Az Élet Értelméről Egy Ötévesnek Szombaton Reggel Hétkor

A hét hat napján reggel négykor kelek.

Három oka vannak ennek. Egyrészt I’m a morning person. Másrészt egy olyan person vagyok, aki szeret sokat egyedül lenni-- és kizárólag ezek a hajnali órák jelentenek némi garanciát arra, hogy egyedül legyek. Harmadrészt reggel hatig nem szokott hívni senki és olyankor már/még emailt semigen kapok-- szóval, viszonylag háborítatlanul tudok tenni, venni.

Szóval, a hét hat napján reggel négykor reggel. De szombaton nem-- akkor Szombat van, akkor nem dolgozom. Nem teszek, veszek. Sőt, még az ébresztőt sem állítom be a telefonomon. Akkor elvileg – elvileg! – addig alhatok, ameddig csak bírok.

Elvileg, mert Frédinek, zsenge kora ellenére, közel olyan szerény az alvásigénye, mint nekem.

Illetve ez így nem igaz. Vannak keddek és csütörtökök, amikor akár nyolcig is képes aludni.

De nem úgy szombaton. Szombaton mindig rendkívül szerény az alvásigénye. Legkésőbb hat órakor megszólal benne a belső vekker, és akkor muszáj neki felébrednie.

Mivel úriember, és tudja, hogy én egész héten négykor keltem, és ezért szombatra viszonylag fáradtnak vagyok mondható, nem ébreszt fel. Csak tesz, vesz. Valami kis molyolással kezdi, aztán szép sorjában odamászik mellé az ágyra a pirospöttyös Figurka-cica, a kalandra éhes Buzz Lightyear, egy színes hajú póni és néhány kisebb darab gyurma is. Ezek a dolgok pedig mind lélekkel és személyiséggel bírnak, s mint ilyenek képesek szóban is kifejezni magukat. Vagyis beszélnek. Kezdetben csak sustorogva, aztán egyre hangosabban.

Frédi úriember és a barátai is úriemberek. Nem hangoskodnak. Csendesen beszélgetnek.

De az én fülem a hét hat napján már háromnegyed négytől hegyezi magát, hogy mikor szólal meg az ébresztő. És szombaton, amikor elmúlt négy, elmúlt öt, és elmúlt hat is anélkül, hogy megszólalt volna az ébresztő, már egy diszkrét csevegés is elég a szomszéd szobából, hogy a fülem oldalba bökje az agyamat:

- Ébresztő, haver…

És akkor az agyam felpattan, és vigyázba vágja magát a kincstári vaságy mellett:

- Uram, Igen, Uram!!!

Na, és erre persze már én is felébredek.

Hallom, ahogy Frédi és barátai a szomszéd szobában csevegnek-- és akkor már csak azt várom, hogy mikor csendesül el váratlanul minden, és hallom meg kb. két perc múlva a suttogó hangot:

- Kakiltam…

Mert akkor menni kell.

Törölni.

Reggelit adni.

Beszélgetni.

Mert azt hiszem, hogy Frédi azért is ébred fel szombatonként olyan korán, mert szeret a konyhában ücsörögni és beszélgetni. Velem. Kettesben.

Ilyenkor teszi fel azokat a kifejtős kérdéseket, amik a hét során felgyülemlettek benne, de egymaga nem talált rájuk kielégítő választ.

Tegnapelőtt a konyhaasztalon álló aprócska vázára mutatott, és ezzel nyitott:

- A virágban is benne van Isten?

Én kitöröltem a csipát a szememből, és Frédire néztem. Tudtam, miért kérdezi ezt.

Jiszráél ben Eliezer miatt.

És Chaim Potok miatt.

Nála olvastam ugyanis, hogy mi volt a Baál Sém Tov (AKA Jiszráél ben Eliezer), a haszidizmus megalapítójának filozófiája:

A Teremtéskor kipattanó és lehulló isteni szikrák az egész létezést szentséggel hatották át. Az isteni szikrák révén a világ minden sarkába elhatolt Isten jelenléte. A hívő a legvilágibb cselekedeteiben is felfedezi ezt a jelenlétet-- az evésben, a munkában, az alvásban, a szerelemben. Ott találjuk minden fűszálban, minden fában, minden felhőben.

A Világ nincs tele bűnökkel és bűnösökkel. Semmi szükség a vég nélküli vezeklésre, önsanyargatásra és böjtölésre. Isten szereti a népét, és nem kívánja, hogy vég nélküli rettegésben éljen. Nem azért tartjuk be a parancsolatokat, hogy helyreállítsuk a kozmosz rendjét, hanem azért, hogy megtapasztaljuk azt az örömet, ami az isteni jelenlét közelségéből származik. Érzelmeink kötnek minket Istenhez. A Baál Sém Tov nem a világvégét és a Messiás eljövetelét, hanem a hétköznapok sugárzását hirdette.

Nagyjából ezt olvastam Potoknál.

