Muszáj Megszületnem, Mielőtt Meghalok

Úgy két hónapja volt egy álmom.

A Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán láttam magamat-- azon a sarkon, ahol a Pozsonyi Kisvendéglő is működik.

Kipát viseltem az utcán. Késő tavasz volt. Vagy kora nyár. Sütött a nap. És az én fejemen kipa volt.

Bár nem láttam, de tudtam (az álmok már csak ilyenek:), hogy egész nap kipában voltam. És nem csak azon a napon, de mindegyik napon. Hogy Így Éltem.

Álmomban boldognak, felszabadultnak és könnyűnek éreztem magam-- ettől.

Régóta voltak már olyan álmaim ébren is, hogy milyen jó volna, ha bármelyik nap hordhatnám a kipámat-- bármelyik nap, bárhol. Hogy mennyivel inkább önmagam lennék, ha nem csak a zsinagógában és időnként otthon, de nyilvános helyeken is a fejemen lehetne.

Aztán persze mindig elhessegettem ezt a gondolatot, mint aminek semmi teteje ebben az országban.

A vallásos zsidók többnyire fejfedőt (kalapot, baseball-sapkát, ilyeneket) hordanak az utcán Budapesten is, de csak egészen kevesen jelennek meg kipában nyilvános helyeken.

Az már valahogy olyan minek-keressem-a-bajt-? izé. Olyan nem-tartogat-elég-kihívást-az-élet-?-muszáj-ezt-még-egy-kipával-is-tetézni-? izé.

Darvas Istvánnal időnként együtt sétálunk haza a zsinagógából péntek esténként. Mivel nem illik villamosozni, miután beköszöntött a Szombat, ő mindig sétál. Én nem mindig-- de azért igyekszem minél többször vele tartani.

Ez azért különösen praktikus, mert a zsinagógától 40 percre lakunk, egymástól viszont csak 1 percre,.

A Tóráról, a Talmudról meg a családról szoktunk ezeken a sétákon beszélgetni. Meg filmekről. Meg fogyókúra-módszerekről. Meg az élet más nagy dolgairól.

Ő mindig fejfedőt hord. Nem csak a zsinagógában, de az utcán is. Mivel ő rabbi, ez, ugye, neki a szakmájával jár.

Én viszont le szoktam venni a fejemről a kipámat, amikor kilépünk a zsinagógából.

Aztán két hete úgy alakult, hogy nem vettem le.

Ott maradt.

Ott hagytam.

Ugyanúgy sétáltunk, ugyanúgy beszélgettünk, ahogy máskor.

Ugyanúgy sétáltunk, ugyanúgy beszélgettünk-- és mégis valahogy teljesen másképp.

40 percig eltűnt a Világból a „Beilleszkedni!” és a „Megfelelni!”.

40 percig 100%-ig Szabadnak éreztem magam.

És 0%-ig Kényelemben.

40 percig egy pillanatra sem lazítottam.

40 percig olyan intenzitással voltam jelen a beszélgetésben, ahogy talán még sohasem.

Olyan intenzitással zártam ki a külvilágot, ahogy talán még sohasem.

És olyan intenzitással érzékeltem a külvilág minden rezdülését, ahogy talán még sohasem.

40 percig úgy voltam OTT ÉS AKKOR, ahogy csak nagyon ritkán sikerül egy olyan életben, ami arról szól, hogy hogyan feleljek meg.

Az elvárásoknak.

A muglik elvárásainak.

A varázslók elvárásainak.

Egy olyan életben, ami arról szól, hogy hogyan illeszkedjek be.

A muglik közé.

A varázslók közé.

Egy olyan életben, ami arról szól, hogy mások mit gondolnak rólam.

Ami arról szól, hogy valakiknek vissza kell igazolniuk a létjogosultságomat.

Mugliknak.

Varázslóknak.

Mindegy.

Bárkinek.

Ez a 40 perc más volt.

A Saját Életemet éltem.

40 percig--

--

--á--

--nem tudom elmondani--

--milyen volt az a 40 perc.

Aztán úgy alakult, hogy a múlt pénteken nem volt ott Darvas István.

Egyedül jöttem haza a zsinagógából.

Egyedül vágtam neki a 40 perces sétának.

Egyedül voltam--

-- akkor is, amikor--

--a kipa újra a fejemen maradt.

Ott hagytam.

És--

--40 perccel később--

--

--ott voltam a Pozsonyi út és a Radnóti Miklós utca sarkán-- azon a sarkon, ahol a Pozsonyi Kisvendéglő is működik.

Kipát viseltem az utcán. Tél volt. Már nem sütött a nap. De a fejemen kipa volt.

Nem egész nap, és csak azon az estén, de OTT ÉS AKKOR-- Így Éltem.

Boldognak, felszabadultnak és könnyűnek éreztem magam.

Olyan volt, mint az álmom.

Olyan volt, mint egy álom.

