Nem Várok Atyai Áldást

2003 TAVASZÁN SZOMBATHELYEN JÁRTAM, hogy egy reklámfilmről tárgyaljak. Mikor a találkozó másnapján kimentem a vasútállomásra, hogy visszainduljak Budapestre, egy utcai könyvárus pultján Árpa Attila Ha én egyszer ezt a klubról elmesélem című, frissen megjelent könyvét pillantottam meg. Azonnal megvettem.

Árpa Attilát akkoriban a leleményes magyar producer romantikus figurájának láttam, aki az RTL-KLUB legsikeresebb tévéműsorainak ötlet/gazdája volt, és miközben diadalt diadalra halmozott, végigvagánykodta magát egy multinacionális álomgyár ranglétráján. Kíváncsi voltam a sikeres produkciók és a bámulatos karrier mögötti sztorikra.

Felültem a vonatra, és mire Pestre értem befaltam a könyv nagy részét. A Déliből egyenesen fogorvoshoz kellett mennem. Úgyhogy hívtam egy taxit, és amíg vártam az autóra, a könyvet olvastam, a taxiban is a könyvet olvastam, és amíg a fogorvosi váróban ücsörögtem, addig is a könyvet olvastam.

Teljesen megbabonázott.

Magnetikus erővel vonzott magához--

--és taszított el.

Árpa Attila RTL-béli életéről és karrierjéről olvasva egyszerre éreztem szinte fájdalmas vágyakozást, és émelyítő viszolygást. Egyszerre akartam azt az életet és karriert, és egyszerre borzongtam bele a gondolatba, hogy valaha bármi hasonlóhoz közöm legyen.

Hetekig nem tudtam megszabadulni a könyvtől, és mindenhová magammal vittem.

Verena Kast úgy magyarázza el a negatív apakomplexust, hogy Franz Kafka apjához írt leveleit elemzi. Az Atyai Áldással kapcsolatban a következő három megállapítást teszi.

1. Kafka magáévá tette, saját lényébe olvasztotta eredetileg negatív apakomplexusának apai szerepét. Ugyanúgy ítélte meg saját írói munkásságát, ahogyan apja-- vagyis lebecsülte. Nem tudott írói sikereinek örülni az atyai áldás nélkül.

2. Kafka minden józan ész ellenére ki akarta vívni magának az atyai áldást. Nem tudott belenyugodni, hogy e nélkül az áldás nélkül kell leélnie az életét.

3. A negatív apakomplexusával küszködő ember első dolga az legyen, hogy tudatosítsa magában, és alaposan ráncba szedje az apakomplexus bensővé vált apaszerepét. Nagyon fontos, hogy atyai áldás nélkül keresse meg a saját útját, hogy megláthassa és belakhassa életének azt a térségét is, ahová apja bűvkörében nem juthatott el.

2003 tavaszán Árpa Attilát a leleményes magyar producer romantikus figurájának láttam.

2004-ben aztán rájöttem, hogy ő igazából csak egy átlagon felüli egóval rendelkező fickó, átlagon aluli kreatív/produceri képességekkel. Csak akkor, 2004-ben tudatosult bennem, hogy azok a diadalmas produkciók, amikben közreműködött, számomra vállalhatatlan értékeket képviseltek, és - főleg! -, hogy azok egy multinacionális nagyvállalat produktumai voltak-- egy masszív brand és egy brutális budget termékei.

Nem Árpa Attila tehetségének vagy vagányságának bizonyítékai.

2004-ben jöttem rá, hogy Árpa Attila valójában nem több, mint egy nagyszájú menedzser.

Azt, hogy mennyire szegényes az az alkotói és produceri energia, aminek a birtokában van, számomra egyetlen saját vállalkozásával, az Argóval bizonyította. Nem elsősorban a bukásával-- hiszen Fail Faster Succeed Sooner. Inkább azzal, ahogyan erre a bukásra reagált. Azzal, hogy azonnal begyulladt. Azzal, amilyen puhányan viselkedett. Azzal, hogy nem volt bátorsága visszaülni a lóra. Azzal, hogy inkább gyorsan összegyűjtögette szétgurult renoméjának darabkáit, és miközben előadta a kurucot, visszamenekült egy másik multinacionális nagyvállalathoz, a TV2-höz menedzsernek.

