Ügyes Voltam. Pont.

Az apám sosem tudta időben kitenni a pontot.

Nem tudom, hogy vajon azért nem, mert a nagyapám sem tette ki neki annak idején, vagy szándékosan csinálta, nehogy elpuhuljunk, és hogy egyre jobb és jobb teljesítményre sarkalljon bennünket.

Nem tudom.

Mindenesetre nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor azt mondta volna nekem, hogy:

- Ezt ügyesen csináltad.

Pont.

Nem emlékszem egyetlen esetre sem, amikor az a mondat NE így hangzott volna:

- Ezt ügyesen csináltad…

Nincs pont:

- …DE hiába szerezted meg a narancssárga övet, ha a matematika-négyest nem javítod ki, a cselgáncsöveddel nem vesznek fel az egyetemre.

Pont.

A mondat néha így fejeződött be:

- …DE hiába nyertétek meg az iskolai színjátszóversenyt, a te tehetségeddel ennél sokkal többre is képes lennél.

Pont.

Vagy így:

- …DE a Rózsavölgyi Laci egyszerre végzi a közgázt és a jogi egyetemet, és mellette még annak a híres könyvvizsgáló cégnek a stuttgarti irodájánál is gyakornokoskodik.

Pont.

Egy... kettő… három… négy… öt…

…Fuck Rózsavölgyi Laci…

..hat… hét… nyolc… kilenc… tíz…

A családi ebédek végén ekképpen dicsérte meg anyám főztjét:

- Isteni volt ez a tyúkhúsleves…

Nincs pont:

- …DE a gombóc egy kicsit kemény volt.

Pont.

Egy idő után már előre, kórusban mondtuk be a DE-t.

APÁM:
Pompás volt ez a krémes...

MI (kórusban):
De!

APÁM (rövid gondolkodás után):
…de az anyáménak valahogy nincs ez a mellékíze.

Pont.

Verena Kast ezzel kapcsolatban azt írja, hogy a negatív apakomplexusban az a „szép”, hogy mégha a fiúnak netalán sikerül is eleget tennie apja követelményeinek, akkor sem kapja meg az elismerést tőle, mert apja rögtön kitűzi a következő feladatot-- és a fiú mindig sántikálva lohol a követelmények után.

És ebben még az is „szép” – és ezt már én teszem hozzá -, hogy így a fiú (esetünkben jómagam) nem tanulja meg, milyen az: BEFEJEZNI VALAMIT, AMIT ELKEZDETT. Nem tanulja meg, milyen az: TELJESÍTENI A KÜLDETÉST. Nem tanulja meg, milyen az: GYŐZNI.

Mert a számára legfontosabb személy – legalábbis gyerekkorban, legalábbis ebből a szempontból – mindig azt mondja neki, hogy:

- …de…

Soha nem mond szimplán csak annyit:

- Ügyes Voltál.

Pont.

És nem bírja ki, hogy ne tegyen hozzá egy újabb feladatot, hogy ne tegye hozzá, hogy a te tehetségeddel lehetett volna ezt jobban is.

És ebben még az is „szép”, hogy így a fiú (vagyis én) nem csak, hogy nem tanul meg győzni, de folyton azt érzi, hogy ő KEVÉS. Hogy Rózsavölgy Laci menő-- ő (én) pedig BÉNA.

Verena Kast azt írja, hogy az ilyen emberek túl sokat követelnek maguktól, folytonosan túlhajszolják magukat, a következmény pedig nyilvánvalóan csak az lehet, hogy elérhetetlen céljaikkal KUDARC-ot vallanak, aztán megint SEMMI-nek érzik magukat.

Ez 100%-osan pontos leírása annak, hogy én hogyan élek és érzek.

Jobb napjaimon KEVÉS-nek, kevésbé jó napjaimon BÉNÁ-nak, rosszabb napjaimon pedig kimondottan SEMMI-nek érzem magam.

Pont.

Az apám nem érti, hogy mi történt tizenhat éves koromban.

Az apám nem érti, hogy mi történt huszonhárom éves koromban.

Tizenegy és tizenhat, illetve tizenkilenc és huszonhárom éves korom között ugyanis minden rendben ment.

Annyira rendben, ahogyan előtte, közötte és utána soha.

Meglehetősen sokszor befejeztem azt, amit elkezdtem, meglehetősen sokszor teljesítettem a küldetést és meglehetősen sokszor győztem.

