűen működő közösség igényeit igyekeztem a postokkal kiszolgálni. Ha a hangsúly átkerül oda, hogy a The Fail Faster Tribe egy Unorthodox Business Blog, ráadásul az én Unorthodox Business Blogom, akkor az Olvasókkal valóban meg tudom osztani so-called érzelmi gazdagságomat-- bármilyen idétlenül is hangozzék ez, most, itt, nekem.

KÖNYV:
Várj nyitottan egy társra, akivel minden szinten megoszthatod a szerelem örömeit.

ÉN:
Kérdés, hogy ez mit jelent a feltett kérdéssel és a Making Money with Self-Expressionnel összefüggésben.

KÖNYV:

A 3-as pozíció kártyája azt mutatja meg, amit magadról megmutatsz és kiadsz. Hogy hogyan hatsz másokra. Hogy hogyan befolyásolod a környezetedet?

KELYHEK NYOLCAS

KÖNYV:

Kulcsszavak: tehetetlenség, megrekedés, korlátozás, érzelmi gátlás, tisztázatlanság, ingovány, a világos elhatárolások szükségessége.

ÉN:
Akik ismernek, azok tudják, hogy ez mind igaz. Különösen a tehetetlenség. És valóban világos elhatárolásokra van szükség.

KÖNYV:
Túl sok energiát pazaroltál olyan emberekre, akiktől semmi nem áramlott vissza hozzád. Feltöltötted őket energiáddal, de ők olyanok voltak, mint a feneketlen hordó. Üresnek és kifosztottnak érzed magad. Olyan emberi kapcsolatokról árulkodik, melyekben megrekedt az energiaáramlás. Minél aktívabban próbálod új életre kelteni a kátyúba jutott viszonyokat, annál üresebbnek és erőtlenebbnek érzed magad.

ÉN:
Talán durván hangzik, de azt hiszem, találó ez a leírás. Bár olyasfajta sértettség vagy megbántottság nincs bennem, amilyet a könyv szóhasználata sugall. Például üresnek igen, de kifosztottnak nem érzem magam. Ha pedig visszatérek a Making Money with Creative Self-Expression témaköréhez, akkor én ezt egy újabb megerősítésnek tekintem abbéli elhatározásomban, hogy nem formális klubot, hanem informális törzset kell építenem. Ha a közösségépítésre helyezem a hangsúlyt, akkor megreked az energia. Ha a tartalom- (és üzlet-) építésre helyezem a hangsúlyt, ami elvileg – egyszersmind – közösséget is épít, akkor áramolni fog az energia. Valahogy így értem ezeket a szavakat.

KÖNYV:
Itt az ideje, hogy visszatérj önmagadhoz, egyértelműen elhatárolódj, és megtanulj nemet mondani. Régi magatartás minta, hogy szeretetedet olyan személyekre pazarlod, akiktől semmit nem kapsz vissza. Lehet, hogy így próbálod leküzdeni attól való félelmedet, hogy szeretnek-e?

ÉN:
Nem „lehet”: BIZTOS! A The Fail Faster Tribe tavalyi terméke a szeretet volt. Erre már rájöttem. Szeretettel kereskedtem. Szeretet adtam és szeretetet vettem. Ha visszakaptam a szeretetet, nyugodt voltam, ha nem kaptam vissza, magam alá zuhantam. (Ez egyébként közvetlen összefüggésben van pozitív anyakomplexusommal, amiről már esett szó az idei postokban, és még meglehetősen sok szó fog esni ezután is.) Mivel tavaly évvégén kiderült, hogy szeretetből nem tudom kifizetni a mobil- és az internetszámlámat, a The Fail Faster Tribe idei terméke a tartalom és a brand lesz. És akkor leszek majd nyugodt, ha ezért pénzt kapok. Ha szeretetet is kapok, akkor nem csak nyugodt, de BOLDOG is leszek, mert akkor valamit igazán jól csináltam-- de a nyugodtsághoz idén már egy szerény profit is elég lesz.

KÖNYV:
Kik jutnak eszedbe ebben az összefüggésben? Kész vagy arra, hogy kiállj magad mellett és bátran elhatárolódj? Milyen helyzetekben rejted el valódi érzéseidet?

ÉN:
Hát, ha 100%-ig nem is vagyok kész, készebb vagyok, mint tavaly voltam. Idén például már kész voltam nemet mondani a pénteki reggelikre addig, amíg meg nem oldottam a finanszírozásukat. Eddig havi két pénteki reggeli finanszírozását tudtam rendezni, úgyhogy most havi két pénteki reggelit szervezek. Ahogy sikerül szereznem még egy szponzort, már havi három lesz.

KÖNYV:
Húzz még egy kártyát azzal a kérdéssel, hogy mi változik meg, ha megtanulsz nemet mondani.

ÉN:
OK, húzok még egy kártyát.

KÖNYV:
Fogalmazd meg saját megerősítésedet a másodikként húzott kártya alapján.

ÉN:
Jó-jó, csak előbb húzok még egy kártyát.

KORONGOK LOVAGJA

KÖNYV:

Kulcsszavak: pénzügyi beruházások, aratás, munka és fáradtság.

ÉN:
Ezt húztam! Tökjó:)

KÖNYV:
A Korongok Lovagja az egészség és az anyagi bőség felsőfokát testesíti meg. Az előtérben látható kalászok megértek. A Lovag a termést takarítja be. Az aratás munkával és fáradtsággal jár. A valódi szabadság nem érhető el a materiális szükségszerűségek elől menekülve, csak a földi létnek való alázatos és szeretetteljes önátadás útján.

ÉN:
Na, ez itt a lényeg. Ez a tavalyi év Egyik Nagy Tanulsága. Hogy a szabadság pénzbe kerül. (Mindig hozzáteszem, most sem mulasztom el: vannak olyan szerencsések, akik pénz nélkül is képesek szabadok lenni-- én nem tartozom közéjük.) És ezt persze tavaly is tudtam-- de csak az eszemmel. A baleset óta viszont a gyomrommal is tudom.

Ezért Két Nagy Elhatározásra jutottam.

Az Első Nagy Elhatározás:

2010-től úgy csinálom tovább a The Fail Faster Tribeot, hogy három szabályt minden áron betartok.
1. Bármit csinálok The Fail Faster Tribebal, annak bevételt kell termelnie.
Pl.: amíg Légrádi Tamás nem vállalta, hogy elsőként és nagylelkűen szponzorál havi 1 pénteki reggelit a FasTracKids márkájával, addig idén nem volt pénteken reggeli; a blogból majd könyv lesz; és Novák Zolival rövidesen elkezdjük a failfasteres póló-businesst.
2. Kezdetben egyik ilyen profitcenternek sem kell sok bevételt termelnie-- csak az a fontos, hogy hozzon némi pénzt.
3. Minden új profitcenternek több pénzt kell hoznia, mint a korábbiaknak. Ha csak 1 forinttal is, de többet.
Pl.: a pénteki reggelik második szponzora többet fog fizetni, mint amennyit Tamás fizetett legelsőként. (Ha nem találok olyat, aki hajlandó többet fizetni, mint Tamás, akkor nem lesz több pénteki reggeli.)

A Második Nagy Elhatározás:

2010-ben nem terhelem meg a The Fail Faster Tribeot azzal a pszichés és pénzügyi nyomással, hogy el kelljen tartania a családomat és engem. Ha a fenti három szabályt következetesen és eredményesen betartom, akkor előbb-utóbb úgyis fog hozni annyi pénzt, hogy megvalósítsam a célomat: Making Money with Creative Self-Expression. Addig viszont – és ez a Második Nagy Elhatározás lényege – BÁRMIT MEGCSINÁLOK, amivel fedezni tudom a családom és a magam pénzügyi igényeit.

Azért Nagy Elhatározás ez, mert tavaly nyáron még határozottan tiltakoztam egy ilyen vegyes megoldás ellen. Úgy gondoltam, hogy én nem tudok egyszerre két dologra figyelni, és ha egyszer egy vállalkozást építek, akkor nincs mellette időm / energiám / motivációm mással foglalkozni.

Mivel azonban tavaly olyan vállalkozást építettem, amiről évvégére kiderült, hogy úri huncutság volt csupán (nem csinált bevételt), idén nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogathassak. Egyszerre fogom építeni a The Fail Faster Tribeot, mint vállalkozást, és fogok értékelhető mennyiségű pénzt keresni valami mással.

KÖNYV:
Feladataid nehezek, és teljes erődet igénylik. Ha vállalod a fáradtságot, az aratás bőven megjutalmaz.

ÉN:
Hát, ebben bízom-- mert ez az idei év nem lesz egy sétagalopp, az fix.

KÖNYV:
Vannak olyan feladatok az életben, melyek elől szeretnél kitérni?

ÉN:
Vannak:)

KÖNYV:
Mikor sokallod a fáradozást, koncentrálj a pozitívumokra, melyeket magad és mások számára eredményez. A végeredménynél fontosabb a belső tanulási és átalakulási folyamat.

ÉN:
Ebben egészen biztosan vagyok. Ha a Korongok Lovagja elviszi a Tehetlenséget az életemből, akkor már megérte meghozni a Két Nagy Elhatározást.

KÖNYV:
Minden vállalt feladat megvalósításához megkapod az ahhoz szükséges erőt.

ÉN:
Másban nem reménykedhetem--

KÖNYV:

A 4-es pozíció kártyája a válasz, a kulcs. A probléma megoldásához vezető kiutat mutatja.

KARDOK HATOS

KÖNYV:

Kulcsszavak: eszmék, egyetemes látásmód, átfogó megértés.

ÉN:
Ebből arra következtetek, hogy majd valahogy az eszemet felhasználva – és nem, mondjuk, a kézügyességemmel – fogok BÁRMIT MEGCSINÁLNI addig, amíg a The Fail Faster Tribe nem fedezi pénzügyi szükségleteimet.

KÖNYV:
A legkülönbözőbb eszmék és szemléletmódok találkoznak a közös középpontban. A dolgokat új, átfogó módon láttatja. Ez nem korlátozódik csupán az eszmék világára. Az új felismerések a magánéletben is arra szolgálnak, hogy kizökkentsenek a régi kerékvágásból. A szükségessé váló változásokat olyan módon kell közölni, hogy az minden érintett számára hallható, érthető és elfogadható legyen.

ÉN:
Ez három dolgot mond nekem. Egyrészt, hogy a blog pillanatnyilag teljesen megfoghatatlan műfaja – ami valahol az üzleti és az énblog között csalinkázik – jó irány. Másrészt, hogy ez a felnövéses-leválásos-pozitív-anyakomplexust-elhagyó-negatív-apakomplexust-elhagyó személyes törekvés és a kreatív-üzleti célok rendesen össze vannak gubancolódva, és csak akkor fogok tudni előre lépni bármelyik területen, ha minden problémát felszámolok. Harmadrészt pedig azt, hogy jópofa (és hasznos) dolognak tűnik mindezekről beszámolni a blogon.

KÖNYV:
Megvan a képességed arra, hogy differenciáltan szemléld a dolgokat. Értelmed sok különböző aspektust egyesít.

ÉN:
Köszi!

KÖNYV:
Melyek életedben a „régi kerékvágások”?

ÉN:
Most nem kezdeném el mindet felsorolni, de ami most a legkritikusabbnak tűnik, az a pozitív anyakomplexus és a negatív apakomplexus.

KÖNYV:
Bízz a felismeréseidben. Közöld azokat mások számára is érthető módon. Engedd, hogy virágba boruljon a rózsa.

ÉN:
Igyekszem:)

KÖNYV:
Szívedben kivirágzik a a felismerés rózsája.

ÉN:
Virágozzék!:)

The Fail Faster Tribe 2.0

2010-01-20T06:00:00.003+01:00

The NEW VERSION of the Who, the What, the When, the Where, the How and the Why of The Fail Faster Tribe.

Körülbelül egy hónapja tudtam meg, hogy elsősorban negatív apakomplexusom a felelős azért a megveszekedett versenyszellemért, ami azóta hergel belülről, hogy az eszemet tudom.

Körülbelül azóta tudom, hogy bár úgy tűnik, mintha a megveszekedett versenyszellem egy jópofa (netalán hasznos) dolog lenne-- nem az. Nem jópofa és nem hasznos. Gyilkolja a személyiséget, képtelenné tesz a boldogságra, és - amint azt a mellékelt ábra mutatja:) - NEM a Siker kellemetlen-de-nélkülözhetetlen hozzávalója.

Ezért körülbelül két hete eldöntöttem, hogy ezután elkerülök minden öncélú vetélkedést, és a jövőben egyetlen verseny marad csak, amelyikben hajlandó vagyok részt venni.

Az, amelyiknek az a célja, hogy:

Making Money with Creative Self-Expression.

Ebben a versenyben pedig mindössze két versenytársat kell legyőznöm 2010-ben:

Negatív apakomplexusomat és pozitív anyakomplexusomat.

Minden és mindenki más megy a levesbe.

Amíg ezzel a két vetélytárssal nem végeztem, amíg őket nem tudom messze a hátam mögött, addig nincs más ellenfél, aki figyelmet érdemelne.

Persze könnyű az ilyesmit elhatározni, és még könnyebb NEM végigcsinálni:)

Mert amikor beindulnak a régi reflexek, nehéz józannak maradni. Akkor könnyű azon kapni magamat, hogy nnna, tessék, már megint valaki máshoz mérem magam, már megint valaki más csatáját vívom, már megint valaki más démonaival verekszem.

Pedig nekem csak egyetlen célra és mindössze két versenytársra szabad összpontosítanom.

Zero tolerance!

Arra jöttem rá, hogy a régi reflexek csak úgy tarthatók kordában, ha mérlegelés nélkül zárok ki minden versenyt és minden olyan helyzetet az életemből, amiben akár csak a gyanúja is felmerül annak, hogy vetélkedés kerekedhet belőle.

Ezért két hete minden idegszálamat annak szolgálatába állítottam, hogy kiszűrjem az összes olyan próbálkozást, amivel a külvilág - vagy éppen a saját régi reflexeim - egy olyan játszmába igyekeznek csábítani, aminek semmi köze ahhoz, hogy

Making Money with Creative Self-Expression.

Amióta ilyen szemmel figyelem a világot, a világomat, több dolog is feltűnt.

Az egyik ilyen a The Fail Faster Tribehoz kapcsolódik.

Feltűnt, hogy olyan felszín alatti dinamikák indultak meg a Törzs körül, amelyek felvetik egy lappangó verseny gyanúját.

Ezek a rejtett játszmák néha csak elszólások formájában jelentkeztek, de néha olyan konkrét kijelentésekben is, amilyen Misié volt arról, hogy korábban, egy darabig úgy érezte, esetleg elárulná a Törzset, ha a Colabs-zel is barátkozna.

