Már Nem Akarok Wunderkind Lenni

Amióta az eszemet tudom, mindig is wunderkind voltam.

Korán rátaláltam azokra a dolgokra, amikért a Földre jöttem, amikkel itt foglalkoznom kell, amikben jó vagyok.

Korán kiderült, hogy olyan formában tudom leírni a gondolataimat és az érzéseimet, amiben mások szívesen olvasnak róluk. Korán kiderült, hogy hasznos tanácsokat tudok adni embereknek, hogy mit csináljanak és milyen hangon beszéljenek egy színpadon vagy egy kamera előtt ahhoz, hogy a nézők a leginkább a hatása alá kerüljenek annak, amit ők csinálnak vagy mondanak. Korán kiderült, hogy sokféle alkotónak tudok a hasznára lenni - általában is - abban, hogy mit és hogyan érdemes csinálniuk ahhoz, hogy még teljesebben ki tudják magukat fejezni, és hogy a közönségük még nagyobb örömét lelje abban, amit ők (mármint az alkotók) nekik alkotnak.

Ezek adottságok.

Kaptam őket.

Azért kaptam őket, hogy legyen értelme az életemnek a Földön.

Nem azért, mert kiérdemeltem őket.

„Csak” azért, hogy hozzá tudjak járulni a Világ befejezéséhez.

Én pedig

- nyilván teljesen öntudatlanul -

gőzerővel iparkodtam azon, hogy részt vegyek a Világ befejezésében.

Végeztem a Dolgom-- az Eredmények pedig jöttek.

És jöttek, és jöttek.

És jöttek, és jöttek, és jöttek.

Egyik a másik után.

És a többi gyerek,

meg a felnőttek is

elkezdtek úgy reagálni rám, mint egy wunderkindre.

Mintha különleges lennék.

Mintha tehetségesebb volnék, mint a többiek.

Mintha nekem mindig minden sikerülne.

Én pedig

- sajnos -

kezdtem elhinni,

hogy mindez

a sok szép szó

igaz.

Igen…

És kezdtem

úgy gondolni,

hogy az Eredmények

hozzám tartoznak,

hogy

- jaj… -,

járnak nekem.

És hát,

- pedig hát, -

az Eredmények

olyanok, hogy

amint elhiszed, hogy járnak Neked

hirtelen

nem jönnek

többet.

Igen...

Amint elhiszed, hogy wunderkind vagy,

azonnal pofára esel.

Én is így estem pofára.

Végeztem a dolgom--

fürdőztem az érzésben, hogy wunderkind vagyok,

hogy különleges vagyok,

hogy a magam Dolgaiban tehetségesebb vagyok, mint a többség,

hogy nekem mindig minden sikerül--

és az Eredmények NEM jöttek.

És NEM jöttek, és NEM jöttek.

Nem és nem és nem.

Én pedig frusztrálódni kezdtem.

Nem értettem, hogy mi történt.

És egyre kétségbeesettebben próbáltam kapaszkodni wunderkindségembe.

Pedig a wunderkindségbe nem lehet kapaszkodni.

Még megfogni sem lehet.

Ez olyan, mint a fociban a „labdabirtoklás”.

Ezt Puzsér Robitól tudom.

Aki

- velem ellentétben -

rajong a fociért:)

Egyszer régen ő mesélte, hogy a meccseken a kommentátorok mindig számolják és bemondják, hogy melyik csapat, és azon belül is melyik játékos mennyi ideig birtokolta a labdát a meccs folyamán. De Robi szerint ez hülyeség. A labdát nem lehet birtokolni a fociban. Éppen ez a szépsége. Csak annyit tudsz tenni, hogy a guruló labda megfelelő oldalára kerülsz, és a megfelelő sebességgel szaladsz utána. Ha csak egy szempillantásra is elhiszed, hogy Te most birtoklod azt a labdát, akkor azonnal elveszíted. Mert ott terem valaki, aki a labda megfelelőBB oldalára kerül, és megfelelőBB sebességgel kezd szaladni utána. Te pedig elveszíted a labdát, azt a labdát, ami, különben, sosem volt a Tiéd…:)

Hát, én is éppen így jártam a wunderkindségemmel.

Kapaszkodtam belé, kapaszkodtam belé, és minél jobban kapaszkodtam, annál kevésbé és kevésbé volt az enyém.

És ettől egy nagyon frusztrált kis fickó lettem.