Ahol egyébként azóta már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy őt az RTL-KLUB tette sikeres menedzserré, és hogy az alázat szikrája is hiányzik belőle ahhoz, hogy ezt akár csak magának is beismerje.

Ha 2009 novemberében eszembe jutott volna Árpa Attila (mint ahogy nem jutott eszembe), valószínűleg egyáltalán nem értettem volna, hogy mi a túró babonázott meg a könyvében hat évvel korábban.

2010 februárjában – Verena Kast könyvének elolvasása után – teljesen világos, hogy mi babonázott meg benne.

Semmi.

ENGEM-- semmi.

NEM ENGEM vonzott magához magnetikus erővel Árpa Attila élete és munkássága. Hanem az apámat. Negatív apakomplexusom bennem élő apafiguráját-- akit az évek során észrevétlenül és teljesen magamba olvasztottam. Az ő be nem teljesült vágyait vonzotta Árpa Attila beteljesült karrierje.

Az ő be nem teljesült vágya volt a hétszámjegyű fizetés, a nem-hétköznapi státusz, a csimbilimbi autók, ruhák és rajongók.

Ezt ő akarta.

De mivel NEM nőttem fel és NEM váltam le róla húsz éves korom körül, szépen magamba olvasztottam az ő be nem teljesült vágyait is-- és már én is akartam őket.

Vele együtt.

Helyette.

Neki.

Az apámat boldoggá tette volna, ha annak idején én ültem volna Árpa Attila irodájában.

Az apámat boldoggá tenné, ha ma én ülnék Kolosi Péter irodájában.

(Erről már írtam.)

Az apám úgy gondolja, hogy okosabb/tehetségesebb vagyok, mint Árpa Attila és Kolosi Péter.

Az apám úgy gondolja, hogy EZÉRT én rátermettebb vagyok Árpa Attilánál és Kolosi Péternél arra, hogy az RTL-KLUB vezető menedzsere legyek.

Az apám nem érti, hogy a vezető menedzser és az alkotó/vállalkozó nem ugyanaz.

Sőt.

Az apám nem érti, hogy én alkotó/vállalkozó vagyok.

Az apám egy hónapja azt mondta nekem, hogy végre keresnem kellene egy szervezetet, amiben megtalálnám a helyemet, aminek a struktúrájába beilleszkedhetnék, és amiben végre biztonságban érezhetném magam.

Az apám nem tudja, hogy ki vagyok.

Az apám magáról beszél, amikor rólam beszél. Saját be nem teljesült vágyairól. Hogy amióta nem dolgozhat a Magyar Televízióban, azóta nem találja a helyét. Hogy ő világéletében egy szervezethez tartozott, amiben megtalálta a helyét, aminek a struktúrájába beilleszkedhetett, amiben biztonságban érezhette magát.

Az apám nem tudja, hogy ki vagyok.

Nem tudja, hogy én egy hónap után belebetegednék, ha Kolosi Péter irodájába kellene bejárnom dolgozni.

Akármennyi fizetést kapnék.

Akármilyen szolgálati autót tennének alám.

Akármilyen bónuszokkal jutalmaznának az év végén.

Nem tudja, hogy nálam még Árpa Attila is rátermettebb menedzser.

Kolosi Péterről nem beszélve.

Hogy bár talán én vagyok a világ legtehetségtelenebb vállalkozója, arra valószínűleg már szó sincsen, hogy milyen alkalmatlan lennék menedzsernek.

Az apám nem tudja, hogy nem ismer engem.

Nem érti, hogy magáról beszél, amikor rólam beszél.

Nem veszi észre, hogy meg akarja mondani nekem, hogy hogyan éljek.

Nem veszi észre, hogy csak akkor adja rám Atyai Áldását, ha teljesítem azt a programot, amit ő elképzelt nekem.

Ha teljesítem azt a programot, amit ő elképzelt magának.

Azt a programot, amivel elbüszkélkedhetne a barátainak. Amivel elbüszkélkedhetne magának.

Én pedig 2010 januárjáig nem tudtam, hogy úgy pedálozom Atyai Áldásáért, hogy közben megpróbálom a Saját Utamat is járni.

