Nem Vagyok Steven Spielberg

Sohasem gondoltam, hogy Michael Jackson volna a King of Pop. Bár, éppenséggel, azt sem gondoltam, hogy nem ő az. Annak idején úgy voltam vele, hogyha az ismerőseim egy része őt szeretné tisztelni ebben a pozícióban, hát, tegyék. Ez nem az a téma, amiről érdemes lenne vitába bonyolódnunk. Mivel Jacko tündöklése idején a popzene és a popsztárok viszonylag jelentéktelen részét töltötték ki a mindennapjaimnak, különösebb megalkuvás nélkül voltam képes élni egy olyan Világban, amiben sokan őt tartják a Pop Királyának.

Ahogy lelki szemeimmel magam elé képzelem a pubertáló Emesét, valahogy őt sem tudom elképzelni, amint titkon a moonwalkot gyakorolja a spejzban. Mégis amikor Michael Jackson halála után megnézte a This Is Itet, az megérintette. Lenyűgözte a King of Pop Áradó Tehetsége, és az, hogy hány megbabonázott profi szakember szolgálja ki ezt a Tehetséget, és igyekszik minden erejével megvalósítani a Pop Királyának álmait. Miután megnézte a filmet, Emese arról számolt be, hogy lelke egy pillanatra letérdelt. Az az érzés lett úrrá rajta, hogy Michael Jackson nemcsakhogy sokkal tehetségesebb nála, de hogy ő (mármint Emese) egyenesen középszerű. Érdemtelen arra a sikerre és boldogságra, ami a This Is It alapján a Pop Királyának megadatott.

Pontosan ismerem ezt az érzést.

Csak nem Michael Jacksonnal, hanem Steven Spielberggel kapcsolatban--

--aki gyakorlatilag tizennégy éves koromtól, több mint tizenöt éven át volt a példaképem. Több mint tizenöt éven át mértem hozzá az eredményeimet-- és frusztrálódtam, miután, ugye, semmi hasonlót nem értem el, mint ő.

Sőt.

Majdnem húsz év kellett ahhoz, hogy bevalljam magamnak:

Nem Vagyok Egy Steven Spielberg.

Pedig az a Majdnem Húsz Év bíztatóan indult.

Tizennégy évesen, a wunderkindek magabiztosságával tekintettem magamra, mint a Következő Steven Spielbergre. A korabeli Budapest egyik legpatinásabb, mégis legkevésbé kockafejű általános iskolájába jártam-- ahol iskolaújságot szerkesztettem, novellákat, kisregényeket és forgatókönyveket írtam, színjátszó-előadásokat rendeztem, és szerepeltem bennük, és Tóth Marci Super 8-as kamerájával több kisfilm forgatásában is részt vettem.

Szóval, a tizennégy éves Steven Spielberg és a tizennégy éves Hídvégi András közötti különbségek még nem voltak szembetűnőek.

Legalábbis-- Hídvégi András számára nem.

Aztán eltelt tíz év, és a különbségek már a huszonnégy éves Hídvégi András számára is kezdtek feltűnni.

Huszonnégy évesen Spielberg már több olyan tévésorozat egy-egy epizódjának megrendezésén volt túl, amik a világpiacon is szépen teljesítettek.

Én huszonnégy évesen hallottam először arról, hogy létezik olyan, hogy professzionális (AKA hollywoodi) forgatókönyv, hogy az írás nem csak tehetség dolga, de szakma, és mint ilyen, tanulható.

Aztán huszonöt éves lettem.

És elkezdtem pánikolni.

Hogy mi lesz a wunderkindségemmel.

Még sehol sem tartok.

Még egyetlen tévéfilm-epizódot sem rendeztem.

Még egyetlen játékfilm-forgatókönyv sincs a polcomon.

Aztán betöltöttem a huszonhatot.

És nem lettem kevésbé kétségbeesett.

Csak huszonhét.

Meg huszonnyolc.

És egyre több buliba jártam, és egyre több amfetamint fogyasztottam.

Mint egy fucked up wunderkind.

Mint egy Drew Barrymore.

Csak az E.T. nélkül.

:)

Spielberg ezalatt elkészítette a Sugarland Expresst, ami a mai napig egy nagyon jó kis film-- és meg is hozta a számára a sikert, és a lehetőséget, hogy a neve felkerüljön arra a listára, amin a Cápa rendező-jelöltjei szerepeltek.