Darvas rabbi pedig másfél hete azt mondta, hogyha megengedjük magunknak azt a luxust, hogy bizonyos dolgokat racionális érvek alapján fogadjunk el, bizonyos dolgokat viszont teljesen irracionálisan, a szívünkkel, akkor az életünk kevésbé egyszerű, de igazabb és valódibb lesz.

Amikor Potoknál a fenti gondolatokat olvastam, ugyanezt éreztem, csak nem tudtam ilyen frappánsan megfogalmazni.

Amikor Potoknál a fenti gondolatokat olvastam, pontosan azt éreztem, hogy az én életem igazabb és valódibb lesz, ha megengedem magamnak azt a luxust, hogy – minden ellenére, amit az általános és középiskolában, illetve minden ellenére, amit az egyetemen tanultam – elhiggyem azt, amit a Baál Sém Tov mondott az isteni szikrákról és a hétköznapok sugárzásáról. Könnyebb ettől nem lesz az életem-- de igazabb és valódibb igen.

Erről beszélgettünk egy korábbi szombat reggelen Frédivel, és most erre a témára tért vissza.

Mivel tudtam, hogy egy egyszerű igennel nem úszom meg ezt a kérdést, teleszívtam a tüdőmet levegővel, és úgy válaszoltam neki.

- Igen.

Frédi nem sokat gondolkodott a következő kérdés előtt:
- És a barackban is benne van Isten?

Végignéztem a konyhában található gyümölcsökön, és elcsigázottan konstatáltam, hogy viszonylag hosszú, és viszonylag egyhangú kérdezz-felelek elé nézünk.

- Igen, a barackban is.

De tévedtem.

Frédi egy szempillantásnyi gondolkodás után ezt kérdezte:
- És-- bennem is?

Én egy szempillantásnyi gondolkodás nélkül vágtam rá:
- Igen.

Kezdtem felébredni. Frédit figyeltem, és élvezettel hallgattam az agyában kattogó kerekek zenéjét.

Ő rám emelte szemét, amiben egy ötéves talmudtudós szerény mosolya csillant meg.
- És ha megeszem a barackot, akkor bennem több Isten lesz?

Brávó:), gondoltam magamban, de hangosan csak ennyi jött ki elsőre:

- Ööö…

Aztán ennyi:

- Azt hiszem, nem.

Ő nem volt csalódott. Inkább kíváncsi. Rendületlenül nézett rám.

- Beszélj még – mondta.

Én pedig beszéltem.

- Nos…

Eddig jutottam.

Aztán eszembe jutott Imi, hogy mindig azzal a határozott céllal állítottuk össze üzleti prezentációinkat, hogy azok annyira egyszerűek, logikusak és követhetőek legyenek, hogy akár egy ötéves is megértse őket. És arra gondoltam, hogy natessék!, most itt van nekem egy ötéves, aki történetesen Frédi, a kisfiam, és az élet értelméről kérdez engem. És hogy mennyire nemkönnyű az élet értelméről beszélni annyira egyszerűen, logikusan és követhetően, hogy azt egy ötéves is megértse.

Ezt mondtam:

- Azt hiszem, hogy van benned egy isteni szikra, ami nem lesz több vagy nagyobb attól, hogy megeszed a barackot. Az a barack nélkül is benned van.

- Beszélj még – mondta.

- Azt hiszem, hogy ilyen isteni szikra mindenkiben van. És ezektől az isteni szikráktól vagyunk különlegesek. Mindannyian tudunk valami különlegeset. Anya tud meséket írni a felnőtteknek. Zoli tud fényképezni. Zsófi meg tudja csinálni gyurmából Shreket.

Frédi kíváncsian figyelt.

- Én mit tudok csinálni? – kérdezte.

- Például szépen rajzolsz – válaszoltam. – De lehet, hogy ki fog derülni, hogy valamiben még ennél is különlegesebb vagy.

A szemembe nézett, és azt kérdezte:

- Szerinted már felpuhult a zabpehely?

- Szerintem már igen – feleltem, és a konyhapulthoz léptem, ahol még a beszélgetés előtt öntöttem tejet a zabpelyhére.

Most mézet csorgattam rá, és odaadtam neki. Ő fogta a kanalát, és jóízűen enni kezdte.

Néztem, és tudtam, hogy most feldolgoz. Feldolgozza azt az információt, amit kapott. És majd a jövő szombaton, vagy azután, vagy egy év múlva tovább kérdez.

És akkor talán majd elmondom neki, hogy szerintem az élet értelme az, hogy megtaláljuk magunkban az isteni szikrát, és megmutassuk azt a világnak. Hogy megtaláljuk, mitől vagyunk különlegesek. És megismételhetetlenek. És hogy a bennünk található isteni szikrával, hogyan tudunk hozzájárulni a világ befejezéséhez. És hogy rájöjjünk, hogy hogyan tudunk megélni ebből. És akkor ő talán majd nyugodtabb és kiegyensúlyozottabb gyerekkort tud biztosítani az ő gyerekeinek, mint amilyet én tudok nekik.

Vagy nem...:)

De az is lehet, hogy többet nem kérdez erről. És akkor majd egyedül, vagy valaki más segítségével jön rá az élet értelmére...:)