Az apám nem érti, hogy tizenegy és tizenhat, illetve tizenkilenc és huszonhárom éves korom előtt, között és után miért fejeztem be olyan kevésszer, amit elkezdtem, miért teljesítettem olyan kevésszer a küldetést és miért győztem olyan kevésszer.

Én sem tudtam.

Pedig sokat gondolkodtam rajta.

De nem jöttem rá.

Csak nem olyan régen.

Két hónapja.

Amikor a negatív apakomplexushoz értem Verena Kast könyvében.

Tizenegy és tizennégy éves korom között a Sütő Utcai (AKA Deák Téri) Általános Iskolába jártam-- ahol volt három olyan férfitanárom, Foki Tamás, Lehocky János és Szarvas Zsolt, akik természetüknél és profizmusuknál fogva meg tudták csinálni (nem csak velem), hogy szimplán csak ennyit mondjanak:

- Ügyes voltál.

Pont.

Tizenegy és tizennégy éves korom között ez a három férfi átvette az életemben (és a lelkemben) az apám (az apafigura) helyét, és megadták azt az elismerést, amit a saját apámtól soha nem kaptam meg.

Negatív apakomplexusomat pozitívra változtatták.

A tanácstalan és tehetetlen Hídvégi Andrásból csodálatos módon egy magabiztos és győztes Hídvégi Andrást varázsoltak.

Olyan erős volt a hatásuk rám, hogy még az általános iskola elhagyása után két évvel is úgy teljesítettem, mint amikor naponta találkoztam velük, és naponta kaptam meg tőlük a pozitív visszajelzést.

Tizenkilenc és huszonhárom éves korom között az Egyetemi Színpadon dolgoztam. Ott Szalay Szabó István művészeti vezető volt az az ember, akitől sokszor hallottam:

- Ügyes voltál.

Pont.

Amikor hosszú és véres küzdelem után az ELTE vezetése legyőzött bennünket és megszüntette az Egyetemi Színpadot, akkor nem csak a helyet, de pozitív apafigurámat is elveszítettem.

Azóta vannak gondjaim az önértékelésemmel.

Azóta érzem jobb napjaimon magamat kevésnek, kevésbé jó napjaimon bénának, rosszabb napjaimon pedig kimondottan semminek.

Azóta tölti be újra saját apám a lelkemben az apafigura szerepét.

Azóta nem hallom soha, hogy:

- Ügyes voltál.

Pont.

És--

--azóta érzem (újra) a fenti képen látható poharat félig ÜRES-nek.

Pedig az agyam, bár tudja, hogy azt ugyanennyi erővel félig TELÉ-nek is láthatnám-- a lelkem nem hagyja.

Verena Kast szavaival: belsővé tettem és saját követelményként élem meg azt, amit apai követelményként érzékelek.

Az utóbbi hónapokban többen felvetették, hogy nem lehet-e, hogy sikertelenségem oka a rossz névválasztásban keresendő. Hogy a „Fail Faster. Succeed Sooner”, alapelvből éppen a „Fail Faster”-t kiválasztani talán nem volt a leghasznosabb döntés, és hogy esetleg le kellene cserélnem egy pozitívabbra. Hogy a „The Fail Faster Tribe”, mint márkanév, talán nem segít győzni.

Misi korábban azt javasolta, hogy legyen a név „The Succeed Sooner Tribe”.

Polettnek a „Fly Faster” jutott eszébe.

Egy névtelen kommentelő pedig legutoljára a „Succeed Sooner Than Expected!”-del állt elő.

Én igyekeztem mindhármuknak megválaszolni, hogy miért szeretem a „Fail Faster”-t-- de most, ahogy ezt a postot írom, egészen és kristálytisztán összeállt a kép, hogy miért TÖKÉLETES választás a „Fail Faster”, és miért HALÁLOS minden ennél pozitívabb megközelítés.

Nekem -

- és itt ez fontos! -,

az én komplexusmintázatom miatt

a „The Fail Faster Tribe” az egyetlen olyan megoldás, ami időben kiteszi a pontot.

- Fail Faster.

Pont.

Így gyakorlatilag MINDENT eredményként fogadhatok el, amit csinálok.

MINDEN apró előrelépést.

Sőt.

Még a hibákat is.

Még a kudarcokat is.

