Félelem & Kényelem

Ez valamivel több, mint egy éve történt.

Imivel és Zolival láttuk, hogy baj van. Cégünk, a Hídvégi Vernyik nem úgy megy, ahogy ideális lenne. Voltak ötleteink és terveink, amik megvalósításra vártak, a készpénzáramlás azonban egyszercsak megállt. Részben a válság miatt, részben miattunk.

Bármi áron, de időt kellett nyernünk ötleteink és terveink megvalósításához. Úgy határoztunk, hát, hogy minden, nem-a-létfenntartáshoz-szükséges kiadást megszüntetünk. Zoli és én vállaltuk magunkra az iroda felszámolását, és a bútorok elköltöztetését.

Felhívtam azt a költöztető céget, amelyikkel legutoljára dolgoztunk. Elmondtam a diszpécsernek a feladatot. Mindketten (mármint a diszpécser és én is) úgy becsültük, hogy két íróasztal, két karosszék, négy szék, és egy kanapé elszállításához 2 ember maximum 2 órás munkájára lesz szükség. Kiszámoltuk, hogy ez mennyi pénzt jelent majd, és letettük a telefont.

A költözés napján megjelent 5 költöztető, és elkezdte lehordani a teherautóba a két íróasztalt, a két karosszéket, a négy széket, és a kanapét. Alig kezdték el, már készen is voltak. Én pedig szóvá tettem a költöztetők vezetőjének, hogy bizony, ágyúval lőttünk verébre. Ide 2 ember is elég lett volna-- ahogy egyébként a cég diszpécserével meg is állapodtunk.

A költöztetők vezetője ekkor elém tolta a számlát, hogy írjam alá, majd fizessem ki neki az összeget, most, még mielőtt elszállították volna a bútorokat. Én megkérdeztem, hogy miért tennék ilyet, a költöztetők vezetője pedig azt mondta, hogy csak azért, mert az ő szabályzatuk kimondja, hogy addig nem indulhatnak el, amíg ki nem fizetik nekik a díjat előre.

Kezdtem ideges lenni, de tudtam, hogy az iroda tulajdonosa két óra múlva jön, hogy átvegye tőlem a kulcsokat, vagyis nincs nagyon játékterem. Arra gondoltam, hogy OK, már dolgoztunk ezzel a céggel, akkor is minden rendben volt, az új, hülye szabályukon kívül most is nagyon szépen dolgoztak, ezt most benyelem.

Ránéztem a számlára, és leesett az állam. A végösszeg közel a négyszerese volt annak, mint amiben a diszpécserrel megállapodtam. Megkérdeztem a költöztetők vezetőjét, hogy ez meg hogy lehet. Ő erre felettébb türelmetlenül azt válaszolta, hogy náluk az a minimum, hogy az ügyfél kifizeti 5 darab költöztető 3 órás munkáját. Akkor is, ha csak 2 ember 2 órás munkájára volna szükség.

Ezen a ponton ipari mennyiségű adrenalin dőlt a vérembe, és megtapasztalhattam egy klasszikus fight-or-flight response-t. Vagyis ugyanazt éreztem, amit az ősember is, amikor meglátta mamutot: most vagy nekiesik (mármint a mamutnak), vagy elszalad-- más választást nem hagy neki az evolúció.

Mivel a költöztető fickók többnyire egy fejjel voltak magasabbak nálam, ráadásul ötszörös túlerőben voltak, a válluk pedig szélesebb volt az enyémnél, illetve azt is tudtam, hogy az iroda tulajdonosa két óra múlva jön, hogy átvegye tőlem a kulcsokat, nagy bölcsen a menekülést választottam, ami esetünkben úgy nézett ki, hogy Zolival összedobtuk a négyszeres díjat, kifizettük előre, aztán útjára bocsátottuk a küldeményt.

Mikor a költöztetők után Zoli is kilépett az üres irodából, én üvölteni kezdtem. Volt ott minden. Sok, sok, sok nagyon trágár kifejezést használtam-- amivel kár is lenne itt a blogot szennyezni. Ráadásul nagyon hangosan kiabáltam, és nem bírtam abbahagyni. Csak üvöltöttem-- és üvöltöttem. Elsősorban a költöztetőket szidalmaztam, mert azt hittem, hogy rájuk haragszom.