2010 januárjáig fogalmam sem volt róla, hogy a kettő együtt nem fog menni. Hogy vagy beülök egy elegáns irodába és megkapom az Atyai Áldást, vagy a Saját Utamat járom, és akkor világéletemben azt fogom hallgatni, hogy miért nem fejeztem be az egyetemet, és miért nem lettem egy tekintélyes vállalat tekintélyes menedzsere.

Amíg nem olvastam Verena Kast könyvét addig azt hittem, hogy van középút. Addig öntudatlanul egy roppant beteg és módfelett haszontalan dinamika szerint alakítottam ki az életemet.

Addig egy-két évig mindig úgy éltem, hogy minél közelebb jussak az apám által megálmodott programhoz, és megkapjam tőle az Atyai Áldást. Csináltam valami menedzserszerű és mérsékelten kreatív munkát, miközben viszonylag jól kerestem. Biztonságban voltam, DE boldogtalan, apatikus és terméketlen.

Aztán amikor kezdtem anyagilag megerősödni és teljesen szétfrusztrálódni, akkor hirtelen otthagytam a bontakozó karriert, és belevágtam valami teljesen másba, valami alkotói/vállalkozói dologba, ami nekem volt fontos, amivel a Saját Utamat járhattam és amivel a Saját Életemet élhettem. Boldog voltam, energikus és termékeny.

Ezekkel az alkotói/vállalkozói dolgokkal általában egy darabig erősen felfelé íveltem-- és kreatív/pénzügyi szempontból is eredményes voltam. Aztán mindig jött a mélyrepülés, és többnyire már a a megélhetésemhez elegendő pénzt sem tudtam megkeresni. Szép lassan teljesen ellehetetlenítettem magam.

Verena Kast szerint azért nem tudtam sikeres lenni a Saját Utamon, mert minden józan ész ellenére ki akartam vívni az Atyai Áldást-- de azt nem kaphattam meg. A bensővé vált apaszerep pedig nem hagyta, hogy olyan területen legyek hosszú távon sikeres, amire nem kaptam Atyai Áldást. Vagyis minden pozitív belső és pozitív külső adottság ellenére addig ügyeskedtem, amíg el nem basztam mindent, amit addig felépítettem.

Hogy bebizonyítsam a bennem élő apafigurának: hosszú távon nem lehetek sikeres egy olyan területen, amire nem kaptam meg az Áldását.

Így éltem az életemet eddig.

Ezért nem értem el tartós eredményt sem a varázslók világában, sem a muglik között. Ezért nullázom le magam időről időre. Ezért találom magam folyton olyan sötét helyeken, mint amilyenben december végén is, a karambol után.

Ezért nem tudom tartósan boldoggá tenni az apámat.

És ezért nem tudom tartósan boldoggá tenni magamat.

Verena Kast azt mondja, hogy Ha a Saját Utamat Járom és a Saját Életemet Élem, akkor Soha, De Soha Nem Fogom Megkapni az Atyai Áldást.

Verena Kast azt mondja, hogy Nem az a Cél, hogy az Apámat Boldoggá Tegyem.

Nem az a Cél, hogy Megkapjam az Atyai Áldást.

Ő azt tanácsolja, hogy hiába szeretem és akarok neki jót, és hiába szeret ő engem és akar nekem jót-- Le Kell Válnom az Apámról.

Ki Kell Metszenem, El Kell Távolítanom Magamból Negatív Apakomplexusom Apafiguráját.

Szerinte el kell felejtenem az apám programját, és el kell felejtenem az ő be nem teljesült vágyait.

Az az ő programja (nem az enyém), és azok az ő vágyai (nem az enyémek).

Verena Kast azt mondja, hogy Kizárólag a Saját Utamat Kell Járnom, és Kizárólag a Saját Életemet Kell Élnem.

Verena Kast azt mondja, hogy tegyem fel a szememre a napszemüvegemet és a fülemre a fejhallgatót, és nézzem az én képeimet és hallgassam az én zenémet. Arra figyeljek, ami belőlem jön. Arra, ami az én programom, arra, amik az én beteljesületlen vágyaim.

Aztán AZOKAT hajtsam végre.

AZOKAT teljesítsem be.