Steven Spielberg huszonkilenc évesen fogott bele a Cápába, amivel egy egészen új jelenséget hozott létre a globális filmiparban-- a blockbustert. Vagyis huszonnyolc évesen már a kezében volt a Cápa forgatókönyve, és már azon töprengett, hogy kik legyenek a főszereplői, melyik new englandi partszakaszon forgasson majd, és hogy hogyan építse meg és működtesse a gépcápáját.

Huszonnyolc évesen én úgy éreztem magam, ahogy Rachel Green a harmincadik szülinapján, amikor elkezdte visszaszámolni, hogy hol is kellene tartania aznap, ha harmincöt évesen meg szeretné szülni Első Gyermekét Élete Szerelmétől. És akkor rájön, hogy az a lépcsőházban rollerozó, kedves, szexi, vidám fickó, akivel a drága idejét tölti, teljes zsákutca, és hogy már akkor is elkésett, ha még aznap megszabadul tőle-- hogy helyette egy kedves, szexi, vidám, DE érett fickót találjon magának.

Huszonnyolc évesen én is hasonlóan paráztam. Csak én azon, hogy még nincs a kezemben az én Cápám forgatókönyve, ergo nem töprenghetek azon sem, hogy kik legyenek a főszereplőim, és hogy mi lenne az ideális forgatási helyszín. Csak néhány homályos vízióm volt arról, hogy hogyan is mutatnék egy év múlva a magam Cápájának balatoni forgatásán.

Aztán én is huszonkilenc éves lettem.

És harminc.

És az én Cápám nem készült el. Sőt, még előkészítés alatt sem állt.

Nem volt mit tenni.

Szembe kellett néznem a tényekkel--

--és be kellett vallanom magamnak, hogy le vagyok maradva Steven Spielberghez képest.

Gyakorlatilag nullára csökkentettem a bulik számát.

És a bevitt amfetamin mennyiségét.

De a frusztráció csak nem csökkent--

Sőt.

Inkább.

Nőtt!

A piszok!

Egészen 2007-ig.

Akkor írtam meg a You Can’t Be Remarkable című post első változatát. Akkor ismertem be magamnak, hogy nemcsakhogy le vagyok maradva Steven Spielberghez képest, nemcsakhogy Nem Vagyok Egy Steven Spielberg, DE--

--minden év, minden hónap, minden hét, minden nap, minden óra, minden perc és minden másodperc, amit azzal töltöttem, hogy én legyek a következő Steven Spielberg--

--elpocsékolt idő volt.

Két hete volt egy tanulságos beszélgetésem egy barátunkkal.

Kenan családja Törökországban él, de neki London a hazája, szóval van egy ilyen – számomra legalábbis – ellenállhatatlan kisugárzása, ami a mediterrán külsőből és a vele párosuló magabiztos angol fellépésből fakad. Ráadásul – azt hiszem – (minden jel arra mutat), hogy Kenan kedveli a családunkat, és ezért egyik nagylelkű támogatónknak is nevezhetem.

Kenan azért találkozott velem két hete, hogy felrajzoljon elém – és elfogadtasson velem – egy olyan univerzumot, amiben "selfish" vagyok, ha nem teszem parkolópályára a kreativitásomat, és nem keresek magamnak egy hónapon belül egy tisztességes állást valami komoly vállalatnál-- ha már alkotó/vállalkozóként ennyire nem tudok eladni.

Kenan a következő tanácsot adta nekem:

„Prostitute yourself!”

Bár azt nem tette hozzá, de úgy éreztem, szeretné, ha azt is elhinném neki: én vagyok az egyetlen eszement idióta a világtörténelemben, aki kitart az álma mellett még akkor is, amikor a Világ – legalábbis az ő megítélése szerint – semmi jelét nem adja annak, hogy vevő lenne arra az álomra.

Kenan még sok mindent mondott, sok olyat is, amit megfontolásra érdemesnek éreztem-- de azzal nem tudtam egyetérteni, hogy önmagam prostituálásával és/vagy álmaim elfelejtésével egyszeriben megoldanám jelenlegi helyzetemet.

Sőt.

Inkább.

Pablo Picasso és Vincent van Gogh példáját hoztam fel neki. Picassóét, aki egy darabig nyomorgott, mielőtt elkezdett eladni. És van Goghét, aki gyakorlatilag egy életen át NEM tudott eladni.

Két kérdés merült fel bennem velük kapcsolatban.

1. Jobb lett volna-e a Világnak, jobb lett volna-e Picassónak, jobb lett volna-e van Goghnak, ha félreteszik a kreativitásukat, amikor nem tudtak eladni, és elmentek volna egy tisztességes állásba valami komoly vállalathoz?