Pedig a szívem mélyén nem rájuk haragudtam, hanem magamra. Azért, mert nem mondtam nekik, hogy nincs harag, de a diszpécserükkel nem ebben állapodtam meg, úgyhogy hordják szépen vissza a bútorokat, majd elszállítja azokat egy másik cég. Haragudtam magamra, mert nem hívtam fel azonnal az iroda tulajdonosát, hogy ne jöjjön két óra múlva, mert itt valami félreértés történt. De én egyiket sem tettem meg, mert féltem a nagydarab fickóktól, akik esetleg majd csúnyán néznek rám, és azért sem, mert már túl akartam lenni az egész költözésen.

Magyarul: gyáva és kényelmes voltam.

A költöztetők pedig kihasználták ezt: átbasztak.

És akkor ott, az üres irodában, még mindig üvöltve, megfogadtam magamnak, hogy engem költöztető többet nem ver át.

Persze még akkor is azt hittem, hogy a költöztetőkre haragszom, és hogy fogadalmam valamiképpen ellenük irányul-- pedig a szívem mélyén azt fogadtam meg, hogy a jövőben, amikor hasonló dilemma elé kerülök, a félelem és a kényelem nem fog szerepet játszani a döntéseimben.

Aztán eltelt egy év. És újra költözködtem. Ezúttal a családommal.

És ezúttal – mily meglepő! – egy másik céget bíztam meg a költöztetéssel. A másik cég annyi embert küldött, amennyit előre megígért, és nagyjából annyi idő alatt végzett, mint amennyit előre megígért.

Nem is lett volna baj, ha a teherautó sofőrje ki nem töri az egyik asztalunk lábát.

De kitörte.

Én pedig – vagyis a pasi, aki egy évvel korábban megfogadta, hogy őt költöztető többet nem veri át – jeleztem a költöztetők vezetőjének, hogy ebben a formában (három lábbal) nem veszem át az asztalt. Megnéztem az IKEA oldalán, hogy mennyibe kerül a szóbanforgó asztal, és azt a javaslatot tettem, hogy amíg nem találnak megoldást erre a kérdésre, addig az asztal árával csökkentem a díjat, amit a költözés végén kifizetek nekik.

A lábtörő fickó erre azt válaszolta, hogy korrekt, és hogy ő akkor gyorsan megragasztatja az asztallábat. Erre én – vagyis a pasi, aki megfogadta, hogy őt költöztető többet nem veri át – jeleztem a lábtörő fickónak, hogy nem, nem, semmiképpen ne ragassza meg az asztallábat, hiszen az fából van, és én semmiképpen nem szeretnék az ép faasztal helyett egy ragasztott lábú faasztalt-- hanem cseréltesse ki a lábat az IKEÁ-ban. És amikor majd ezt megteszi, akkor én kifizetem neki az asztal árát.

Az újabb hibát ott követtem el, hogy a nagy hallgatást beleegyezésnek tekintettem, és nem kértem meg a fickót, hogy ismételje el, amit mondtam neki. De hát, mindig tanul az ember. Hát, még én!

Eltelt két hét, és egyik reggel kaptam egy smst a lábtörő fickótól, hogy megragasztatta az asztallábat, hozhatja-e délután.

Erre én – vagyis a pasi, aki megfogadta, hogy őt többet nem verik át – felhívtam a költöztető cég vezetőjét, és elmondtam neki az előzményeket, jeleztem, hogy akkor a részemről itt ért véget a történet, és megkértem arra, hogy közölje a beosztottjával, a jövőben ne zaklasson a megragasztott lábú asztallal-- veszek egy olyat, amelyiknek négy lába van, és egyik sincs megragasztva.

Eltelt egy újabb hét, és egy szombati nap reggelén kopogtak. Én gyanútlanul és alsógatyában nyitottam ajtót, és hát, láttam ám, hogy négy hústorony meg egy ragasztott lábú faasztal várakozik a bejárat előtt-- eltorlaszolván nem csak a bejáratot, de minden fényt is. És nem csak szó szerint, de átvitt értelemben is.