Akkor, amikor ezt a kijelentést olvastam, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget-- különösen, hogy azóta Misi a törzsek közötti együttműködés szószólója lett.

Csak hetekkel később, még jónéhány hasonló impulzus és egy karambol után kezdtem el érezni, hogy Zavar állt be az Erőben.

Vagy-- talán az a Zavar mindig is ott volt…

Azóta, hogy a The Fail Faster Tribe megszületett…

…hogy a The Fail Faster Tribe ugyanazokon a mezőkön próbál zsákmányhoz jutni, mint a Colabs, a Budapest Startup és az Open Coffee Club törzsei…

…hogy a törzsfőnökök rájöttek, úgy előzhetik meg a leghatékonyabban a törzsek közötti versengést, ha együttműködnek...

Vagyis felmerült a versengés gyanúja…

Vagyis, ha el akarom kerülni a versengést, akkor nincs más választásom…

…mint együttműködni a többi törzzsel…

…és új vadászmezőt találni a The Fail Faster Tribe számára...

Felpattantam hát a lovam hátára, és az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy új vadászmezőt kerestem a Törzs számára. Sokfelé jártam, síkságokon, hegyeken és völgyekben, és sokféle szempontot mérlegeltem. És most egy hét keresgélés után kirajzolódni látszik annak az új vadászmezőnek a képe, ahonnan a The Fail Faster Tribe ezután a zsákmányát szerzi majd.

Az új vadászmező leírásakor nem törtem a fejem frappáns fordulatokon, ahogy legutóbb sem-- hanem megint a good, old angolszász módszert választottam. Feltettem magamnak a hat kulcskérdést, és az ezekre adott válaszok segítségével írom le most azt, amit a The Fail Faster Tribe Új Pozíciójáról e pillanatban tudok.

WHO?

WHO Is The Fail Faster Tribe 2.0 for?

For Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)

Creative Artists & Entrepreneurs

A Creative Artist kifejezéssel először a Creative Artists Agency (CAA) kapcsán találkoztam. A CAA egy szórakoztatóipari alkotókat (és az utóbbi időben már sportolókat is) közvetítő ügynökség, ami a hírhedt alapító, Mike Ovitz megszállottságának következtében Hollywood egyik legmeghatározóbb hatalmi központja lett a kilencvenes évek második fele és a kétezres évek közepe között.

Amikor a Creative Artist kifejezést használom, akkor olyan Művészekre és Alkotókra gondolok, akik a privátszektorban igyekeznek eredményesek lenni, és nem elsősorban állami alapítványok adományaira pályáznak.

Egy Entrepreneur in Entertainment pedig azon ritka és különleges állatfajta, amelyik azt a Szent Célt tűzte ki maga elé, hogy pénzt csináljon abból, hogy összehangolja a Közönség igényeit a Művészek és Alkotók önkifejezési vágyával.

A Creative Artist és az Entrepreneur olykor ugyanaz a személy. Vannak olyan emberek, akik nemcsakhogy mindkét területen tehetségesek, de arra is képesek, hogy kétfajta tehetségüket olyan eredményesen hangolják össze, hogy abból kreatív és üzleti értelemben is gyümölcsöző projektek és vállalkozások szülessenek. Ilyen volt korábban Sir Alexander Korda és Salvador Dalí, de ilyen manapság Steven Spielberg, Tom Ford és Panyi Zsuzsi is.

A Creative Artist és az Entrepreneur olykor az én esetemben is ugyanaz a személy--csak (egyelőre) sokkal kevésbé gyümölcsöző eredménnyel:)

Entertainment & Related Industries

John Howkins The Creative Economy, Harold L. Vogel Entertainment Industry Economics és Al Lieberman The Entertainment Marketing Revolution című könyveikben használt terminológiák alapján a következőképpen határozom meg azokat az iparágakat, amelyekben a The Fail Faster Tribe érdekelt (ABC-sorrendben):

Arts
Fashion
Internet
Location-Based Entertainment
Movies
Music
Performing Arts
Publishing
Sports
Television and Radio
Toys and Games
Travel and Turism

Making Money with Creative Self-Expression

A Közönség igényeinek és az Alkotó/Vállalkozó önkifejezési/önmegvalósítási vágyának pénzügyileg sikeres összehangolása.

Vagyis Jó Válasz Egyszerre Mindkét Nagy Kérdésre:

1. Mi a Dolgom a Földön?
2. Hogyan Fogok Megélni Abból, ami a Dolgom a Földön?

(Az a tapasztalatom, hogy ez a probléma a szórakoztató és kapcsolódó iparágakban gyakoribb, mint, mondjuk, a vegyiparban.)

Those Who Do Business with Such People

Angyalok, bankárok és könyvelők, kommunikációs stratégák és PR-osok, IT-sek és webdesignerek, jogászok és szerzői jogi szakértők, és mindenki más, aki szívesen kapcsolódik a szórakoztató és kapcsolódó iparágak alkotóinak és vállalkozóinak életéhez és üzletéhez.

WHAT?

WHAT Is The Fail Faster Tribe 2.0?

The Fail Faster Tribe 2.0 is András Hídvégi’s Unorthodox Business Blog for Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)

András Hídvégi

I am a Par Excellence Entertainment Industry Underdog. On the one hand I am a Relatively Talented Creative Artist. On the other hand I am the Least Gifted Entrepreneur you have ever met. I have always had difficulties Making Money with Creative Self-Expression.

Underdog

Webster's Universal College Dictionary:
"un-der-dog a person who is expected to lose in a contest or conflict"

Unorthodox Business Blog

Részlet George Mikes How to be an Alien című könyvéből:

„When some years ago [in England], knowing ten words of English and using them all wrong, I applied for a translator’s job, my would-be employer (or would-be-not-employer) softly remarked: ’I’m afraid your English is somewhat unorthodox.'”

Valahogy így Unorthodox Business Blog a The Fail Faster Tribe is:)

WHEN?

WHEN Is The Fail Faster Tribe 2.0?

From now on.

WHERE?

WHERE Is The Fail Faster Tribe 2.0?

The Fail Faster Tribe is András Hídvégi’s Unorthodox Business Blog from the Slowest City on Earth for Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)

The Slowest City on Earth

Budapest is the Slowest City on Earth.

És ez hivatalos.

A Fast Company című tekintélyes üzleti lap 2007 decemberében közzétett egy listát, amin a Világ 150 legnagyobb városát rendezte sorba aktuális és potenciális gazdasági teljesítménye alapján. Ezen a listán Budapest áll az utolsó helyen.

Azért szeretem ezt az eredményt, mert egy tekintélyes szerkesztőség számos objektív tényező vizsgálata után visszaigazolta azt, amit nap, mint nap érzek.

Valahogy sosem tudtam hinni azoknak a lelkes hangoknak, amelyek azt visszhangozták, hogy Budapest száguld-- csak mi, itt élő emberek vagyunk olyan kishitűek, hogy nem látjuk az eredményeket. Nem. Budapest nem száguld. Budapest csiga. És ez hivatalos.

A Fast Company szöveges értékelésében a következő képet festi a városról:

„Budapest, Hungary
Breathtakingly romantic--but its economy is broken. Among the world's 150 biggest cities, last in predicted GDP growth, according to PricewaterhouseCoopers.”

Mintha rólam írták volna…

Ha arról van szó, hogy olyan szimbólumot keresek, ami pontosan kifejezi az Underdogságomat, akkor Budapestnél jobbat keresve sem találhatnék.

Budapest mindennek a szimbóluma, ami hátrányos helyzet, ami kevésbé esélyesség, ami underdogság.

Budapest = Egy Kifordított Dubai:)

HOW?

HOW Can You Be the Member of The Fail Faster Tribe 2.0?

Az új pozíció következtében a The Fail Faster Tribe megszűnik explicit/formális közösség lenni, és implicit/informális közösséggé alakul át.

Vagyis 2010-től nincs Business Club (sem Orthodox, sem Unorthodox), „csak” Törzs.

És a Törzshöz mostantól MINDENKI hozzátartozik, aki
• olvassa a blogot, vagy
• vonzónak / hasznosnak tartja az abban megjelenő érzéseket, értékeket, gondolatokat és tapasztalatokat, vagy
• Fan-nek jelentkezik a blog Facebookos Fan Page-ére, vagy
• anyagilag támogatja a blogot vagy azokat az eseményeket, amelyek a blog szellemiségét hordozzák, vagy
• résztvesz a blog szellemiségét hordozó eseményeken, vagy
• vásárolja a blog szellemiségét vagy tartalmát hordozó termékeket.

WHY?

WHY „The Fail Faster Tribe”?

Vagyis a blog címe eddig „The Fail Faster Blog” volt. Miért lett most „The Fail Faster Tribe”?

Úgy képzelem, hogy két The Fail Faster Tribe létezik.

Az Egyik Törzs ide tartozik-- ahhoz a befejezetlen világhoz, amelyikben a mindennapjainkat éljük.

Ehhez a Törzshöz MINDENKI hozzátartozik, aki a HOW? alatt felsorolt „feltételek” bármelyikét teljesíti.

A blog a Második Törzsről szól.

A Második Törzshöz nem csatlakozhat SENKI.

Még én sem.

Oda csak vágyakozni lehet.

A Második Törzs ugyanis csak a képzeletünkben létezik. Egy olyan világban, ahol SENKI nem vetélkedik öncélúan SENKIVEL, ahol MINDENKI kizárólag azon dolgozik, hogy minél teljesebben valósítsa meg önmagát, ahol ebből MINDENKI jól megél, és ahol MINDEN üzlet elválaszthatatlan része a lélek (és a lelkizés:).

Ehhez a The Fail Faster Tribehoz nem csatlakozhat SENKI, mert ilyen közösség nem létezhet a mi befejezetlen világunkban.

Túl szép, hogy igaz legyen:)

Túl befejezett.

Éppen ezért viszont BÁRKI vágyakozhat utána.

BÁRKI rajonghat érte.

BÁRKI lehet a Fan-je.

Én is.

Te is.

Ebben a The Fail Faster Tribeban MINDENKI LELKE menedéket talál, aki nem érzi otthon magát abban a világban, ahol egyébként a mindennapjait éli.

Az én lelkem is.

A Te lelked is.

A Talmud azt mondja, hogy ha megmentesz egy életet, akkor egy egy egész világot mentesz meg. Egyrészt azért, mert minden ember magában hordozza a Teremtő végtelenségét, másrészt pedig azért, mert azzal, hogy megmentesz valakit, a születendő gyerekeit, a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit és a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit is megmented.

Valami hasonlót érzek ezzel a Második The Fail Faster Tribebal kapcsolatban is. Ha ennek a képzeletbeli közösségnek csak egyetlen alkotót vagy szórakoztatóipari vállalkozót sikerül visszatartania attól, hogy feladja az alkotást vagy a vállalkozást, akkor azzal nem csak azt az egy embert mentjük meg, de minden Alkotást is, aminek a létrehozásában ő majd közreműködni fog az élete során…

…ez pedig továbbra is igazán inspiráló küldetés:)

Újévi Fogadalmak

2010-01-11T06:00:00.009+01:00

Kétezertíz január elseje van. Délután két óra.

A szemem csukva.

Egy matracon heverek.

Hanyatt.

Mint egy elhagyott test.

Üresen.

Hidegen.

Csukott szemmel bámulom a plafont.

Ahogy körbenézek a szobában, minden szürkének látszik. Szürke kisautók, szürke építőkockák, szürke plüssállatok.

Szürke. Szürke. Szürke. Minden.

Kétdimenziós.

Hideg.

Üres.

Arra gondolok, hogy igazán hasznos volna, ha nem hagynék ki egyetlen levegővételt sem.

Kilégzés, belégzés.

Szépen. Ahogy az iskolában tanultuk.

- Fiúk, tudják mi a hosszú élet titka? – kérdezte huncutul csillogó szemmel Lecsó, a biológia-tanárunk nyolcadikban. – A folyamatos levegővétel!

Nevetett.

A szeme szinte mindig nevetett.

És a szája is gyakran.

Aztán neki nem sikerült. A folyamatos levegővétel. Negyvennégy éves volt, amikor elment. Három gyereket hagyott maga után. Az egyikük akkor született, amikor mi hetedikesek voltunk.

Folyamatos levegővétel.

Muszáj lenne odafigyelnem erre. Muszáj lenne valahogy itt maradnom.

Ezen a matracon. Ebben a szobában. Ebben a délutánban.

Ebben a világban.

Erre-- gondolok.

De érezni-- NEM ezt érzem.

December végén volt egy karambolom.

Most csak fájdalmat érzek.

Meg hideget.

Meg ürességet.

Nem sok mindenre emlékszem.

Még arra sem igazán, hogy mikor szálltam be abba az autóba.

Abba az életbe.

Nem emlékszem, hogy mennyit ittam, vagy hogy ittam-e egyáltalán.

Csak arra emlékszem, hogy nyomom a gázt, látom jönni a falat és becsukom a szemem.

Nem akartam látni semmit.

Csak érezni.

Adrenalint.

Endorfint.

A száguldás eufóriáját.

Aztán jött a fal.

Pedig becsuktam a szemem.

Becsapódtam.

A valóságba.

És szilánkosra tört a lelkem.

Most pedig fekszem. És szenvedek.

Fáj, ahogy belélegzem, és fáj, ahogy kilélegzem--

--a levegőjét ennek a világnak.

És fáj, ahogy lassan megpróbálom kinyitni a szemem.

Pedig muszáj lesz.

Hónapok óta csukva van.

Elszokott a fénytől.

A színektől.

A dimenzióktól.

A valóságtól.

Novemberben és decemberben már szinte minden erőmre szükségem volt, hogy csukva tartsam.

Nem akartam látni a közelgő falat.

Csak érezni.

Az adrenalint.

Az endorfint.

A száguldás eufóriáját.

Éreztem, hogy merre száguldok. Hogy mi jön szembe. Ezért volt szükség minden erőmre, hogy csukva tudjam tartani a szemem.

Nemigen szoktam újévi fogadalmakat tenni.

Gyakorlatilag soha nem teszek olyat.

Túl decensnek érzem, hogy - függetlenül a belső időszámításomtól és pillanatnyi lelkiállapotomtól – fogadkozásokba bocsátkozzam.

Idén viszont másképpen alakult. Mivel a karambol történetesen pont az év végén történt, úgy jött ki a lépés, hogy én pont január elsején hullottam atomjaimra-- pont azon a napon, amikor a Rendes Emberek is mérleget szoktak vonni az elmúlt évükről, és fogadalmakat tenni a következőre.

2010-ben ezért én is teszek két fogadalmat január elsején:

1. Idén elengednem negatív apakomplexusomat, és megszeretem magam annak, aki vagyok, nem az Apám szemével nézem az eredményeimet, és nem verekszem többet az ő démonaival.