És úgy éreztem, hogy ilyen közel még soha nem voltam ahhoz, hogy a Saját Életemet éljem.

Hogy ilyen közel még soha nem voltam ahhoz, hogy egy álmom valóra váljon.

Persze.

Tudom.

Nem a rák ellenszerét fedeztem fel.

Persze. Tudom.

Nem Normandiánál szálltam partra egy szál puskával a német golyószórók ellen.

De.

Mégis.

Büszke voltam.

És gondolatban koccintottam az egészségemre.

Mert egy átlagos nap ébren töltött ezer percéből körülbelül ezerszer hozok kisebb-nagyobb döntéseket, és egy átlagos napon ezerből ezerszer hozok olyan döntést, ami arról szól, hogy inkább leveszem a kipámat.

Vagy valami hasonlót.

Hogy megfeleljek.

Hogy beilleszkedjek.

Hogy NE a Saját Életemet éljem.

Vagyis eddigi életem során körülbelül 10 millió olyan perc volt, amikor úgy döntöttem (ÉN döntöttem úgy!), hogy NEM a Saját Életemet élem.

Ami sok.

Nem csak soknak tűnik.

Valóban sok.

Kurva sok.

Most viszont két hét alatt kétszer is döntöttem úgy, hogy 40 percig a Saját Életemet élem.

És ez említésre méltó.

Ok a megemlékezésre.

Ok az ünneplésre.

És a napi ezer perc még mindig nagyon sok.

És a heti 40 perc még mindig nagyon kevés.

De valami.

Az a kétszer 40 perc már RENGETEG energiát adott.

Energiát. Intenzitást. Alkotóerőt.

Abban a kétszer 40 percben a helyemen voltam.

Abban a kétszer 40 percben úgy éreztem, hogy megszülettem.

Abban a kétszer 40 percben megértettem Erich Frommot, aki azt mondta:

„A legtöbb ember meghal, mielőtt egészen megszületett volna.”

Abban a kétszer 40 percben megértettem, hogy a megszületés kényelmetlen.

A megszületés fájdalmas.

A megszületés veszélyes.

Életveszélyes.

Hogy Odakint sohasem lesz olyan kényelmes és biztonságos, mint az Édesanyám hasában volt.

Hogy a Kinti Világ Befejezetlen.

Hogy a Kinti Világban sohasem számíthatok senkire úgy, mint az Édesanyámra számíthattam, amíg a hasában voltam.

Hogy a többiek idegenek.

Hogy a többieknek nem az az Egyetlen és Istenadta Feladata a Világban, hogy engem szeressenek és életben tartsanak.

Hogy a fizikai és érzelmi biztonságnak vége.

Hogy a Biztonságnak en bloc Vége.

Hogy ez a Szabadság Világa.

Hogy az Édesanyám hasa kényelmes és biztonságos volt, de viszonylag kevés lehetőséget tartogatott a számomra.

Hogy amit a kényelmetlenségért és az életveszélyért cserébe kapok, azért érdemes megszületni.

Mert az a Szabadság.

Az az Élet.

Intenzív Szabadság.

NEM kényelmes Szabadság.

Olyan nincs.

Ha egyszerre kényelemben és szabadságban érzem magam, akkor becsapom magam.

Ha egyszerre kényelemben és szabadságban akarom érezni magam, akkor hülyeséget akarok.

Azt hiszem Benjamin Franklin mondta:

„A folyamatos őrködés az az ár, amit a Szabadságunkért fizetünk.”

Vagy valami hasonlót.

Ennek az igazságát én már kétszer 40 percig megéreztem.

És ez Más Szabadság volt, mint amit eddig ismertem.

Ez Ugrásra Kész Szabadság.

Ez Kényelmetlen Szabadság.

Ez Veszélyes Szabadság.

Ez Igazi Szabadság.

Annak a Szabadsága, hogy kipában megyek haza a zsinagógából.

És NEM annak a szabadsága, hogy a dohányzóasztalra feltett lábbal nézem a tévét.

Ez Igazi Szabadság.

A repülés szabadsága.

Na, nem magasan.

Csak 1 centivel a föld felett.

Annak a Szabadsága, hogy élhetek akár ott is.

Nem csak 40 percig egy héten.

Hanem akár naponta ezer percig is.

Nem a földön.

1 centivel felette.

És én eddig mégis napi ezerszer döntöttem úgy, hogy a földön próbálok kialakítani magamnak egy életet.

Egy egzisztenciát.

Mert úgy éreztem, hogy ez az elvárás velem szemben.

Mert úgy éreztem, hogy ott tudok beilleszkedni.

Pedig a földön én sohasem fogok tudni kialakítani magamnak életet.

Mert hiába működik látszólag minden flottul, olyan sűrű a levegő, hogy hosszú távon megfulladok.

Ha pedig megfulladok, akkor a hajamra kenhetem az életemet.

Muszáj Megszületnem, Mielőtt Meghalok.