A négy hústorony közül az egyik a lábtörő fickó volt. Előbb diadalmas mosollyal a többiekre nézett, majd rám, végül az asztalra mutatott.
- Meghoztuk az asztalt. Kérem a pénzt.

Ilyen frappánsan.

Ezen a ponton újra ipari mennyiségű adrenalin dőlt a vérembe, és újra megtapasztalhattam egy fight-or-flight response-t.

Láttam a mamutot, és tudtam: most vagy nekiesek, vagy elszaladok-- más választást nem hagy az evolúció.

Miután legutóbb elmenekültem, és azzal a megoldással utólag nem voltam elégedett, ezúttal úgy döntöttem, hogy harcba szállok.

Megálltam az ajtóban, keményen, eltökélten, alsógatyában, és azt mondtam:
- Nekem NEM kell ez a megragasztott lábú asztal. Már vettem másikat. Olyat, amelyiknek mind a négy lába ép.

Ilyen frappánsan.

Na, ettől aztán a hústornyok vérébe is ipari mennyiségű adrenalin dőlt, és ők is felsorakoztak velem szemben, a ragasztott lábú faasztal mögött.

Úgy álltunk egymással szemben, mint egy westernben a párbaj előtt.

Aztán kezdetét vette az összecsapás.

Parázs vita kezdődött arról, hogy akkor most kinek van igaza, és hogy miképpen lehetne megoldást találni erre a helyzetre. A hangvétel igen tüzes volt, néhol talán már-már személyeskedésbe hajló, esetleg fenyegetőzésnek tűnő. Egy ponton elhangzott a klasszikus mondat is:

- Jó, akkor most bemegyünk a lakásba, és elhozunk valamit, ami annyiba kerül, mint az asztal!

De én kitartottam. Keményen, eltökélten, alsógatyában.

És a kitartásomnak meglett az eredménye.

A négy hústorony fél óra múlva visszavonult, és magával vitte a megragasztott lábú asztalt is.

És csak azt.

Én fellélegeztem, és – ha talán nem is éltemben, de – hosszú évek után először éreztem a bátorság és a győzelem felszabadító ízét a számban.

A para ezután kezdődött.

Akkor, amikor elmeséltem másoknak, hogy mi történt velem. Mert akkor mások azt mondták, hogy szép, szép, de majd ne lepődjek meg, amikor visszajönnek a hústornyok, és jól összevernek.

Hát, gondoltam magamban, meglepődni most már nem fogok… de talán nem is a meglepődés a legrosszabb abban, ha az embert (mármint engem) négy darab, egyenként másfél mázsás fickó összeveri.

Ezzel az érzéssel kezdődött az a két hét, ami úgy telt, hogy folyamatosan azt figyeltem, mi történik a hátam mögött. Mielőtt elmentem hazulról, kinéztem az ablakon, hogy nem várnak-e valakik odalent husángokkal (vagy megragasztott asztallábakkal). Amikor pedig hazaértem, megvártam, amíg becsukódik a kapu és kattan a zár-- csak azután indultam el felfelé a lépcsőkön.

Szóval, tele volt a gatyám, és igyekeztem mindig ugrásra készen állni.

Aztán eltelt két hét, és elestem a biciklimmel.

Esett az eső, vizes volt az aszfalt, de én valahogy megfeledkeztem erről, és szépen beledőltem a kanyarba, ahogy a nagyok csinálják-- meg ahogy én csináltam gyerekkoromban. A gumi pedig hiába kapaszkodott az úttestbe, nem tudta megtartani a biciklit és engem.

Elvágódtam. A bicikli kicsúszott az úttest közepére, én a vállamra zuhantam, a fejem pedig odacsapódott az aszfalthoz.