2. Idén elengedem pozitív anyakomplexusomat, és felnövök-- az álmaimhoz, a vágyaimhoz, az adottságaimhoz, a lehetőségeimhez és a felelősségeimhez.

A karambol december harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjjel történt.

December harmincadikán este még egyben voltam, december harmincegyedikén reggel már apró darabokban.

A szilveszter öntudatlanságban telt.

A bécsi újévi koncertből semmire nem emlékszem-- pedig az elején odakapcsoltam a tévét, és a végén kikapcsoltam.

Kétezertíz január elseje van. Délután negyed három.

Egy matracon heverek.

A szemem félig csukva.

Két vastag takaró van rajtam.

Mégis fázom.

Belülről.

Mindent szürkének látok a szobában. Szürkék a kisautók, szürkék az építőkockák, szürkék a plüssállatok.

Minden kétdimenziós.

Hideg.

Üres.

Azon merengek, hogy mikor volt az utolsó pillanat, amikor még elkerülhettem volna a karambolt.

December tizennyolcadikán már biztosan nem.

Akkor már tudtam, hogy jön a fal-- csak még azt nem tudtam, hogy ilyen kemény lesz.

Aznap volt az utolsó törzsi reggeli…

…Furcsa volt a hangulat. Igaz, nem a megszokott helyszínen találkoztunk, és már az évvége is biztosan bezavart, de olyan volt, mintha megváltozott volna valami. Mintha veszítettünk volna a kezdeti ártatlanságunkból...

…De ez igazából inkább csak egy olyan megérzés-féle volt. Nem ez okozta a problémát.

A Nagy Probléma koradélután történt…

…Miután ignoráltam a számláik befizetését, a T-Mobile-nál betelt a pohár, és „egyirányúsították” a telefonomat (vagyis nem tudtam vele telefonálni, csak hívást fogadni) és kikapcsolták az internetemet.

A Nagy Probléma az volt, hogy bár tudtam, hogy nem jeleskedtem a számlafizetés terén, úgy emlékeztem, hogy eggyel kevesebb számla befizetésével maradtam el, mint amennyivel valójában elmaradtam. Kettőről tudtam, és három volt. Ami azért jelentett Nagy Problémát, mert így megszűnt az alkudozás lehetősége. A T-Mobile azt mondta, hiába vagyok platinakártyás ügyfelük (nem tudom, hogyan lettem az… egyszercsak szóltak, hogy az vagyok…), nem nézhetik tovább jó szemmel, ahogy ilyen buzgón nem-fizetek: addig nem kapcsolják vissza az internetemet és addig nem „kétirányúsítják” a telefonomat, amíg ki nem egyenlítem egyben háromhavi számlatartozásomat, ami esetemben nem kevesebb, mint bruttó 57 ezer forintra rúgott.

Az Igazán Nagy Probléma az volt, hogy nekem NEM volt bruttó 57 ezer forintom erre a célra, és fogalmam sem volt, hogy honnan lesz.

Többször írtam tavaly arról, hogy muszáj pénzt keresnünk azzal, ami a Dolgunk a Földön, mert ha nem keresünk, akkor annak az lehet a vége, hogy olyan dologgal kell pénzt keresnünk, ami Nem Dolgunk a Földön.

Hát, nekem december tizennyolcadikán minden kétséget kizáróan eljött az a pillanat, amikor bebizonyosodott, hogy az elmúlt félévben nem tudtam pénzt keresni azzal, amiről úgy éreztem (és úgy érzem ebben a pillanatban is), hogy a Dolgom a Földön.

Vannak emberek, akik ha nem keresnek pénzt, vagy csak nagyon keveset, akkor remekjó módszereket tudnak kieszelni arra, hogy hogyan éljenek meg sokkal kevesebb pénzből, mint amennyi a megéléshez minden józan számítás szerint elengedhetetlenül szükséges. Én is ilyen ember voltam május óta. Azóta, hogy a The Fail Faster Tribe-bal „főállásban” kezdtem foglalkozni. Keményen dolgoztam, nagyon igyekeztem, és bíztam abban, hogy a kemény munka és a nagy igyekezet majd meghozza a gyümölcsét.

De-- nem kerestem pénzt.

És-- a kemény munka meg a nagy igyekezet nem hozta meg a gyümölcsét.

December tizennyolcadikán elértem arra a pontra, amire addig csak hipotetikusan gondoltam, és amiről addig csak hipotetikusan írtam. Arra a pontra, ahonnan nincs tovább. Ahonnan muszáj pénzt keresni. Bármivel. Ha azzal nem tudok, ami a Dolgom a Földön, akkor azzal, ami Nem Dolgom a Földön.

Nincs mese.

Nincs alternatíva.

A sors különös fintora és a Jóisten kedves gesztusa volt, hogy mindez éppen december tizennyolcadikán történt. Azon a napon, amikor a Chrismukkah Vacsorát tartottuk a Padlás és Mosókonyhában-- azt az eseményt, ami fennállása óta a The Fail Faster Tribe első olyan vállalkozása volt, ami szerény bevételt termelt és némi profitot hozott, ráadásul mindezt a B-negyedből!!!

Lett volna tehát ok az ünneplésre.

Sőt, úgy is lett volna igazán profi, ha Dóri, Eszti és én (a szervezők) ezt méltóképpen megünnepeljük.

De nekem akkor már nem volt kedvem ünnepelni.

Még egyben voltam, de már láttam a falat közeledni.

És ahelyett, hogy a fékre léptem volna, vagy elrántottam volna a kormányt, csak még nagyobb igyekezettel szorítottam ökölbe a szemem…

Vajon mikor volt az utolsó pillanat, amikor még elkerülhettem volna a becsapódást?

Kétezeröt közepén-- talán…?

…Akkor veszítettem el azt a vállalkozást, amire négy évvel korábban az életemet tettem fel, és a vállalkozással együtt azt a barátomat is, akire tíz évvel korábban szintén az életemet tettem fel.

Akkor minden a feje tetejére állt.

Talán, ha akkor jutott volna időm a poszt-traumatikus sokk kezelésére...

De akkor pont megszületett Frédi, és az események igazán gyorsan követték egymást. Nem sok időm maradt sebeim nyalogatására, és fejre állított világom újradefiniálására.

Fejjel lefelé, definiálatlanul kellett tovább élnem.

Talán ha akkor--

Vagy kétezerhatban…?

…Talán kétezerhatban még megelőzhettem volna a becsapódást…

…Amikor megismertem Imit, Misit, Gergőt és Emesét (Imit igazából már 2004-ben megismertem, de 2006-ban ismertük meg egymást igazán)-- és az életem újra a feje tetejére állt. Ők ugyanis olyan új energiákat szabadítottak fel bennem, amilyenek egészen ritkán szabadulnak fel az ember életében.

Talán, ha akkor jutott volna időm az új energiák mederbe terelésére...

De pont akkor született meg Leló, és az események igazán gyorsan követték egymást. Nem sok időm maradt az energiák mederbe terelésére, és újból fejre állított világom újradefiniálására.

Továbbra is definiálatlanul éltem tovább.

Kétezertíz január elseje van. Elmúlt fél három.

Egy matracon heverek.

A szemem már nyitva.

Kicsit fáj, de jó.

Mármint nem az a jó, hogy fáj, hanem az, hogy látok.

Mintha minden veszített volna a szürkeségéből a szobában. A kisautók, az építőkockák, a plüssállatok.

Színes. Színes. Színes. Minden.

:)

Háromdimenziós.

:)

Minden MÁS:)

Majdnem minden.

Mert a hideg nem szűnik.

Meg az üresség.

Sőt, mintha a hideg egyenesen belefészkelte volna magát a testembe.

Mintha belepetézett volna.

Sőt, mintha én egy kicsit el is fogadtam volna, hogy a hideg most már a testemhez tartozik.

Meg az, hogy fázom.

Mintha a hideg intézményesült volna a testemben.

Mintha a karambol óta valahogy éppen én magam intézményesítettem volna.

Aztán furcsa érzésem támad.

Mintha valami megmozdulna a testemben.

Mintha a testem veszítene az ürességéből.

Mintha valami energia szivárogna belé kívülről.

Mi történik?

Nem tudom.

Mi ez az energia?

Honnan jön?

A kinyitott szememen keresztül?

Vagy attól, hogy el- és magamba fogadtam a hideget?

Fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy az energia folyamatosan áramlik belém.

Valahonnan.

Különös energia ez…

Nem biztonságot ad. Nem megnyugvást. Nem meleget.

Erőt ad.

Felülök.

Január elseje van.

Péntek!

Délután négy órakor Szombatfogadás a Nagyfuvaros utcai zsinagógában.

Villamossal szoktam menni a Blaháig, onnan pedig gyalog, végig a Népszínház utcán.

Most arra gondolok, hogy sétálni kellene. Végig.

Kb. háromnegyed óra.

Ha gyorsan felöltözöm, akkor még időben vagyok.

Érzem az erőt.

Felkelek és gyorsan felöltözöm.

Elindulok.

A Kossuth tér felé megyek. Ott elfordulok, és végigmegyek az Alkotmány utcán. Aztán a Nagymező utcán a Király utcáig, onnan pedig a Kertész utcán a Blaháig-- és aztán már a szokásos úton.

Árad belém és kavarog bennem az energia.

Kiegyenesedik a gerincem.

Érzem, hogy most csak magamra számíthatok.

Érzem, hogy most egyedül vagyok.

És érzem, hogy ebben most óriási erő van.

Nagyon hosszú idő után magabiztosnak érzem magam.

A hideg nem múlt el.

Sőt, állandósult.

De-- jó ez most.

Az üresség folyamatosan veszít az erejéből.

Elmosolyodom.

Nagyokat lépek a Kertész utcán-- és közben egyre szélesebb mosoly ül ki az arcomra.

A szembejövő emberek rám pillantanak és elkapják a fejüket.

Érzem, hogy egyedül vagyok.

És érzem, hogy ez most jó.

Lenézek:

nincs alattam védőháló.

Klassz!:)

Gyerünk!

Gyerünk, gyerünk, gyerünk!!!

Érzem az erőmet.

Ebben a pillanatban bármire képes vagyok.

Körbenézek:

nem látom sehol Apám démonait.

Vigyorgok.

Könnyű vagyok.

Csak a téli ruha súlya tart a földön.

Szabad vagyok.

Ebben a pillanatban.

Mosolygok.

Valahogy ezt kellene állandósítani.

Ezt megfogadni.

Az újév alkalmából.

Hogy CSAK ÍGY!

Nyitott szemmel.

Kavargó energiával.

Erősen.

Könnyűn.

Szabadon.

Bármire képesen.

2010-ben.

És utána.

Végig.

Amíg itt vagyok.

Ebben a világban.

Bombera Kriszta, New York

2009-12-01T05:00:00.008+01:00

"New Yorkban a legtöbb barátom rosszabb körülmények között él, mint az otthoni ismerőseim, és a legtöbbjük sokkal keményebben dolgozik, mint akiket otthon ismerek. Mégis a legtöbben boldogok, kiegyensúlyozottak, előre néznek. És nem Volvóra vágynak titokban (nincs is kocsijuk), hanem az évi öt nap szabadságuk helyett, mondjuk, tízre..."

András: Kriszta, Te hol élsz általában?
Kriszta: Két és fél éve New Yorkban, egyébként általában Magyarországon. A pontos válasz: Magyarországon élek. Összesen kb öt-hat évet éltem külföldön az elmúlt 37-ből.

András: Egyedül költöztél vagy családdal?
Kriszta: 2007 nyarán a családommal jöttem Amerikába, az egyik gyerekem másfél, a másik három és fél éves volt.

András: Mivel foglalkozol?
Kriszta: Egy magyar állás hozott ide. Televíziós újságíró vagyok, és a magyar televízió kiküldött tudósítójaként jöttem ezúttal. Korábban középiskola, egyetem, vagy az éppen itt tanuló férjem hozott Amerikába.

András: Mi vitt el Magyarországról?
Kriszta: Mindig pontos tervvel, soha nem “potyára,” úgymond kalandvágyból, (vagy akár kényszerből) jöttem Amerikába. Ösztöndíjjal vagy a férjem ösztöndíjából éldegélve, de pontosan tudtam, hogy miből, és miért élek itt, és azt is, hogy meddig. Az összes külföldi utamnak láttam a napra szóló végét, vagyis sosem fordult meg a fejemben, hogy ott maradjak, ahol éppen éltem külföldön. Magyarorszag volt mindig a végpont. De lelkileg szükségem volt három-négy-hatévente máshol élni: feltöltődöm, nyitottabb és jobb ember leszek, és friss energiákkal térek mindig haza Magyarországra. Van bennem vágy, hogy hazavigyek különféle tapasztalatokat. És mindig van bennem vágy egy idő után otthon arra, hogy újra elmenjek egy kicsit – tapasztalatokat gyűjteni.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy most nem élsz Magyarországon?
Kriszta: Amíg nem voltak gyerekeim, nem merült fel bennem, hogy ne Magyarországon éljek. Most, hogy a kicsi gyerekeim itt tanulnak, és két nyelven beszélnek hibátlanul, már elgondolkodtam néha azon, hogy hol lenne több lehetőségük arra, hogy kiteljesedjenek, hogy többet tanuljanak a világról, hogy nyitott, befogadó, rugalmas emberek legyenek: Magyarországon, vagy valahol máshol, talán pont itt, Amerikában? De most sem jutottam el odáig, hogy azon gondolkodjam, nem kezdenénk-e elölről az életünket a férjemmel itt, a gyerekek kedvéért. A mi életünk Magyarországhoz kötődik. A gyerekeink pedig ezerféle döntést hozhatnak a saját életükről később. Nyitott már a világ. Nem olyan a helyzet, mint amikor a szüleinknek a vasfüggöny mögül három évente kiszabadulva el kellett dönteniük: maradnak a londoni vagy párizsi vagy Cleveland-i rokonoknál örökre, mindent maguk mögött hagyva, és talán soha többé nem mehetnek haza Magyarországra, vagy hazamennek, és talán örökre lemondanak egy másféle élet lehetőségéről? Ez a szörnyű dilemma ma már nem létezik, úgy hiszem. Európai Uniós tagok vagyunk. A világ összes vezető egyetemére lehet ösztöndíjakat vadászni. Vagy jó és kevésbé jó, de izgalmas helyeken lévő állásokat, Tokyotól Rio de Janeiro-ig. Aki ügyes, kitartó, szorgalmas, vagy bátor, - es persze szerencsés - az ma már tényleg odamegy, ahová akar, ha akar – nem élünk bezárva.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Kriszta: A családom tagjai, akiket rég nem láttam, a barátaim, és az a teljes referenciarendszer, amit félszavakból is ért otthon mindenki, amelyek nélkül hosszú távon talán valóban magányosnak érezném magam külföldön. Csupa szentimentális, de nagyon fontos emlék: hol volt az Ibolya Presszó, miről énekelt a Kontroll Csoport, hogy is van József Attila kétsorosa, a mértlegyekéntisztességes…. Ezek fontos dolgok. Imádom Dr Seuss-t olvasni a gyerekeknek, az amerikai gyerekmeséket, de én máson nőttem föl, és szeretem tudni magam körül azokat az embereket, akikkel osztom az élményvilágomat. És bizony a gyerekeim is a Kisvakondot szeretik nézni a legjobban a Youtube-on!