És szánalmas pótcselekvések egész portfolióját hoztam létre magamnak, hogy úgy érezzem, továbbra is jönnek az Eredmények.

IQ-tesztet töltöttem ki, hogy megbizonyosodjam róla, okosabb vagyok, mint a többség. Olyan emberek társaságát kezdtem keresni, akikről úgy gondoltam, hogy átlagon felüliek. Azzal nyugtattam magam, hogy az elithez tartozom.

Nyilván az IQ-tesztnek volt egy Eredménye, nyilván átlagon felüli ismerőseimnek is voltak Eredményei, és nyilván azt is Eredményként értékeltem, hogy az elithez tartozom.

:)

De, hát,

ezek nem azok az Eredmények voltak,

amikért a Földre jöttem.

Nem azok, amikkel hozzá tudok járulni a Világ befejezéséhez.

Nem igazi Eredmények.

Mihasznaságok.

Pótcselekvések.

Hazugságok.

Amikkel megnyugtathattam magam.

Amikkel elaltathattam magam.

Amikkel becsaphattam magam.

És amik segítettek, hogy önfeledtem dagonyázhassak abban,

hogy egy kib.szott wunderkind vagyok.

Átlagon felüli.

Többre érdemes.

Akinek nincs miért küzdeni.

Hiszen csak az átlagosak küzdenek.

És ha én is küzdenék, akkor én is átlagos lennék.

És akkor nem lennék wunderkind.

És akkor mi maradna?

Semmi.

Ma már

tudom,

hogy ami akkor marad,

amikor elveszik a wunderkindség,

az

a MINDEN.

A lényeg.

Az igazság.

Megvan az egyszeri boxoló története?

Én nemrég hallottam.

A fickó nagyon igyekezett, keményen edzett, vizualizálta magát a győzelem pillanatában, elképzelte, hogy mit fog csinálni, mit fog gondolni, mit fog érezni, amikor a döntő végén az ő kezét fogja felemelni a bíró.

És sikerült.

Megnyerte a döntőt. Kiütötte a címvédőt.

Rátették a bajnoki övet, ő pedig boldog volt. Olyan boldogság szállta meg, mint még soha. Olyan boldogság, amilyet korábban elképzelni sem tudott.

Aztán jött egy másik fickó, aki szintén nagyon igyekezett, szintén keményen edzett, szintén vizualizálta magát a győzelem pillanatában, szintén elképzelte, hogy mit fog csinálni, mit fog gondolni, mit fog érezni, amikor a döntő végén az ő kezét fogja felemelni a bíró.

És a döntőben - amiben az első fickónak meg kellett védenie a bajnoki övét, a másik fickónak pedig meg kellett szereznie a bajnoki övet - a második fickó győzött.

Kiütötte az első fickót.

Az első fickótól elvették a bajnoki övet.

És az első fickót olyan szomorúság szállta meg, mint még soha. Olyan szomorúság, amilyet korábban elképzelni sem tudott.

DE

akkor jött az edzője

- én egy olyan kemény, brooklyni, a második világháborúban edződött pasast képzelek magam elé, kötött fekete sapkában -,

és azt kérdezte tőle:

- Tudod, miért voltál hülye, fiam?
- Nem, mester…
- A bajnoki címedet védted!
- Igen, mester…
- Na, ezért voltál hülye!
- Nem értem, mester… hiszen én voltam a bajnok…
- Amikor a ringbe lépsz - az öreg edző felemelte a mutató ujját, és egy pillanatnyi hatásszünetet tartott - NEM a bajnoki címedet véded! Amikor belépsz a ringbe, már nem vagy bajnok. Amikor belépsz a ringbe, már nem a Tiéd a bajnoki öv. Letetted, mielőtt átbújtál a kötél alatt. Igazából sosem volt a Tiéd… de ezt úgysem érted… A lényeg, hogy amikor a ringbe lépsz, nem a bajnoki címedet véded! Hanem a megszerzéséért harcolsz! És akkor nyerni fogsz! Érted?!
- Értem, mester…
- Dehogy érted…

Hát, én

- félve írom le, de -

érteni

vélem.

Abba kell hagynom annak az ismételgetését, hogy különleges vagyok--

és végeznem kell a Dolgom.

Mint azelőtt.

Egyszerűen.

Gőzerővel.

Csendben.

Le kell tennem a kib.szott bajnoki övet.