Mert még a legapróbb előrelépések, sőt, még a hibák és a kudarcok is egy nagyobb terv részeivé állnak össze általa, amik arról szólnak, hogy Végül Sikerülni Fog (Succeed Sooner).

Vagyishogy:

- Ügyes voltam.

Pont.

Még ha csak egy nagyon-nagyon-nagyon-nagyon-nagyon kicsit léptem is előre.

Még ha éppen hibáztam is.

Még ha éppen kudarcot is vallottam.

Akkor is:

- Ügyes voltam.

Pont.

Hiszen ezek is eredmények-- a sikerhez vezető úton.

Hiszen:

„Fail Faster. Succeed Sooner.”

Ami félig TELÉ-vé teszi a fenti képen látható poharat.

NEM elvesz az Egészből.

Hanem hozzátesz az Egészhez.

Az Egészhez:

a Succeed Soonerhez.

Ezzel szemben

nekem

- és ez itt megint fontos! -,

az én komplexusmintázatom miatt

egy olyan pozitív üzenet,

mint a

„The Succeed Sooner Tribe”,

mint a

„Fly Faster”,

mint a

„Succeed Sooner Than Expected”

nem teszi ki időben a pontot.

Csak olaj a tűzre.

Csak újabb görcs a gyomorba.

Csak újabb feladat.

Ezek ugyanazt a dinamikát indítják el bennem, mint apám NEM-időben kitett pontjai.

Hogy:

„…de…”

Hogy:

„…a te tehetségeddel…”

Hogy:

„…ennél sokkal többre is képes lennél…”

Pedig nekem,

az én komplexusmintázatommal

inkább arra van szükségem, hogy:

- Jó ez a „Fail Faster”.

Pont.

Ha valami segít befejezni, amit elkezdtem, akkor ez segít.

Ha valami segít elvégezni a küldetést, akkor ez segít.

Ha valami segít győzni, akkor ez segít.

DE!

(Megint ez a DE:)

DE!

- a Lényeg! -,

hogy mivel a leválás az apáról nélkülözhetetlen,

hogy mivel a leválás MINDEN apafiguráról elkerülhetetlen,

hogy mivel a cél a felnövés,

ezt a mondatot MÁR NEM MÁSOKTÓL kell megkapnom.

NEM kívülről.

Hanem.

Belülről.

Tőlem.

Magamtól.

Lokalizálnom kell és ki kell metszenem a lelkemből a belsővé tett és saját követelményként megélt apai követelményeket.

És át kell vennem apám és más apafiguráim szerepét.

Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok.

Nem tölthetem azzal az időmet, hogy kívülről jövő megerősítéseket várok vagy hajszolok.

Nem tölthetem azzal az időmet, hogy új, pozitív apafigurát - mentort, tanárt, mestert - keresek magamnak.

Lehetnek – lehetnének – mentoraim, tanáraim és mestereim-- de NEM LEHETNEK ők az apafiguráim.

A felnövés lényege, hogy NINCS szükségem arra, hogy külső apafigurák mondják nekem:

- Ügyes voltál.

Pont.

A felnövés lényege, hogy ÉN MAGAMNAK tudom mondani

- úgy mondani, hogy az elég legyen -:

- Ügyes Voltam.

Pont.

És akkor jobb napjaimon NEM kevésnek, kevésbé jó napjaimon NEM bénának és rosszabb napjaimon NEM semminek fogom érezni magam.

És akkor én magam leszek az, aki a tanácstalan és tehetetlen Hídvégi Andrásból csodálatos módon egy magabiztos és győztes Hídvégi Andrást varázsolok.

És akkor én magamnak fogok segíteni befejezni azt, amit elkezdtem, elvégezni a küldetést, és győzni.

Egy olyan egyszerű varázsigével, hogy:

- Ügyes Voltam.

Pont.

Egy olyan egyszerű mantrával, hogy:

- Ügyes Voltam. Pont.

Csak őszintén kell mondogatni.

Hittel.

Egyre többször.

Az első napon csak egyszer.

A második napon csak kétszer.

A harmadik napon csak háromszor.

A századik napon csak százszor.

Csak ott kell lennie egy Post-It-en minden falon a lakásban.

Hogy el ne felejtsem.

Hogy megtanuljam.

Hogy elhiggyem.

Ügyes Voltam. Pont.