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Kriszta: Az idegenkedés (gyakran nevezhetjük gyűlöletnek) mindentől, ami más, mint a megszokott (bőrszíntől hajszínig, satöbbi), a pesszimizmus és a panaszkultúra, és az irigyseg, a rosszindulat. Ha itt Amerikaban valaki úgy érzi, hogy a szomszédjának jobb, mint neki, akkor ellesi, hogy miféle kemény munkával lehetne neki is ugyanolyan jó. A másik sikerétől szárnyakat kap, örül neki és erőt merít belőle. Otthon pedig, ugye, sok ember érzi úgy, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha az övé megdöglött. Nagyon nagy baj ez… nem felfelé akarunk másokkal szárnyalni, hanem lehúzni a szárnyalókat, hogy ők is a földön üljenek.

András: Mi a 3 legjobb dolog New Yorkban?
Kriszta: A legfontosabb itt számomra ez: akárhonnan jössz is, hagyd magad mögött a rossz örökséged, ide igyekezz csak a jót hozni magadddal. Hogy érthető is legyen: a világ minden tájáról érkeznek ebbe a városba emberek, hogy szívós, kemény munkával jobb életet próbáljanak itt teremteni maguknak, akár anyagi, akar szellemi értelemben. Ez a város pedig megköveteli tőlük, hogy ezt eltűrjék másoktól is. Ezért hát békében él itt egymás mellett az orthodox zsidó közösség, mondjuk, a palesztin diaszpórával, a magyar hentes együtt nyit boltot a szlovák és a román barátjával, a hindu anyuka a katolikus iskolába iratja a gyerekét, mert a környéken az a legjobb…. Mindenki a minőséget és a pozitívat keresi a másikban, maga mögött hagyja az “óhazában” sulykolt fenntartasokat, vagy akar gyűlöleteket. Persze idealizálom most New York-ot, de a leegyszerűsítés ellenére mégiscsak ez a legszebb ebben a városban…
Amit meg nagyon szeretek, azt már írtam korábban valami mas kapcsán: az optimizmust és kitartást, a “Yes, We Can!” hozzáállást a dolgokhoz, és a megdöbbentő, azonnali alkalmazkodást a változásokhoz.

András: Mi a 3 legjobb dolog Magyarorzágon?
Kriszta: Egyrészt az, hogy az otthonom, megkérdőjelezhetetlenül az otthonom, ezt meg sem tudom magyarázni, remélem, erted… Imádom az ötletességet, a humort, még a sötét, pesszimista humort is, ami Magyarországon annyira él, és szeretem az érdek nélküli, felszabadult, irracionális és teljes odaadást dolgokért, emberekért, barátokért, idegenekért. Ritkán tapasztaltam magam körül külföldön azt a számítás nélküli attitűdöt, amit annyi emberben ismerek otthon, amiért sokakra felnézek.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat 10 szóval?
Kriszta: Huuu…..hát, nem tudom…ez ugyan közhely, de mégis így volt: amikor itt a Magyar Kulturális Fesztiválon szólt a tapsvihar egy-egy magyar népdalnak vagy a cigány zenészeknek, vagy a Fesztiválzenekarnak, akkor a zene ereje valahogy könnyen magával ragadja az embert, hogy: hiszen ezt mi otthon csináljuk, ezt én otthon hallottam, énekeltem, éreztem utoljára! Az olyan nagyon honvágyas volt.

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Kriszta: Minden utamon mást tanulok. 18 évesen azt, amit Humbold valahogy úgy fogalmazott meg: azoknak az embereknek a legveszélyesebb a világnézete, akik sosem nézték meg a világot. Megnéztem, és rögtön alázatosabb, szerényebb és icipicit talán okosabb lettem. Kesőbb egyszer, 2001. szeptember 11-én a World Trade Center romjainal és az utána következő hónapokban pedig például azt: ha baj van, akkor egy magára valamit adó közösség összefog, összetart, nem pedig széthúz és egymásra mutogat, bűnbakot keresve. (Ez New York város közösségére volt igaz, az amerikai külpolitika az utána következő években mar más teszta…) Ezekben az elmúlt években pedig talán azt tanultam meg, hogy hogyan kell nagyon keményen dolgozni és megbecsülni azt, amim van. Annak örülni, ami van, nem pedig azon búslakodni, ami nincs. Itt New York-ban a közvetlen környezetemben a legtöbb barátom rosszabb körülmények között él, mint az otthoni ismerőseim, és a legtöbbjük itt sokkal keményebben dolgozik, mint akiket otthon ismerek, tisztelet a kivételnek. Mégis a legtöbben boldogok, kiegyensúlyozottak, előre néznek és nem hátra. És nem Volvóra vágynak titokban, (nincs is kocsijuk) hanem az évi öt nap szabadságuk helyett mondjuk tízre…

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Kriszta: Rugalmasság, nyitottság es kitartás…

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Kriszta: Egy olyan adottságot, mint azt, hogy milyen magas vagyok vagy milyen színű a szemem. Nem szégyellem, nem vagyok rá büszke, nem tagadom le soha és teljes békében vagyok a ténnyel. Bár, hamár ezt az adottság-hasonlatot hoztam, vegyünk inkább olyan adottságokat, amiken lehet javitani, mint például az izomzat vagy a súly vagy a frizura, ilyesmi: tehát amennyire képes vagyok rá, mindig igyekszem jobb magyarnak lenni, mint amilyen éppen vagyok, mint ahogyan minden nő igyekszik jobban kinézni, mint ahogy éppen kinéz. Számomra ez kábé ezt jelenti: törekedni arra, hogy ne szakadjanak le, ne szegényedjenek el, ne maradjanak mögöttem olyan polgártársaim, akiken van lehetőségem valamilyen formában segíteni. Vagyis nekem magyarnak lenni egy közösséghez tartozást jelent: a közösség pedig konkrét embereket jelent, nem pedig politikai vagy ízlésbeli vagy bármilyen csoportokat. Tehát magyarnak lenni számomra most éppen azt jelenti, mondjuk, hogy mondjak valami konkrétat is, hogy szégyelljem magam, ha nem gondolok a falvakban lemaradó és magára hagyott cigány és nem cigány gyerekekre például, miközben állítólag mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk Magyarországon és az Európai Unióban. Magyarnak lenni nekem most azt jelenti: az igazságosságra kicsit jobban törekedni, mindenkinek a maga szerény eszközeivel, lehetőségecskéivel.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Kriszta: Magyarul is, angolul is, a közegtől és a beszélgetőtársaktól függően. Nagyon örülök ennek, több ember lettem azzal, hogy képes vagyok angolul is gondolkodni, álmodni is.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Kriszta: Látod, el sem olvastam még ezt a kérdésed, amikor már válaszoltam is rá, hiszen ez nekem is érdekes, hogy álmodni is lehet egy tanult nyelven, ráadásul én sokkal később tanultam angolul, mint a kislányom, aki a két nyelvet egyszerre szerezte.

András: Milyen nyelven neveled a gyerekeidet?
Kriszta: Itt Amerikában magyarul beszélek hozzájuk inkább, Magyarországon szeretnék majd velük gyakrabban angolul beszélni. Egyformán erősek mind a két nyelvben. Hallottam, van egy új trend, hogy a pici gyerekek ne tanuljanak két nyelven, mert az esetleg az anyanyelvük kárára mehet. Nem értek vele egyet. A gyerekeim pontosan tudják, melyik az anyanyelvük, pedig egyszerre tanulták a két nyelvet.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Kriszta: Azok az emberek, akik nem élnek teljes kilátástalanságban és kisemmizettségben, azok csak önmaguk elől menekülhetnek, vagyis ez a “menekülés” szó szerintem már önmagában is nagyon durva. A középosztálynak nincs miért, mi elől “menekülnie”. Az igazán szegényeknek volna, akikre kevesen gondolnak, de ők meg ritkán menekülnek mostanában külföldre Európából. Afrikából szoktak, kis bárkákon, étlen-szomjan, és gyakran nem élik túl az utazást. Az a menekülés, nem az, ha valaki Magyarországról külföldre megy. A magyar középosztály utazik, tanul külföldön, hazajön, újra elmegy, és profitál a világpolgárságból. Ideje lenne hazavinnünk a tudásunkat, az erőinket, energiáinkat, kapcsolatainkat, hogy azoknak is a javára fordítsuk, akiknek nincs hová “menekülni.” Ezt tartom az eddigi legfontosabb, még beteljesítetlen kötelességemnek, amit nagyon szeretnék egyszer valamilyen módon teljesíteni. Tudom, hogy ezt már sokan megpróbálták, próbálják, és sokszor süket fülekre találnak, sőt, akár újra “elüldözik” őket a jó szándékukkal együtt. Tudósokat, befektetőket, tanárokat, sokféle embert. De talan vannak már annyian, akikben megvan a szándek, hogy összefogjanak egymással. Csak ne a magyar politikában ;-)

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Kriszta: Ó, ha tudnám… akár azt, hogy hol - akár azt, hogy vajon miért ott…

András: Kriszta, nagyon szépen köszönöm!:)

2 Zsidó, 3 Vélemény, 4 Ok

2009-11-26T04:30:00.017+01:00

Október 23-án egy váratlan dolog történt.

Úgy kezdődött, hogy az ősz elején Emese felvetette, hogy a pécsi Zsolnay-gyár bajban van, és hogy esetleg kellene nekik segítenünk. Arra gondolt, hogy bedobja a témát az egyik pénteki reggelin, és meglátjuk, hogy a Törzs Aktív Tagjait esetleg érdekli-e egy Mentsük Meg a Zsolnayt projekt.

Be is dobta, és a jelenlévő Törzstagok többségét fellelkesítette az ötlet. Volt, akit egy lehetséges üzleti együttműködés, volt, akit a megmentéssel járó agytorna reményében. Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy néhány héten belül tartunk a témáról egy rövid (kb. 1 órás), kötetlen workshopot valamelyik törzsi reggeli keretében.

A workshopra végül október 23-án délelőtt került sor.

Emese mindenekelőtt kérdésekkel készült. Első körben arra volt kíváncsi, hogy a jelenlévő Törzstagok mit tudnak a Zsolnayról, és hogy milyen benyomásokkal rendelkeznek a branddel kapcsolatban. Arra gondolt, hogy csak ezután érdemes (közösen) kitalálni, hogy mi legyen a next step, és hogy milyen (a törzsi reggelin kívüli) struktúrában álljon össze az a projekt team, ami hozzáfog egy ajánlat összeállításához.

Amennyire én meg tudtam ítélni, a jelenlévők többsége alapvetően élvezte a kérdezz-feleleket, és azt, hogy az egész beszélgetésnek nincs valami szigorúan meghatározott célja, határideje és agendája. Lehetett bátran véleményt nyilvánítani, lehetett bátran vitatkozni, lehetett bátran nem-egyetérteni-- annak a kockázata nélkül, hogy ezzel egy elvégzendő feladat határidőre történő befejezését kockáztatták volna.

Bár a téma (mármint a Zsolnay) számomra többé-kevésbé közömbös volt, egyre kellemesebbnek kezdtem találni a workshopot.

Aztán történt valami váratlan.

Miközben Emese a negyedik vagy ötödik kérdését készült feltenni a Törzstagoknak, István közbeszólt és leállította őt.

- Emese, tereljük mederbe a dolgot. 4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik…

Annyi még halványan dereng, hogy István ezek után azonnal bele is kezdett a 4 kommunikációs-marketinges jellegű ok ismertetésébe--

--aztán semmi.

Nekem lement a redőny.

Tisztán – mint egy lassított felvételre – emlékszem, ahogy hüvelykujját tenyerébe hajtva István felmutatja 4 ujját, és vizuálisan is megerősíti nekünk, hogy 4 okról van szó. Aztán arra is tisztán emlékszem, ahogy másik kezével a mutatóujjára mutatva elkezdi magyarázni az első okot, középső ujjára mutatva a második okot, aztán gyűrűs ujjára mutatva a harmadik, végül kisujjára mutatva a negyedik okot-- DE

a hangjára egyáltalán nem emlékszem.

Azt hiszem, nem is hallottam.

Teljesen lement a redőny.

Úgy ültem ott, ahogy Jacques Mayol szokott bevonulni a merülés előtt.

Igen, mindent látok. Igen, semmit nem hallok. Igen, a testem itt van. Igen, a lelkem már a víz alatt jár.

100 méter mélyen.

Amikor kitaláltam, hogy legyenek törzsi reggelik, arra gondoltam, hogy nem írok hozzájuk használati utasítást vagy szabálykönyvet. Úgy gondoltam, hogy elég, ha a blogban beszélek bizonyos témákról és értékekről, majd megadok egy helyet és egy időpontot, és akkor majd azok, akik vonzónak találják a blogban tárgyalt témákat és értékeket - illetve közülük is azok, akiknek megfelel a hely és az időpont -, majd eljönnek a reggelikre.

Nem akartam túlgondolni az egészet. Bíztam abban, hogy a témák és az értékek a Megfelelő Embereket hozzák el a reggelikre, és hogy a Megfelelő Emberek majd kialakítják a maguk íratlan szabályait.

Szeretem az angolszász joggyakorlatot. Jobban, mint a kontinentálist. Azt szeretem benne, hogy nem igyekszik a teljesség igényével szabályozni mindazt, amit az állampolgároknak szabad és nem-szabad. Inkább létrehoz egy rövid, értékekre épülő és stramm alkotmányt (az Egyesült Államokban ez sikerült:), aztán a felmerülő ügyekben már a bírák és az esküdtszékek döntenek a korábbi bírák és korábbi esküdtszékek korábbi döntései alapján.

Így igyekszem vezetni a Törzset is.

Ha felmerül egy vitás kérdés, megpróbálok elvonatkoztatni a körülményektől, és a Törzs alapértékei alapján, az Aktív Törzstagokkal konzultálva választ találni a kérdésre.

Az, ami október 23-án történt, nem ingatta meg a hitemet a törzsi reggelik intézményében, nem ingatta meg a hitemet abban, hogy nincs szükség előre lefektetett szabályokra, és abban sem, hogy a blogban tárgyalt témák és értékek a Megfelelő Embereket vonzzák péntekenként.

Sőt!

Október 23-án az történt, hogy István eszembe juttatta, hogy elmulasztottam megírni egy postot.