2. Ki merjük-e jelenteni száz százalékos biztonsággal, hogy NEM én vagyok a magam területének Picassója vagy van Goghja?

Amikor az udvariasnak nevezhetőnél egy fokkal hangosabban feltettem a második kérdést, Kenan az udvariasnak nevezhetőnél egy fokkal hangosabban visszakérdezett:

„OK, but what’s your area???”

Jó…

Tudom…

„OK, Kenan--

--OK--

--you’re right--

--I DON’T KNOW!!!”

Csak ennyit tudtam kinyögni.

Viszonylag hevesen.

Mert tényleg nem tudom.

Írok egy Unorthodox Business Blogot.

Meg mindenféle szórakoztatóipari-jellegű projektekben vagyok kreatív/üzleti éceszgéber.

Dehát fogalmam sincs.

Próbálok rájönni.

Éppen ez a key issue!

Másról sem írok a blogon!

Aztán – ahogy ezen háborogtam magamban – támadt két új gondolatom.

Illetve: nem „aztán”. Hanem még korábban. Csak Kenan most újra eszembe juttatta őket.

A két új gondolat akkor támadt, amikor Emese arról számolt be, hogy milyen középszerű is ő.

Az első gondolatom ez volt: DEHOGYIS!

A második pedig ez: NAÉS!

Vagyishogy egyrészt: dehogyis középszerű!

Másrészthogy: és ha középszerű, akkor mi van?!

Olaszország jutott eszembe.

Meg az, hogy Talán Van Élet, Boldogság és Siker a Blockbustereken Kívüli Világban Is.

Mert ott van példának okáért Olaszország.

Ott van az a többmilliónyi nem-Jackson, nem-Spielberg, nem-Picasso és nem-van Gogh olasz. Nem zseniálisak, egyénenként többnyire nem a Világ Legjobbjai Valamiben-- és mégis elvannak.

Együtt rezegnek az Univerzummal.

Jókat esznek, jókat isznak, nagyokat fürdenek, nagyokat alszanak, sokat mosolyognak, sokat énekelnek-- mint a befőtt.

És közben végzik a dolgukat.

Néha nagyon jól.

Többnyire csak jól.

„Csak” JÓL.

Nem zseniálisan. Nem példátlanul. Nem utánozhatatlanul.

„Csak” annyira JÓL, hogy LEGYEN ÉRTELME.

Szóval felmerült bennem, hogy talán NEM is KELL Steven Spielbergnek lennem.

Mert, hát, három eshetőség lehet.

1. Igenis, Van Egy Terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, de azt a területet Meg Kell Találnom, hogy ne Michael Jackson, Steven Spielberg, Pablo Picasso vagy Vincent van Gogh után kelljen loholnom.

2. Nincs olyan terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, és minden másodperc, mind perc, minden óra, minden nap, minden hét, minden hónap és minden év, amit ennek keresésére szánok, elpocsékolt idő.

3. Igenis, Van Egy Terület, aminek én vagyok a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója, Vincent van Goghja, de hiába keresem-- valami univerzális-karmikus koincidencia miatt nem találom meg soha. Vagy legalábbis ebben az életben nem.

Mivel úgy nőttem fel, hogy mindig is hittem abban, hogy minden gyerek (nemcsak én) úgy születik, hogy valamilyen területnek ő a Michael Jacksona, Steven Spielbergje, Pablo Picassója vagy Vincent van Goghja, a második eshetőségnek még csak a gondolata is a feje tetejére állítja a Világomat.

Ugyanakkor – és ez az új gondolat, ami megfogalmazódott bennem az utóbbi időben – nem lehet mindenki Michael Jackson, Steven Spielberg, Pablo Picasso vagy Vincent van Gogh.

Még én sem.

:)

És – lám: Olaszország! – ettől még lehet az ember boldog és sikeres.

Ettől még lehetek én is boldog és sikeres.

Persze szuper lenne Michael Jacksonnak, Steven Spielbergnek, Pablo Picassónak vagy Vincent van Goghnak lenni, ha megtalálnám, hogy mi az Én Területem--

--de mi van, ha nem találom meg?

A Következő Steven Spielberg Már Biztosan Nem Leszek.

Mi van, ha nem találom meg a Következő Hídvégi Andrást sem?

Mi van?

Nem tudom.

Fogalmam sincs--

Egyelőre csak ízlelgetem.

Egyelőre csak ízlelgetem az érzést.