Az első dolog, amire emlékszem, egy fej, ami fölém hajol, és a fejben két szem, amik tele vannak iszonyattal. A fejen található száj azt kérdezi tőlem, hogy hogy vagyok. Jól, válaszolom. De a fej és a szemek nem hisznek nekem. Segítek, ajánlja a száj. Köszönöm, mondom. A fejhez tartozó kezek megfogják a könyökömet, úgy segítenek felállni. Szédülök. Émelygek. Körbenézek. Az úttest közepén állok. Néhány méterre tőlem a biciklim. Odalépek hozzá. Lehajolok és felállítom. Ahogy felegyenesedem, megfordul velem a világ, de nem esem el. Menj fel a járdára, mondja a száj. Felmegyek a járdára. Jól vagy? – kérdezi a száj. Köszönöm, jól, válaszolom. Itt hagyhatlak? – kérdezi a száj. Ekkor látom csak, hogy egy lány beszél hozzám, aki a közeli kereszteződésnél hagyta az autóját, nyitott ajtóval, elzárva a mögötte jövők elől az utat. Persze, mondom. Köszönöm. Biztos? - kérdezi. Igen, köszönöm. Elindul vissza az autójához, de közben többször visszanéz, hogy nem dőlök-e el. Nem dőlök el. Beszáll az autójába. Becsukja az ajtót. Integet és elhajt. Én megkapaszkodom a közeli villanyoszlopban.

Így álltam egy darabig. Aztán, ahogy a Vészhelyzetben láttam, szépen elsoroltam magamnak, hogy hogy hívnak, hogy hol vagyok, milyen nap van, hová indultam, és hogy miért. Mindent sikerült elmondanom. A Vészhelyzetben ilyenkor mindig azt mondták: térben és időben koordinált. Vagy orientált. Vagy valami hasonlót.

Aznap délelőtt két helyre kellett mennem. Felültem, hát, a biciklimre, és elindultam az első helyre. Bár úgy éreztem, hogy tudom, hová megyek, volt bennem némi bizonytalanság. Amikor azonban megérkeztem, kiderült, hogy minden rendben, jókor voltam jó helyen.

Amikor megérkeztem a második helyre, ahová mennem kellett, akkor kezdett kiürülni a szervezetemből az adrenalin, ami az esésnél árasztotta el a testemet. És ahogy ürült ki az adrenalin, úgy jött elő a fájdalom. A fejemben, de főleg a vállamban.

A második hely, ahová mennem kellett, a Dunapark volt. Ott volt találkozóm Nórival, aki elmesélte, hogy kineziológusnál volt, és hogy végre sikerült elengednie azt a családi tragédiát, ami tizenöt éve szorongatta a torkát. Én ültem vele szemben, és olyan fényt láttam Nóri szemében, amit mióta ismerem, még soha-- és ettől kicsordult a könnyem.

Ültem ott a Dunaparkban, hallgattam Nórit, potyogtak a könnyeim, és közben, ahogy az adrenalin távozott a testemből, úgy lett úrrá az érzékeimen a fájdalom.

És akkor azt éreztem, hogy

ez az

élet.

Az életem.

A költöztetők.

Nóri tragédiája.

A véraláfutások a vállamon.

A könnyeim.

Szeretném átadni szavakkal azt, amit akkor és ott éreztem.

Mert jó volt.

Élni.

Felismerni.

Az életemet.

Szeretném átadni szavakkal.

De nem lehet.

(Hát, persze, hogy nem:)

Hiszen pont az a lényeg,

hogy nekem kellett ott állnom az ajtóban a hústornyokkal szemben,

nekem kellett paráznom azon, hogy vajon összevernek-e,

nekem kellett elesnem a biciklimmel, és összezúznom magam, és

nekem kellett megtapasztalnom a fájdalmat ahhoz, hogy rájöjjek,

a fájdalom csak fájdalom.

A fájdalom csak fájdalom.

No para.

Fáj,

de

elmúlik.

Ami nem múlik el,

az a PARA a fájdalomtól.

A para a fájdalomtól visszatart az élettől.

Visszatart attól, hogy éljem az életemet.

A para a fájdalomtól a halál.

A para a fájdalomtól

és a viszolygás a kényelmetlenségtől.

Ez a kettő

kinyír mindent.

Pedig élni jobb

könnyek között,

véraláfutásokkal.

Mint félve.

Mint kényelmesen.

Jobb.

Érdemesebb.