Azt a postot, amelyiknek az lett volna a címe, hogy

„2 Zsidó 3 Vélemény”.

Azt a postot, amelyik arról szólt volna, hogy

Lazítsunk

Bátran,

mert Egy Problémának Nem Egy Meghatározott Számú Oka és Nem Egy Meghatározott Számú Megoldása Lehet.

Hanem.

Végtelen.

Ezt én a Judapesten tanultam meg. Egy blogon, aminek a szlogenje "2 Zsidó 3 Vélemény" volt, és ami még olvasható, de már nem frissül. Amin olyan vitakultúra alakult ki az évek során, amilyet máshol magyar nyelven nem tapasztaltam, és amit mindig is irigyeltem és csodáltam.

Közel száz hozzászóló ugrott egymás torkának naponta, ment el egészen a k*rvaanyázás határáig, állt meg ott, és folytatta megszállottan a vitázást másnap-- ott, ahol az előző nap abbamaradt. Érvekkel, élményekkel, szenvedéllyel alátámasztva minden álláspontot.

Jó volt olvasni azokat a vitákat.

Jó volt megtanulni, hogy

Egy Problémának Végtelen Számú Oka és Végtelen Számú Megoldása Lehet.

Rémisztő?

Izgalmas?

Szerintem Rémisztően Izgalmas:)

Október 23-án azért ment le nekem a redőny, mert az agyam automatikusan lezárja a fülemet, ha egy olyan információ próbál bejutni rajta keresztül, ami arról szól, hogy a Világ Ilyen Vagy Olyan, És Ez Nem Vita Tárgya.

Ha elhangzik egy olyan mondat, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, akkor az agyam megsértődik, és duzzogva hátat fordít. Azért sértődik meg, mert 18 éves korom óta összesen hét cégben voltam tulajdonos, és ezek közül a legelső fantomcég lett, a másodikból, a harmadikból, a negyedikből és az ötödikből kiszálltam, mielőtt betölthették volna a harmadik születésnapjukat, a hatodiktól és a hetediktől pedig éppen most próbálunk megszabadulni.

Azért sértődik meg az agyam, ha azt hallja, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, mert csak ő, csak az én hét cégemben megtapasztalt körülbelül egymillió okot, amitől egy vállalkozás nem működik.

Imádok Olvasni. És Imádok Tanulni.

Folyton Olvasok. És Folyton Tanulok.

DE Azt, Amit IGAZÁN Tudok, Nem (Elsősorban) Olvasással Tanultam.

Azt Úgy Tanultam, Hogy

Belevágtam.

Elb*sztam.

Rájöttem, Hogy Elb*sztam.

Elolvastam, Hogy Hogyan B*sztam El.

Elolvastam, Hogy Hogyan Érdemes Csinálni.

Újra Belevágtam.

Újra Elb*sztam.

(Egy hibát általában kétszer követek el, mielőtt tanulok belőle…)

Újra Átgondoltam, Hogy Mit Is Olvastam Arról, Hogy Hogyan Érdemes Csinálni.

Harmadszor Is Belevágtam.

Jobban Sikerült.

Tanultam Valamit.

Fail Faster. Succeed Sooner.

Amit Az Életben IGAZÁN Megtanultam, Azt Ezzel A Módszerrel Tanultam Meg.

Minél Több Tapasztalat és Minél Több Olvasás Kapcsolódik Hozzá, Annál HITELESEBB Egy Tudás, Amit Megszerzek.

És Minél Több Tapasztalat és Minél Több Olvasás Kapcsolódik Hozzá, Annál Biztosabb Vagyok Abban, Hogy Egy Megszerzett Tudásnak Az Ellenkezője Is Éppen Ugyanannyira Igaz Lehet--

--Csak Még Nem Tapasztaltam és Nem Olvastam Eleget Ahhoz, Hogy Rájöjjek Erre.

:)

Vitatkozni Jó.

Különösen Önmagunkkal:)

Különösen Másokkal:)

„2 Zsidó 3 Vélemény”

Különösen mivel NEM TUDJUK, hogy Hogyan Vannak a Dolgok.

Vannak Tapasztalataink.

Vannak Élményeink.

Vannak Olvasmányélményeink.

Amik gyakran ellentmondanak egymásnak.

Vitatkoznak egymással:)

Két hete született meg a törzsi reggelik szlogenje.

Üzlet - Tapasztalatcsere - Lelkizés

Hat hónapnyi Friday Business Breakfastre volt szükségem ahhoz, hogy három szóban meg tudjam fogalmazni azt, hogy miért is találkozgatunk péntek reggelenként.

Csiga vagyok. Mindig is az voltam:)

Ráadásul, ha István nem szól közbe október 23-án, még most sem lenne szlogenünk.

Ha ő nem jelenti ki, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, akkor talán soha nem fogalmaztam volna meg, hogy miért is kezdtem el meghirdetni a pénteki reggeliket, és miért is szerettem meg őket annyira.

A törzsi reggelik nem a bizonyosságokról szólnak.

Nem az igazságokról.

Nem a tudásról.

Nem a tudásmegosztásról.

A törzsi reggelik nem a hatékonyságról szólnak.

És nem a mederbe tereltségről.

A törzsi reggelik a bizonytalanságainkról szólnak.

Egyéni bizonytalanságaink megosztásáról.

Közös bizonytalanságaink megéléséről.

A törzsi reggelik a kíváncsiságról szólnak.

A tapasztalatainkról.

Az élményeinkről.

Az olvasmányélményeinkről.

Amelyek megkérdőjelezhetetlenül HITELES tapasztalatok, élmények és olvasmányélmények.

És amelyek BÁRMIKOR MEGKÉRDŐJELEZHETŐ igazságok:)

A törzsi reggelikre nagy betűkkel írhatnánk fel, hogy

SZERINTEM…

A törzsi reggeliket nem azért szeretem, mert megtudhatom, hogy bizonyos problémáknak mik az okai, és hogy mik a megoldásai.

Hanem.

Az Út miatt.

A Problémáktól az Okokig.

A Problémáktól a Megoldásokig.

A Vitázás miatt.

Az okokról.

A megoldásokról.

A problémákról!

A Vitázás Szeretete nem az Igazság Szeretetével egyenlő, hanem az Élet Szeretetével.

A törzsi reggeliknek nem az a célja, hogy megtudjuk az Igazságot.

A törzsi reggelik valahogy inkább az Élet Szeretetével állnak kapcsolatban.

A törzsi reggeliknek ilyen értelemben nincsen célja.

A törzsi reggelik ilyen értelemben céltalanok:)

Felháborítóan céltalanok:)))

És mégsem haszontalanok:)

Például lazítunk egy kicsit:)

Meg tanulunk.

Meg mesélünk.

Meg hallgatunk.

Meg vitatkozunk.

Meg adunk.

Meg kapunk.

Meg üzletet kötünk.

Ilyesmikért kezdtem el meghirdetni a törzsi reggeliket:)

Azt figyeltem meg, hogy minél kevesebb elvárást és elvégzendő feladatot viszek magammal, minél kevesebb problémára igyekszem megoldást találni, annál hasznosabbnak és annál szórakoztatóbbnak találom a reggeliket.

Meg, hogy minél kíváncsibban érkezem, annál többet tanulok.

Nem tudom, hogy mindenkinek ez-e az élménye, de nekem ez.

Egyre önfeledtebben szeretem a törzsi reggeliket, és azt szeretném, ha István is egyre önfeledtebben szeretné őket.

Egyszer már megtette.

Önfeledt volt!

Rajtakaptam!:)

Láttam a szemében:)

Amikor középiskolás kalandjainkat osztottuk meg egymással, és István teljesen lelazulva elmesélte, hogy hogyan fagyasztották le egyikük pisijét, és hogyan tolták be az éj leple alatt egyik gyűlölt tanáruk küszöbe alatt a lefagyasztott pisit, és az hogyan olvadt fel másnap reggelre az előszobában, teljes tanácstalanságban hagyva a pedagógust a parajelenség láttán.

Akkor azt láttam István szemében, hogy elkapta a fonalat, hogy megvan neki a Fail Faster Életérzés:)

Élvezi az Üzletet, a Tapasztalatcserét, a Lelkizést:)

Nem okokon és megoldásokon jár az esze:)

Apropó, okok és megoldások:

Félbehagytam a Zsolnay-sztorit.

Ahogy október 23-án egyre mélyebbre ástuk magunkat a témában, egyre több olyan ok merült fel, ami hozzájárulhatott a Zsolnay gondjaihoz. Rájöttünk például arra, hogy valószínűleg nem jelentőség nélkül való az a tény, hogy a gyár a pécsi önkormányzat tulajdonában van. Hiszen valószínűleg masszív politikai tényezők is szerepet játszhatnak a Zsolnay sikertelenségében.

Eszünkbe jutott, hogy Matyi Dezső – az Alexandra Könyvbirodalom alapító-tulajdonosa – elindult egy tenderen, hogy megvásárolja a Zsolnay-gyárat, de aztán – titokzatos körülmények között – visszalépett. Bár tudtuk, hogy az urban legend szerint az eladósodástól való félelem szállta meg hirtelen, és ezért vonta vissza az ajánlatát, de abban is megegyeztünk, hogy kell lennie egy másik, valódibb oknak is a dolog mögött.

Egy hónap nyomozás után és egy magát meg nem nevező önkormányzati dolgozó révén kiderült, hogy mi lehetett a titokzatos ok Matyi Dezső visszalépése és egyszersmind mi az egyik legmeghatározóbb ok a Zsolnay gondjai mögött.

A pécsi önkormányzat a Zsolnay-részvényeknek csak a 49 százalékát akarja értékesíteni, az 51 százalékát pedig megtartani magának-- ezzel megtalálva azt a megoldást, ami üzleti szempontból talán a legésszerűtlenebb:)

:)

Jó volt újra megtanulni, hogy

Egy Problémának Végtelen Számú Oka és Végtelen Számú Megoldása Lehet:)

Rémisztő?:)

Izgalmas?:)

Rémisztően Izgalmas?:)

Bugner Szilvi, London

2009-11-19T05:00:00.005+01:00

"Az angolok New Yorkba, Los Angelesbe mennek,

mert az még nemzetközibb, és több a munkalehetőség,

vagy Ausztráliába, mert ott jobb az idő.

Az ausztrálok, új-zélandiak viszont ide jönnek,

mondván, Ausztrália túlságosan távol van mindentől és elszigetelt.

Az amerikaiak imádják Európát, mert itt még van kultúra,

aztán elszörnyednek, hogy minden milyen drága,

és általában visszamennek."

András: Szilvi, Te mióta élsz Londonban?
Szilvi: 2004.

András: Hány éves korodban költöztél oda?
Szilvi: 34.

András: Egyedül költöztél el vagy családdal?
Szilvi: Egyedül.

András: Mivel foglalkozol?
Szilvi: Promo producer vagyok. A magyar Viasat3 televíziónak dolgozom, innen, Londonból.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Szilvi: Kaptam egy telefont, hogy jönnék-e dolgozni ide, Londonba. Gyorsan kellett válaszolnom, igen-t mondtam.

András: Már eleve úgy tervezted, hogy nem fogsz visszajönni, vagy volt egy pont, ahol eldöntötted, hogy nem jössz vissza, vagy egyszerűen csak így alakult?
Szilvi: Ez egy olyan kérdés, ami hónapról-hónapra alakul. Az első 2 évben semmiféle honvágyam nem volt, és azt gondoltam, soha többé Magyarország. Aztán, ahogy egyre inkább láthatóak lettek a londoni élet "gyenge pontjai", felmerült, és azóta is időszakosan felmerül a hazaköltözés gondolata.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy nem élsz Magyarországon?
Szilvi: Minden nap mást gondolok erről.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Szilvi: 1. Család / barátok - ha külföldön élsz, kimaradsz a családod, barátaid hétköznapjaiból, ünnepi szenzáció leszel, nem vagy jelen születésnapokon, ballagásokon, álmos téli vasárnap-délutánokon, nem lehet csak úgy bármikor beülni a Művészbe egy Esterházy diótortára stb. És ez, meglepő módon nagyon tud hiányozni
2. Az "ottnon vagyok" érzete - mivel nem abban az országban nevelkedtél, ahol élsz, az alapbeidegződéseid mindig is különbözőek lesznek, és az esély arra, hogy 100%-osan ledolgozd a kulturális különbségeket, szerintem nulla. Azt tapasztaltam, hogy aki itt járt iskolába (középiskola, egyetem stb), az teljes egészeben képes utána otthon érezni magát ebben az országban, aki viszont egyetem után jött, az mindig érezni fogja a különbségeket, hogy ő valamiképpen más.
3. Túró Rudi, for sure. :)

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Szilvi: 1. Nyomasztó / agresszív közhangulat - az állandó panaszkodás, a pesszimizmus, a rettentően szűklátókörű gondolkodás, amely folyamatosan megnyilvánul mindenhol és mindenben, a tolerancia es a "józan paraszti ész" teljes hiánya, és ebből adódóan az az érzes, hogy az ország "nem működik"
2. Anyagi kilátástalanság - ezt szerintem nem kell kifejtenem.
3. A biztonságérzet hiánya.

András: Mi a 3 legjobb dolog Londonban?
Szilvi: 1. A viszonylag stresszmentes élet - működő bürokrácia (elég egyszerű elintezni a hétköznapi ügyeket), jól szervezett közlekedés, "ha te fizetsz, te vagy a legfontosabb"-attitűd, minden szolgáltató azon igyekszik, hogy kényelmesebbé tegye az életed, egy klikk és tényleg minden el van intézve (a kivételek persze erősítik a szabályt!).
2. Utazás - a világ bármely részére elég könnyű eljutni, sok született londoni vagy angol életforma-jelleggel űzi ezt, fél év meló / fél év utazgatás, mert meg vannak győződve arról, hogy más népektől, kultúrából csak tanulhatnak, és úgy magukat is jobban megismerik. (Ez teljesen így is van, és ezt a mentalitást én otthon mindig is hiányoltam.) Ebből adódóan sokkal világlátottabbak, nyitottabbak. Az már más kérdés, hogy nem Kelet-Európára fókuszálnak (minket sajnos oda sorolnak, a Közép-Európa kifejezés itt gyakorlatilag ismeretlen), így Európának Franciaországtól keletre eső feléről az itt elők nagy részének fogalma sincs. A fő célpontok: Ázsia, Dél-Amerika, USA, Ausztrália. Teljesen általános, hogy érettségi után a "gyerek" elmegy egy évre utazni. Erre hitelkonstrukciókat is ajánlanak a bankok.
3. Sokkal könnyebb saját magam "kontextusba" helyezni úgy, hogy rengeteg másféle emberrel élek / dolgozom / közlekedek, stb együtt nap mint nap. Nem egy otthoni barátom kapott már "sokkot" attól, hogy itt pl ha körülnézel a metrón, 10 méteres körben megtalálod mind az 5 kontinens képviselőjét. Itt a tolerancia nem csak egy cím az újságból, hanem a napi élet szerves része. És mivel mindig van újdonság, amit felfedezel, így sosem unalmas bár sokszor kétségtelenül fárasztó.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat 10 szóval?
Szilvi: Szeretnél otthon lenni, de mégsem veszel azonnal repülőjegyet, hogy hazarepülj. (Pont 10 szó!:)

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Szilvi: 1. A tolerancia gyakorlása egyáltalán nem könnyű.
2. Nem érthetsz meg mindent (nyelvileg vagy jelentéseben), de ez nem is baj.
3. Nem lehet megállni, állandóan van még mit tanulni, csinálni, menni, felfedezni, megismerni.