Nem kell várnom az apám bólintására.

Nem kell várnom senki bólintására.

És egyáltalán-- Nem Kell Várnom Senkire és Semmire.

Csinálnom Kell.

Aztán Elbaszni.

Azt Tanulni a Hibákból.

Aztán Újra Csinálni.

Nincsen Széles E Világon Senki, Akinek Az Lenne A Dolga, Hogy Rájöjjön, Mi Az Én Programom, És Hogy Mik Az Én Beteljesületlen Vágyaim.

Megismétlem:

Nincsen Széles E Világon SENKI, Akinek Az Lenne A Dolga, Hogy Rájöjjön, Mi Az ÉN Programom, És Hogy Mik Az ÉN Beteljesületlen Vágyaim.

SENKI.

Sem az apám.

Sem az anyám.

Sem a barátaim.

Sem a klubtársaim.

Mindenkinek Megvan a Saját Programja.

Mindenkinek Megvannak a Saját Beteljesületlen Vágyai.

Mindenkinek Éppen Elég Feladat Az, Hogy Rájöjjön a Saját Programjára és Felismerje a Saját Beteljesületlen Vágyait.

Az Én Programom Csak Nekem a Legfontosabb.

Az Én Beteljesületlen Vágyaim Csak Nekem a Legfontosabbak.

Csak és Kizárólag Magamból Meríthetem a Megerősítést.

Csak és Kizárólag ÉN Bólinthatok Rá a Saját Programomra.

A Name of the Game egyébként sem az Atyai Áldás megszerzése.

A Name of the Game a Saját Programom Megvalósítása.

A Name of the Game a Saját Beteljesületlen Vágyaim Beteljesítése.

És kurvára indifferens, hogy ki mit szól hozzá.

Mert kurvára indifferens, hogy ki gondolja, hogy az ő Atyai Áldására van szükségem a megvalósításukhoz és beteljesítésükhöz.

És az is kurvára indifferens, hogy hány hátba veregetést kapok az igyekezetemért.

Vagy hányan lájkolnak a Facebookon.

Ha rájövök, hogy mi az én programom, és megvalósítom azt-- akkor azért kurvára indifferens.

Ha pedig NEM jövök rá, hogy mi az én programom, és NEM valósítom meg azt-- akkor meg azért.

A Name of the Game NEM az Atyai Áldás megszerzése.

Sőt.

Ha nem törlöm ki teljesen az Atyai Áldást a játékból, akkor soha nem fogom megtudni, hogy azzal töltöttem-e a napjaimat a Földön, amiért ide kerültem.

Sőt:

ha nem egy tekintélyes nagyvállalat tekintélyes menedzsere akarok lenni, akkor nincs is semmi, amire Atyai Áldást kaphatnék.

Akkor Nincsen SEMMI.

Nincsen Ösvény.

Nincsen Kitaposott Út.

Nincsen Minta.

Nincsen Demó.

Akkor Nincsen Bizonyíték--

hogy az Én Utam Működőképes Út.

Akkor Nincsen SEMMI--

amire Atyai Áldás adható.

Ha a Saját Utamat Járom, akkor Ismeretlen Úton Járok.

Olyan Úton, ahol Még Soha Senki Nem Járt Előttem.

Hiszen az az Én Saját Utam.

Olyan Út, amit Nem Tanítanak az Egyetemen.

Olyan Út, ahol Még Nincsenek Szabályok.

Olyan Út, ahol Csak Hibázni Lehet.

Olyan Út, ahol Tanulni Lehet.

Olyan Út, amin EZÉRT Érdemes Járni.

Ha erre az útra lépek, egyetlen érvényes Atyai Áldás adható:

- Menj! Csináld! És Mindenki Bekaphatja, Akinek Nem Tetszik, Amit Csinálsz!

Ezt az Atyai Áldást viszont én soha nem kaptam meg.

És valószínűleg már soha nem is fogom megkapni.

Ezért reggel felteszem a napszemüvegemet és a fejhallgatót, és nézem az én képeimet és hallgatom az én zenémet. És arra figyelek, ami belőlem jön. Arra, ami az én programom.

Aztán AZT hajtom végre.

És Nem Várok Atyai Áldást!