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Szilvi: 1. Maximális flexibilitás.
2. A helyi szokások és kulturális beidegződések gyors elsajátítása és rutinszintű alkalmazása.
3. Hogy soha ne fáradj bele - a depresszió itt luxus.

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Szilvi: Magyarnak lenni = kontinentális (európai) habitussal élni - jelenleg egy szigetországban, de bárhol máshol.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Szilvi: Magyarul - de ez az én esetemben egyértelmű, mert napi 8 órában magyarul dolgozom - viszont azt tapasztaltam, hogy az anyanyelvet is el lehet veszíteni, ha egy kicsit többet beszélek angolul, mert ügyeket kell intézni, van pár jó könyv, újság, amit gyorsan át kell futni, moziba menni, partyzni... Szóval, ha huzamosabb ideig angolul kell gondolkodni, akkor előfordul, hogy végig kell gondolnom, hogy hm, hogy is van ez magyarul... barátaim szoktak viccelődni, amikor hazamegyek, hogy "Na, már legalább egy hete itthon vagy, ugye, mert már egész jó a magyarod!" A helyzet persze nem ennyire drasztikus, de tény, hogy koncentralnom kell arra is, hogy ugyanolyan árnyaltan fejezzem ki magam magyarul, mint korábban, amikor még otthon éltem, és külön erőfeszítés, hogy ne keverjem az angol és a magyar szavakat.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Szilvi: Szavak nélkül - de ez már gyerekkorom óta így van. :)

András: Milyen nyelven fogod nevelni a gyereke/idet?
Szilvi: Mindenképpen szeretném, hogy a gyerekem majd beszéljen magyarul, de ezt iszonyú nehéz kivitelezni. És nem azért, hogy "majd otthon legyen a magyar kultúrában" blah, blah vagy hasonló patetikus dolgok miatt, hanem egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a saját gyerekemhez mondjuk angolul beszéljek. Az embernek "érzelmileg feltunningolt" helyzetben magyarul jönnek a szavak.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Szilvi: Passz. Ezt mindenki érzi legbelül, ha van egy kis ideje, hogy igazán meghallja a saját belső hangját és bátorsága, hogy belevágjon, kitalálja magának az életet.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Szilvi: Fogalmam sincs. Európában, az majdnem biztos, de azon belül bárhol. Egyébként volt egy nagyon érdekes beszélgetesem 2 kollégámmal (az egyik norvég, a másik ír/olasz), hogy hol élnének, ha megnyernék a lottó ötöst (értsd bármire futná). Érdekes módon egyikük sem a saját országát mondta (pedig nekünk, magyaroknak ezek az országok is elég jól hangzanak), hanem mind a ketten, egybehangzóan azt mondták: vennének egy hajót és azzal utazgatnának. Mindenhol megtapasztalnák a jót, és aztán továbbállnának. Szóval úgy tűnik, ez nem tipikus "magyar-dolog", mármint, hogy az ember "elvágyik" otthonról, és azt gondolja, máshol jobb, könnyebb, szórakoztatóbb... stb... Mert az angolok meg New Yorkba, Los Angelesbe mennek, mert az még nemzetközibb, és több a munkalehetőség, vagy Ausztráliába, mert ott jobb az idő. Az ausztrálok, új-zélandiak viszont ide jönnek, mondván, Ausztrália túlságosan távol van mindentől és elszigetelt. Az amerikaiak imádják Európát, mert itt még van kultúra, aztán elszörnyednek, hogy minden milyen drága, és általában visszamennek. Szóval, lehet, hogy ez valami általánosabb emberi igény, nem? Mindenki próbálja megtalálni, hogy neki hol jobb, kipróbál egy csomó dolgot, és eldönti, hogy mi legyen, kitalálja, vagy egyszerűen csak kialakul. Lehet, hogy az élet úgy működik, hogy egyszer besűrűsödik, sokminden történik, leteszel valamit az asztalra, aztán meg hirtelen vakuum lesz körülötted, és érzed, hogy valamit változtatni kell. Új ország, új emberek, új munka. Bármi. Már nem úgy van, mint a nagyszüleink korában, akik ugyanabban a házban (városban, országban) születtek, éltek és haltak. Nem lehet, hogy mi vagyunk az első olyan generáció, amelyik úgy él, mint Európa és a világ nagy része, így mi most szálltunk be ebbe a "nagy társasjátékba", amit mások már űznek egy ideje, és nekünk kell kitalálnunk, hogy hogyan lehet és jó élni MOST?

András: Szilvi, nagyon szépen köszönöm!

Merjünk Kicsit Álmodni!

2009-11-12T06:00:00.005+01:00

NEM IS TUDOM, hogy melyikkel kezdjem-- a 48-49-es szabadságharccal vagy a Süsüvel. Talán kezdem a Süsüvel, róla már úgyis írtam korábban.

Az elmúlt években úgy alakult, hogy többször is meg kellett néznem a Süsüt DVD-n. A második vagy harmadik alkalommal jöttem rá, hogy a Süsü, a Sárkány az Egyik Legkárosabb Szórakoztatóipari Termék, amit az elmúlt 30 évben a Világon létrehoztak. Aranyos, meg persze a nosztalgiától folyton könnybe lábad a szemünk (illetve nekem már nem), valahányszor a rokonszenves egyfejűre, a jóképű Királyfira, a szórakozott Királyra, a Dadusra vagy a Kancellárra gondolunk-- pedig Süsü legalább olyan mértékben felelős azért, hogy Budapest pillanatnyilag the Slowest City on Earth, mint az elmúlt évek elb*szott gazdaságpolitikája.

Miről is szól a sztori? (Szerintem.) Az ingyenélő, a Világba belelébecoló Királyfi találkozik Süsüvel, a kedves lúzerrel. A Királyfi rájön, hogy Süsüben óriási "üzleti" potenciál van, és-- Mer Egy Nagyot Álmodni!

Ráveszi Süsüt, hogy csináljanak egy műpárbajt a királyi udvarban, és szerezzék meg a fele királyságot és a Királykisasszony kezét.

Azért, hogy a valódinak tűnő párbajhoz szükséges büdzsét előteremtsék, a Királyfi lepaktál a Sárkányfűárussal-- rájön ugyanis, hogy a sárkányfű egy merő szélhámosság, nyilvánvalóan nem jelent védelmet egy sárkány (pl.: Süsü) ellen-- akivel szemben egyébként sem lenne szükség védelemre, hiszen szelíd, mint a vöcsök. Szóval, a Sárkányfűárus fizet 10 arany védelmi díjat a Királyfinak a hallgatásáért, és azért, hogy tovább üzletelhessen, és annyi embert verhessen át, amennyit csak győz.

(B*zmeg!)

Aztán megtörténik a ál-bajvívás, és a Királyfi megkapja a Királylány kezét és a fele királyságot.

A Lecke:

Merjünk Nagyot Álmodni! Aztán merjünk ehhez keríteni egy szellemileg visszamaradott társat, merjünk szövetkezni a környék leggátlástalanabb csalójával, merjünk átverni mindenkit, aki él és mozog, mert a végén meglesz a jutalmunk.

Valahányszor könnybe lábad a szemünk Süsütől, gondoljunk arra, hogy éppen (újra és újra) EZT a leckét tanuljuk, EZT a kultúrát sajátítjuk el. Valahányszor betesszük a Süsüt DVD-n a az unokaöcsénknek, a gyerekünknek vagy az unokánknak, jusson eszünkbe, hogy éppen (újra és újra) EZT a leckét tanítjuk nekik, EZT a kultúrát adjuk át.

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúráját persze nem Csukás István találta ki.

És nem is a Fidesz.

A Merjünk Nagyot Álmodni! a magyar néplélek része. Azért is olyan népszerű a Süsü, és azért is terjedt el a Fidesz szlogenje olyan gyorsan és vált szállóigévé egész Magyarországon-- pártállástól függetlenül. A Fidesz nem egy új paradigmát hozott létre, csak újra csomagolt egy ezeréves leckét.

Amikor arra bíztatok, hogy mi inkább Merjünk Kicsit Álmodni! (és azt a Kicsi Álmot megvalósítani!), akkor nem a régi szlogen szavaival vitatkozom (amik akár hitelesek is lehetnének), hanem a kultúrával, ami mögöttük sunyít. Azzal a bicskanyitogató dzsentri hozzáállással vitatkozom, ami úgy tartja, hogy nem vagyok elég bátor, ha nem húzok lapot 19-re, hogy gyáva vagyok, ha a szerves növekedés és türelmes építkezés helyett nem a Világmegváltást választom, hogy puhány vagyok, ha a csendes és szorgalmas kereskedés helyett nem a Nagy Szavakat részesítem előnyben.

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúrája azt hirdeti, hogy Magyarország sikertelensége az álmodozás bátorságának hiányából fakad.

Na, én ezzel vitatkozom.

Sőt.

Kikérem magamnak.

(Nem szoktam dolgokat kikérni magamnak. Nem vagyok az a „Na, ezt kikkkééérem magamnak!”-típus. De ezt igen, ezt tényleg kikkkééérem magamnak!)

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúráról egy ideje mindig a 48-49-es szabadságharc jut az eszembe.

A forradalom és szabadságharc manapság egy ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen ikon, mint Süsü. Nem folytatnak róla politikai vitákat-- a pártok inkább csak azon civódnak, hogy melyikük képviseli hitelesebben annak szellemiségét. Az iskolában pedig úgy tanultunk róla, mint Magyarország történelmének egyik vitán felül álló és megkérdőjelezhetetlenül elismerésre méltó eseményéről.

PEDIG!

Amint Hatvany Lajos Urak és emberek című regényéből megtudtam, egyáltalán nem volt konszenzus az országban azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk ez a forradalom!

A felvilágosultan abszolutista Habsburgok által kezdeményezett emancipáció és a tartományok egységesítését célzó intézkedések következtében a magyar gazdaság éppen szép, lassú növekedésbe kezdett. Megindult a termőföldek kapitalizálása, kezdett kialakulni a piacgazdaság intézményrendszere és beindult a terménykereskedelem-- amiből ráadásul a napóleoni háborúk teremtette konjunktúra következtében komolyabb tőkét halmoztak fel a kereskedők-- akkorát, hogy abból már némi banki-hitelezési tevékenységre is futotta.

Szóval, éppen elkezdődött volna valami, amikor néhány lobbanékony bölcsész úgy gondolta, hogy ez így nem mehet tovább, és Álmodtak Egy Nagyot. Elég volt a türelemből, elég volt a lassú építkezésből, Csináljunk Forradalmat!

Másfél évvel később az ország rosszabb helyzetben volt, mint a szabadságharc előtt. A kereskedők és a gazdaság józanabb szereplői pedig kezüket összetéve várták, hogy a másféléves káosz után visszatérjen végre a Habsburg-bürokrácia, és újra megteremtse a tisztességes üzlet adminisztratív feltételeit.

Természetesen(!!!) NEM a Szabadság Szeretetével vitatkozom.

Nyilván…

A Szabadságot például a Németalföldön és Angliában is kedvelték. Sőt, a mai napig rajonganak érte. Csak éppen ott másképpen vívták ki. Ott egy megerősödött, gazdaságilag a királyi házzal pariban lévő polgárság finanszírozta(!!!) és vezényelte le a maga polgári forradalmát-- a magyar forradalomnál egyébként lényegesen kisebb véráldozattal és lényegesen tartósabb eredménnyel:)

Harminc évvel korábban a Mayflower utasai szintén nem úgy vágtak neki az Atlanti-óceánnak, hogy nosza, Merjük Nagyot Álmodni!, Hozzuk Létre ezen a jobbára kietlen kontinensen a Világtörténelem Legmasszívabb Gazdaságát és Legütőképesebb Haderejét! Azért indultak Amerikába négyszáz éve, hogy szabadon gyakorolhassák a vallásukat és csinálhassák kis üzletüket, amiből szorgalmas és állhatatos munkával el tudják tartani magukat és a családjukat.

Azon, hogy mi lett ebből mára, ők csodálkoznának a legjobban:)

Háromszáz évvel később (száz évvel ezelőtt) a lepukkant és poros Los Angelesbe szintén nem azért mentek (menekültek) a csóró kelet-európai zsidók, hogy létrehozzák a Szórakoztatóipar Világbirodalmát. Azért mentek oda, mert a Mayfloweren érkezett ősökkel hencegő new yorki protestáns elit nem engedte őket a tűz közelébe. Hollywood úgy született, hogy valakik, akiket nem hagytak szabadon üzletelni a centrumban, elmentek a perifériára-- oda, ahonnan már senki nem akarta kitúrni őket, mert olyan nyomorultak voltak a körülmények. Los Angelesből nem úgy lett centrum, hogy valakik Mertek Nagyot Álmodni-- hanem úgy, hogy valakik Hajlandóak Voltak Nagyon Keményen Dolgozni.

Én sokáig úgy éltem és úgy üzleteltem, hogy egy nagy ötletből néhány perc leforgása alatt Óriási Ötletet álmodtam meg, szponzor helyett Főszponzort kerestem, türelmes építkezés helyett pedig folyamatosan a Nagy Dobásra készültem.

Az Óriási Ötletekből aztán többnyire nem lett Óriási Üzlet. A Főszponzor a legtöbbször meghallgatott, megmosolygott, aztán NEM fizetett-- vagy, ha fizetett is, a projekt végén többnyire úgy gondolta, hogy kár volt. A Nagy Dobás pedig többször is megtörtént, de sosem hozott tartós jólétet.

Ezt a postot azért akartam megírni, mert az elmúlt hónapokban meggyőződésemmé vált, hogy elég, ha egy ötlet nagy, nem kell, hogy Óriási legyen-- ha utána legalább akkora üzletet tudok belőle csinálni, mint amekkora az ötlet volt.

Az elmúlt hónapokban meggyőződésemmé vált, hogy elég, ha találok egy szponzort, aki hajlandó fizetni, nem kell, hogy mindjárt Főszponzor legyen, akitől tíz- és százmilliókat várok, és aki egyedül megoldja MINDEN pénzügyi problémámat.

Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy az igazi Nagy Dobás az, ha képes vagyok türelmesen felépíteni egy üzletet, brick by brick, és kezdetben csak egy szerény profitra gyúrva, forint by forint, megalapozni a hosszútávú és tartós jólétet.

Warren Buffet, aki az utóbbi időben a Világ Egyik Leggazdagabb Embere (hol az első, hol a második), azt vallja, hogy csak olyan üzletbe fektet be, amit 100%-ig ért. Mivel különösebben NEM érdeklik a technikai kütyük, soha nem vett Microsoft-részvényt. Tök jóban vannak Bill Gatesszel. Barátok! Warren Buffet a legnagylelkűbb támogatója Bill Gates humanitárius alapítványának-- de Microsoft-részvényt soha nem vett. Azt mondta, nem érti ő ezt az egész számítógépes őrületet, egy gépen nem találja meg az ON/OFF gombot, inkább nem vásárolja be magát a Microsoftba.

Bill Gates értette is ezt, meg nem is. Mindenesetre elfogadni nem tudta. (Nem ő lenne ebben a pillanatban a Világ Másik Leggazdagabb Embere, ha bele tudni nyugodni abba, hogy egy olyan tekintélyes - és véleményformáló! - befektető, mint Warren Buffet nem vásárol számottevő részvényportfoliót a cégéből. Semmi másért-- csak miheztartás végett.) Ezért aztán felajánlotta Warren Buffetnak, hogy rászán egy egész munkanapot arra, hogy elmagyarázza neki a software-business csínját-bínját-- csak vásároljon tőle részvényt.

Warren Buffet igent mondott. Elment barátja házába, aztán résztvett egy gyárlátogatáson is. Bill Gates nyolc hosszú órán keresztül magyarázta Warren Buffetnak, hogy hogyan működik a számítógépipar.

Warren Buffet másnap így nyilatkozott:

- Valószínűleg soha senkinek a világtörténelem során nem volt még ilyen jó tanára, mint nekem, és valószínűleg soha senkinek a világtörténelem során nem volt még ilyen rossz diákja, mint Billnek.

Amikor az újságírók megkérdezték, hogy jó-jó, de végül is vásárolt-e Microsoft-részvényeket, a Világ Egyik Leggazdagabb Embere így válaszolt:

- Igen. Tízet.

A Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia azt jelenti, hogy nem vagánykodunk, nem forradalmárkodunk, nem királyfiskodunk, hanem egy üzletbe azon a ponton és azon a szinten lépünk be, ahol még mindent 100%-ig értünk, ahol és amihez már van elég tapasztalatunk, ÉS(!!!) amihez úgy van elegendő bátorságunk, hogy közben nem parázunk tőle.

Vagyis azon a ponton és azon a szinten, ahol még „csak” Bátorságra van szükség, nem Vakmerőségre.

A Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia azt jelenti, hogy inkább Warren Buffet útját követjük, nem Petőfi Sándorét, aki bár pompás költő és remek márciusi ifjú volt-- de 26 évesen meghalt, és a halálával nem ért el semmit.

Warren Buffet ezzel szemben tavalyelőtt gyakorlatilag a teljes vagyonát átutalta a Bill and Melinda Gates Foundation számlájára, és ezzel uszkve egymillió ázsiai földönfutót mentett meg az éhhaláltól.

Merjünk Kicsit Álmodni!

Ha nem értjük a számítógépipart, ne vegyünk Microsoft-részvényeket.

A cél az, hogy azzal foglalkozzunk, amivel foglalkoznunk kell-- ami a Mission-ünk az Earth-ön.

A másik cél pedig az, hogy pénzt vigyünk haza.

Az elején mindegy, hogy mennyit!

Valamennyit!

Tízezer forintot.

Ezer forintot.

Kétszáz forintot.

Mindegy!

Annyit, amennyit tudunk.

Annyit, amennyinek a megszerzése még nem jelent parát.

Annyit, amennyinek a megszerzése még nem jelent vakmerőséget.

A kezdő filmrendezőknek azt szokták tanácsolni, hogy a legelső forgatási napon a legegyszerűbb beállítások felvételével kezdjék a munkát.

Hogy gyakoroljanak. Hogy tanuljanak. Hogy szokják a légkört. Hogy szokják meg, hogy sikerül. Hogy szokják meg, hogy „győznek”.

Hogy elhiggyék, hogy megy ez nekik!

Hogy amikor majd a bonyolultabb beállítások felvételéhez érnek, már rendelkezzenek kellő mennyiségű tapasztalattal és önbizalommal.

Mert a bonyolultabb beállítások jönni fognak.

Ahogy a Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia sem azt vallja, hogy kétszáz forintot keressünk egész életünkben.

Csak azt, hogy kezdjük olyan alacsony összeggel, amivel még maximálisan kényelmesen érezzük magunkat.

Aztán emeljük a tétet.

Folyamatosan.

Szakadatlanul.

Állhatatosan.

Fejlődjünk.

Növekedjünk.

Próbáljunk ki új dolgokat.

Hibázzunk.

Tanuljunk belőlük.

Csináljuk őket újból.

De mindig csak azon a szinten, amit még 100%-ig értünk.

Nekem a Törzsön belül először a Dealmakerz tanította meg ezt a leckét. A Dealmakerz, ahol miután a milliós nagyságrendű szponzor-dealek nem akartak összejönni, Zsolt egy szívmelengetően józan, charming és teljességgel visszautasíthatatlan konstrukcióval állt elő. A részleteket biztosan szívesen elmeséli minden érdeklődőnek-- itt most csak annyit, hogy a Fail Faster például kétezer forintért lett a Dealmakerz Ning-oldalának egyik szponzora.

Aztán erőt adott természetesen a goBenigo, aminek jövő évi költségeit Imi már egy Dealmakerz-szellemiségű szponzorfelhővel fogja finanszírozni. Részletek: a goBenigo oldalán.

És, hát, a legnagyobb lecke: a Fűszer és Lélek-- ami számára az év elején tízmilliós nagyságrendű szponzorcsomagokat állítottunk össze, majd házaltunk kitartóan… végülis kvázi-nulla eredménnyel.

Azóta Eszti újra a Merjünk Kicsit Álmodni!-világban üzletel (amit egyébként – hiába invitáltuk az Óriási Ötletek és Főszponzorok Világába - soha nem hagyott el:), és hasít előre, mint a sirály: Dívány, Padlás és Mosókonyha, Erdőbénye, és már számon tartani sem tudom, hogy mimindenben nyomul sikeresen.

Tőlük-- és Csernus Ágitól, Havas Dóritól, Panyi Zsuzsitól, Bogár Bencétől, Borbély Gábortól, Bosznai Tibitől, Légrádi Tamástól, Szalontay Győzőtől, Szalontay Tamástól tanultam és tanulom a Merjünk Kicsit Álmodni!-kultúrát. Meg azt, hogy mennyivel Kellemesebb és Eredményesebb így az Üzlet és az Élet.

A Fail Faster első Merjünk Kicsit Álmodni!-vállalkozása a Chrismukkah Dinner lesz.

Fogok még írni róla, hiszen ez a legeslegeslegeslegelső olyan Fail Faster-projekt, ami pénzbe kerül. Tehát egy csomó izgalom és tapasztalat van és lesz körülötte.

Most csak annyit, hogy a nyár elején találtam ki, hogy legyen egy ilyen esemény. Akkor még egy nagyszabású Chrismukkah Partyban gondolkodtam, nagy vacsorával, mindenféle programokkal, koncerttel, színpadi showval, meg mindenféle színes-szagos őrülettel-- amik szerintem mind nagyon-nagyon jó ötletek voltak, és ha majd egyszer (a megfelelő időpontban) megvalósítjuk, akkor biztosan nagyon klassz buli is kerekedik belőlük.

DE!

Ennek még nem jött el az ideje.

Egyrészt annál jobban nem parázom semmitől, mint egy rendezvénytől, ami az én felelősségem. Másrészt ez az első fizetős Fail Faster-projekt.

Feltettem, hát, magamnak a kérdést:

Biztosan egy ekkora kockázatú dologgal akarom kezdeni?

Biztosan kockáztatni akarom a Törzstagok bizalmát azzal, hogy elb*szok valamit, ami amúgy sem az erősségem, és amitől amúgy is rettegek?

Arra jutottam, hogy:

Inkább Nem.

Aztán megnyitott a Padlás és Mosókonyha, és már jött is a Józan és Kicsi Megoldás:)

Az utánozhatatlan vacsorát Dóri és Eszti szállítja, a Fail Faster pedig igyekszik valami olyan hozzáadott értéket teremteni, amitől ez valóban egy

Fail Faster Chrismukkah Dinner a Padlás és Mosókonyhában

lesz.

(A hozzáadott értékről majd a jövő héten.)

Szóval, így.

Én is Mertem Kicsit Álmodni!:)

Aztán majd meglátjuk!:)

A végére még csak annyit, hogy tervezünk egy estet a Colabsben, amin Piroska Zoli arról mesélne, hogy ő, mint pre-seed befektető milyen ötletekre kapja fel a fejét, és hogy az ötletgazdák milyen hibákat szokat elkövetni, amikor neki pitchelnek.

Az estet úgy találtuk ki, hogy a kiegészítő program az lenne, hogy Misi megosztja a jelenlevőkkel régi szenvedélyét, és palacsintát süt nekik.

Namost, az a problémám, hogy Misi nem akar pénzt kérni a palacsintáért. Nem tudom, hogy miért, nagyvonalúságból vagy a visszautasítástól való félelemből, de nem akar.

Mivel visszautasítástól való félelmem nekem is van, és a Chrismukkah Vacsorával mégis megtettem az első lépést a szerény növekedés irányába, most arra bíztatok Minden Törzstagot, hogy – ha egyetértenek velem – unszolják, győzködjék, bíztassák Misit, hogy

Kérjen Pénzt a Palacsintájáért!

A Stipistop Óriási Üzletté Fog Nőni! Misi Pedig Boldog és Tehetős Médiatulajdonos Lesz!

A Palacsinta-Business Csak az Első Lépés.

De Nélkülözhetetlen Első Lépés.

Egy Olyan Első Lépés, Amit 100%-ig Ért.

Amit Meg Kell Lépnie!

Kérjen Kétszáz Forintot Palacsintánként!

Győzzük Meg Misit!

Merjünk Kicsit Álmodni!

Be Kell-e Fejeznünk Isten Világát?

2009-11-03T06:00:00.005+01:00

„- Ma rajzoltam egy képet, mama.
- Tényleg? És szép rajz, Asher?
- Nem, mama. De jó.
- Széppé kell varázsolnod a világot, Asher – suttogta felém hajolva anyám.
- Nem szeretem a világot, mama. Nem szép. Nem akarom szépnek lerajzolni.
- Nem, nem, Asher. Szeretned kell Isten Világát. Még akkor is, ha befejezetlen.
- Gyűlölöm a világot – feleltem.
- Nem szabad gyűlölnöd, nem szabad – suttogta anyám. – Meg kell próbálnod befejezni.”

Ez a beszélgetés Chaim Potok A nevem Asher Lev című könyvéből való, és ez az egyik legmeghatározóbb vita, ami az alkotáshoz és a kreatív/szórakoztatóiparhoz fűződő viszonyomat jellemzi. Az idézetben olvasható álláspontok mindig is bennem égtek, de ilyen tűélesen nem tudtam őket megfogalmazni egészen addig, amíg ezen a nyáron rá nem találtam Potokra, majd Potokon keresztül meg nem ismertem Asher Levet.

Amíg nem ismertem Asher Levet és a Brooklynban élő lubavicsi hászidokat, nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi is az a különbség, amit tisztán-és-világosan érzek a Steven Spielberg és Johnny Knoxville vagy Amy Winehouse és Paris Hilton munkássága között.

Addig csak azt tudtam, hogy van ott valami minőségbeli különbség, ami mélyen valahol abból táplálkozik, hogy Milyen Céllal hozzák létre ezek az alkotók az alkotásaikat. És azt is tudtam, hogy ennek a különbségnek nincsen semmi köze ahhoz, hogy ezek a alkotások aztán mennyi pénzt hoznak.

De mégsem tudtam pontosan megfogalmazni a különbséget.

Aztán megismertem Asher Levet és a brooklyni hászidokat, és rájöttem, hogy a vitájukban igazából egyik féllel sem értek egyet 100%-ig-- de mégis-- valahogy-- mindkét álláspontot teljes szívemmel a magaménak érzem--

Furcsa érzés.

De megnyugtató.

A Brooklynban élő lubavicsi hászidok egy olyan zsidó közösség, aminek a kultúrája és életformája két forrásból táplálkozik: egy többezer éves közel-keleti nomád tradícióból és egy néhányszáz éves kelet-európai falusi hagyományból. Az életük Isten szolgálata köré szerveződik. Minden gondolatuk, érzésük és tettük - még a leghétköznapibb is - az Örökkévaló körül forog. Ha Asher Lev a Tóra (Mózes öt könyve) tanulmányozása helyett inkább „rajzolgatásra” fecsérli az idejét, akkor – a brooklyni hászidok szerint – az csak-és-kizárólag egyetlen célt szolgálhat: Isten Világának Befejezését. (Emellett érvel Asher mamája a fenti vitában.)

Asher Lev ugyanakkor egy egészen rendkívüli ÉS szuverén festőtehetség. Ő úgy gondolja, hogy adottsága Istentől való, és hogy a Teremtő közvetlenül irányítja azt, hogy mit és hogyan rajzoljon-- ennek pedig semmi köze a lubavicsi hászid hagyományokhoz. Ezért Asher úgy gondolja, hogy mivel tehetsége Isten ajándéka, NEM feladata, hogy családjának és közösségének megelégedésével alkosson. Így nem feladata az sem, hogy Befejezze Isten Világát-- hanem sokkal inkább az, hogy minél pontosabban, igazabban és hitelesebben Mutassa Be a Világ Befejezetlenségét.

Amikor a családja azt kéri Ashertől, hogy csináljon Szép Rajzokat, mondjuk, a faágon csicsergő madárkákról, akkor – azért, hogy a családját boldoggá tegye - Asher megteszi ezt, de az elkészült rajzot ócskának és haszontalannak érzi. Amikor viszont a szakadó esőt bámuló depressziós Édesanyját próbálja megrajzolni, akkor tudja, hogy valami igaz és fontos dolgot csinál.

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

Ebben a kérdésben feszül egymásnak Asher Lev és a lubavicsi hászidok közössége.

Fejezze Be a Világot-- úgy, hogy az Szebb Legyen, mint a Befejezetlen?

Vagy Mutassa Be a Világot a Maga Tökéletlen Befejezetlenségében?

Erről az a másik vita jut eszembe, amit kritikusok és esztéták vezényletével, ráérő szabadidejükben a filmesek szoktak folytatni egymással.

Hogy például:

Happy End vagy Sad End?

Vagyishogy:

Úgy Kell-e Befejezni Isten Világát, hogy a Hős Győzedelmeskedjen és Elnyerje a Lány Kezét?

Vagy a Világot a Maga Befejezetlenségében Kell Bemutatni-- Amiben a Hős Többnyire Elbukik, és Még Csak Nem Is Találkozik a Lánnyal?

Meghogy:

Hollywood vagy Cannes?

Netalán:

Steven Spielberg vagy Mundruczó Kornél?

Sokat gondolkodtam ezen.

Már azelőtt sokat gondolkodtam ezen, hogy megismertem volna Asher Levet. És már azelőtt éreztem, hogy felesleges ezen sokat gondolkodnom.

Mióta azonban ismerem őt, már azt is tudom, hogy miért felesleges.

Mert nem vagy-vagy: hanem és-és.

Illetve, hogy vagy-vagy, csak nem itt vagy-vagy.

Ugyanis van az az Oltári Nagy Közhely, hogy

„Nincs Közönségfilm és Nincs Művészfilm: Csak Jó Film és Rossz Film Van”,

és ennek a közhelynek - bármekkora Nagy Közhely is - megvan a maga igazsága. (Ahogy nyilván mindegyik közhelynek. Éppen ettől közhelyek:)

Csak azt – nyilván – érdemes hozzá tisztázni, hogy mi különbözteti meg a Jó Filmet a Rossz Filmtől.

És én, hosszas merengés után arra jutottam, hogy biztosan NEM AZ, hogy milyen választ ad a

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

kérdésre.

Egy film nem attól lesz Jó Film, hogy tudja a Helyes Választ erre a Nagy Kérdésre.

Hanem--

--attól, hogy--

--Egyáltalán Válaszol Rá.

Hogy Van Álláspontja a Világ Befejezetlenségével Kapcsolatban.

Mindegy, hogy mi.

Mindegy, hogy melyik.

Csak Gondol Róla Valamit.

Akar Tőle Valamit.

Széppé Rajzolni.

Ahogy Asher Lev Édesanyja szeretné.

Vagy Gyűlölni és Bemutatni a Befejezetlenségét.

Ahogy Asher Lev teszi.

Nincsen Steven Spielberg VAGY Mundruczó Kornél.

Csak Steven Spielberg ÉS Mundruczó Kornél van.

A vagy-vagy nem itt van.

Steven Spielberg Minden Porcikájával Érzi, hogy a Világ Befejezetlen. Steven Spielberg Minden Porcikájával Érzi, hogy az nem lehet egy Befejezett (Jó) Világ, amiben annak idején az Édesapja összecsomagolhatott, és elhagyhatta a Családját. Steven Spielberg Minden Porcikájával Gyűlöli azt a Világot, amiben egy fiúnak egyedül, Apa nélkül kell megharcolnia kamaszkora minden egyes csatáját.

Ezért Steven Spielberg Minden Egyes Filmjét (de tényleg every single one of them!!!) annak szentelte, hogy Új Apát (vagy apafigurát) kerítsen a főhősének, vagy hogy megmagyarázza: az Apa (vagy apafigura) Jó Okkal (valami Nemes Cél vagy Fontos Ügy érdekében) hagyta el a Családját.

Steven Spielberg Minden Egyes Filmjét Azért Készítette, hogy Befejezze Isten Világát.

Steven Spielberg Minden Egyes Happy Endjét Egy Befejezetlen Világ Fájdalma Ihlette.

És Teszi Hitelessé.

(Hiteles Happy Endet Csinálni Nagyon Nehéz. Csak Nagy Fájdalom és Nagy Ihletettség Árán Szokott Sikerülni.)

És Mundruczó Kornél Is Minden Porcikájával Érzi, hogy a Világ Befejezetlen. (Az ő történetét nem ismerem-- pedig az ő irodája itt van szemben, épp az utca túloldalán, és nem többezer mérföldre, mint Steven Spielbergé:)

De azt tudom, hogy Mundruczó Kornél Asher Lev módszerét választotta.

Nem Festi Szépre a Befejezetlen Világot.

Nem Fejezi Be Isten Világát.

Inkább Pontosan és Hitelesen Bemutatja Annak Befejezetlenségét.

Az ő útja ez.

Spielbergé más.

Nem jobb és nem rosszabb.

A vagy-vagy nem itt van.

A vagy-vagy ott van, hogy:

Steven Spielberg VAGY Johnny Knoxville?

Meg ott, hogy:

Mundruczó Kornél VAGY Paris Hilton?

(Na, ott aztán igazán!:)))

Johnny Knoxville-nek és a Jackassnek nincs válasza arra a kérdésre, hogy

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

A Jackass Maga a Világ Befejezetlensége.

Tökéletlen. És Hitvány.

És azt hiszem, Paris Hilton munkássága sem árulkodik arról, hogy a Nagy Kérdéssel kapcsolatban

- Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét? -

Paris milyen álláspontot foglal el. Vagy, hogy elfoglal-e egyáltalán bármilyet.

(Szándékosan nem a Magyarországon készült kereskedelmi tévéműsorok és hírességek közül választottam példát. Nem lett volna nehéz dolgom – számos, a Jackassnél tökéletlenebb és hitványabb magyar tévéműsor és Paris Hiltonnál haszontalanabb magyar híresség létezik -, de el akartam kerülni a dagonyázást ebben a világvégi mocsárban.)

Szóval, több gondolati vargabetű és zsákutca után arra jutottam, hogy

az az Alkotás, amelyiknek van álláspontja a Világ Befejezetlenségével kapcsolatban, az lehet Jó Alkotás, amelyiknek nincs álláspontja, az nem lehet.

Szerintem röviden ennyi.

Az pedig már gyakorlatilag mindegy, hogy a szóbanforgó Alkotás egy film, egy tévéműsor, egy színházi előadás, egy könyv, egy blog, egy rajz, egy fotó, egy rongybaba, egy gyűrű, egy coworking iroda, egy szórakozóhely, egy rádióműsor, egy újságcikk, egy kiállítás, egy website vagy egy közösségi oldal.

Tom Ford divattervező és üzletember. Szuggesztív és izgalmas figura.

Amikor a CNN-n Monita Rajpal az ars poeticájáról kérdezte, Ford arcára kiült elbűvölően sármos mosolya, és ezt válaszolta (emlékezetből idézem):

- Ócska és hitvány dolgok vesznek körül bennünket. Azért tervezek szép dolgokat, hogy szebbé tegyem velük a Világot.

Mindegy, hogy Befejezzük-e Isten Világát vagy inkább a Világ Befejezetlenségét Mutatjuk Be--

--Mindegy--

--ha Minden Porcikánkkal Érezzük, hogy a Világ Befejezetlen, és Tudjuk, hogy Ezzel Nekünk Is Dolgunk Van.

Kovács Ildikó, Düsseldorf

2009-10-28T05:00:00.010+01:00

"Sokan bolondnak fognak gondolni,

de vígasztaljon az a tudat, hogy nem másoknak,

hanem csakis magunknak köszönhetjük jó és rossz választásainkat -

s minden örömet és bánatot, ami ezekkel jár."

András: Ildikó, Te hol élsz most?
Ildikó: Németországban, Düsseldorfban.

András: Mióta élsz ott?
Ildikó: Egy éve.

András: Hány éves korodban költöztél oda?
Ildikó: 38.

András: Egyedül költöztél el vagy családdal?
Ildikó: Egyedül - de havonta 2-3 alkalommal hazautazom a hétvégére.

András: Mivel foglalkozol?
Ildikó: Nemzetközi márkamenedzsmenttel és vállalatkommunikációval a világ egyik vezető energetikai vállalatánál.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Ildikó: Egy munkafeladat - felajánlottak egy állást - még inkább, egy feladatot - a vállalatom nemzetközi központjában, ami szakmailag gyakorlatilag a legtöbb, ami a mostani szűkebb szakmámban, a márkamendezsmenetben elérhető a cégen belül. Hihetelen elsmerésnek számított - és egyben rendkívül vonzó volt.

András: Már eleve úgy tervezted, hogy nem fogsz visszajönni, vagy volt egy pont, ahol eldöntötted, hogy nem jössz vissza, vagy egyszerűen csak így alakult?
Ildikó: 2 évre mentem ki, most épp félidőben vagyok. Számomra inkább az a kérdés, mi lesz, ha lejár a 2 év: akkor vajon milyen lehetőségek lesznek - ha lesznek - itt, otthon vagy máshol.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy nem élsz Magyarországon?
Ildikó: Semmi sem végleges. Biztos, hogy Magyarországon is fogok élni újra, de az is nagyon valószínű, hogy máshol is, vagy ugyanitt, vagy máshol külföldön. A lehetőségeket nem lehet és nem is érdemes megtervezni - el kell fogadni, hogy a világot nem alakíthatjuk a terveinkhez, de mindig meg lehet találni a világban, ami a számunkra abban az időpontban elfogadható vagy akár jó is.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Ildikó: A szeretteim és barátaim fizikai közelsége, az, hogy félszavakból is megértsük egymást - no és a klíma. Az utóbbit azóta értékelem igazán, amióta egy folyamatos eső- és ködzónában élek.

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Ildikó: Megbecsülnek és barátokra is leltem egy év alatt, szeretek itt lenni.
Budapest élhetetlensége, közlekedése, szmogja és a teljesen kiszámíthatalan, irracionális, ostoba rendszerek és poltika, a dolgok működésképtelensége és a korrupció külföldről még inkább szembetűnő - ez bevallom, meglehetősen taszítólag hat rám.

András: Mi a 3 legjobb dolog Düsseldorfban?
Ildikó: Megbízható és kiszámítható környezet, amiben nem érzem magam kiszolgáltava és nem arra kell koncentrálnom, hogy túléljek. A rendőr nem balfék, nem korrupt, megvéd, az orvos ellát és korrekt velem, szabott és transzparens díjért cserébe, a jogaimat és kötelességeimet egyaránt felnőttként élhetem meg. Működnek a rendszerek és az ,,ügyesség" mértéke nem a szabályok kikerülésében mérendő le.
Röviden : élhető és működő társadalom és környezet - Magyarországhoz képest mindeképp.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Ildikó: Vonzódás az otthonba, oda, ahol mindennek megvolt a természetes és meghitt jelentősége, s ahol a leginkább önmagam lehetek.

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Ildikó: Igazából elméleti újdonságot nem, de a gyakorlatban sokkal élesebben éltem meg bizonyos helyzeteket és más aspektusból.
Péládul, hogy merni kell egyedinek lenni és kitartani, hinni az ötleteinkben, de soha nem öncélúan: mások számára is egyértelmű ,,hasznot" kell felmutatni. Külföldön a közösségek támogatása sokkal fontosabb és természetes dolog - a bevonás- bevonódás élménye fontos a magánéletben és a munkában - és ez olyan élmény és örömforrás, ami otthon kevésbé van jelen.
Általában pedig, hogy a ,,konfliktusképesség" nagyon fontos - nem szép szó, de azt jeleneti, hogy megtanulni kitartóan, sokféleképpen, rugalmasan érvelni a véleményünk mellett, ugyanakkor elfogadni és megérteni, értékelni másokét - s mindezt érzelmi ,,túlhevülés" nélkül. A magyarok többsége nem tud konflitkust kezelni és megoldani, a hirtelen fellendülés után érzelmi frusztárcióba fullad, ha nem sikerül pont úgy a dolog, ahogy ő elképzeli, s onnantól kezdve ki is száll a témából.
Nos, ezzel külföldön egy perc alatt és örökre a partvonalra kerülnének.

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Ildikó: Képesnek kell lenni arra, hogy kapcsolot teremts és rátalálj emberekre, akik becsülnek és szeretnek, és akiket Te is becsülsz és szerethetsz. Ehhez empátia, kedvesség, figyelem, kitartás, türelem kell és az, hogy túllépjünk néha a határainkon, vélt vagy valós félelmeinken. Minden más egyéb megoldható, megszerethető, megtanulható, megszokható. Az azért sokat segít, ha viszünk magunkkal egy kávéfőzőt, amilyennel olyan a reggeli kávé, mint otthon:-)

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Ildikó: Egyszerűen hozzámtartozik és ugyanolyan természetes, mint az , hogy ember vagyok és nő. Sem nem több, sem nem kevesebb.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Ildikó: Magyarul - de napközben németül vagy angolul - nem tudnám szétválasztnai 1 év után.
Az első fél évben botladoztak a gondolataim magyar és német/ angol között - nehezebben szóltaltam meg, lassabban ment a gondolkodás - ma már mintha a szinapszisok önmaguktól ,,lefordítanák" és ,,összefésülnék" a nyelveket. A humor és a pozitív hozzáállás, no meg a bátorság átsegít az első nehézségeken. Fontos, hogy a tökéletlenséget a nyelvben ne éljük meg tragédiaként - a tartalom úgyis felül kell, hogy emeljen a kezdeti döcögésen.
Mások is megértőek ezen a téren - ám a tartalmi gyengeségre ez már nem vonatkozik.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Ildikó: Az álom nyelvén :-) Ha valamilyen beszélt nyelven, hát leginkább magyarul.

András: Milyen nyelven fogod nevelni a gyereke/idet?
Ildikó: Úgy gondolom, magyar nyelven, de mindenképpen szeretném, ha más nyelvet is hallana és tanulna hallás alapján már kis korában. Nekem nagy szerencsém volt, hogy így tanulhattam meg németül - és azt tapasztalom, hogy ez a tudás már kis korban nyitottabbá, rugalmasabbá tesz, más perspektívákra nevel.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Ildikó: Nyitottnak lenni és mozogni - mert másképp csak saját magunkat zárjuk korlátok közé. Nem hiszek egy egyetlen jó, kiválasztott útban - és néha az utat mi magunk alakítjuk ki azzal, hogy elindulunk valamerre.
A legfontosabb, hogy hallgassunk saját magunkra, arra, hogy mit súg a szívünk, ne más által kívánt, és más által nagyra tartott lehetőségeket és utat válasszunk és akkor lépjünk, ha úgy érezzük: most érett meg az idő.
Ebben - sajnos - magunkra vagyunk utalva, s sokan nem fognak egyetérteni velünk, sőt, néha bolondnak gondolnak - de vígasztaljon az a tudat, hogy nem másoknak, hanem csakis magunknak köszönhetjük jó és rossz választásainkat - s minden örömet és bánatot, ami ezekkel jár - így igazán csak nyerhetünk, ha magunknak és magunkért választunk.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Ildikó: Nem tudom - bárhol is legyen, nagyon bízom benne, hogy elégedetten és körülvéve szeretteimmel.

András: Ildikó, nagyon szépen köszönöm!