Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok

TIZENÖT ÉVES KOROMBAN ÚGY ÖSSZEVESZTEM AZ APÁMMAL, hogy berohantam a konyhába, kikaptam az evőeszköztartóból a legnagyobb konyhakést, és azzal hadonászva üvöltöttem neki fuldokolva, hogy azt (mármint a konyhakést) nyugodtan belém vághatja, ha már ennyire gyűlöl.

Az apám természetesen nem gyűlölt ennyire. Sőt, egyáltalán nem gyűlölt, csak volt köztünk egy konfliktus, amit megpróbált az atyai tekintélyére alapozva lerendezni. Úgy gondolta, hogy ő megmondja, hogy hogyan vannak a dolgok, én pedig majd ahhoz tartom magam. Én nem értettem egyet vele abban, hogy hogyan vannak a dolgok, de mivel ő nem szándékozott vitát nyitni erről, én pedig nem akartam ahhoz tartani magam, amit ő gondolt a dolgokról, elfogytak az eszközeim (amik pubertás-korban amúgy sem túlzottan széleskörűek), és a konyhakéshez nyúltam segítségért.

Két évvel később egy hasonló intenzitású konfliktusunk azzal végződött, hogy három hónapig nem szóltunk egymáshoz. Akkor az apám azt várta tőlem, hogy fogadjam el: más szabályok vonatkoznak rá és rám. Én nem tudtam elfogadni. Szó szót követett, végül az lett a „megoldás”, hogy ugyanabban a lakásban laktunk, ugyanannál az asztalnál ettünk, ugyanabban a családban éltünk, de nem szóltunk egymáshoz három hónapig.

Édesanyám nehezen viselte ezt. Három hónapon keresztül a teljes diplomáciai arzenálját felvonultatta, hogy kibékítsen minket apámmal. Nem volt könnyű dolga, mert mindkettőnknek az volt a meggyőződése, hogy a másik téved, és ezért a másiknak kell kezdeményeznie a békülést. Ezenkívül mindkettőnk konfliktuskezelő készsége egy kamasz fiú szintjén állt. Egyikünk sem volt okosabb, hogy engedjen. Ezért mindkét szamár szenvedett.

Engem egyébként nem az viselt meg igazán, hogy három hónapig nem beszélhettem az apámmal. Simán tudok három hónapig nem-beszélni bárkivel-- minden különösebb ok nélkül is. Sőt, talán még azt is simán kibírnám, ha három hónapig senkivel sem beszélhetnék.

Az a három hónap azért viselt meg annyira mégis, mert éppen abba a három hónapba esett bele a Cambridge First Certificate-vizsgám, amitől rettegtem. Egy évvel korábban ugyanis megbuktam a Rigó utcai utcai középfokún, és ezért a Cambridge-vizsga - és minden más vizsga is - abba a hatalmas fekete dobozba került bele, amin ez a felirat olvasható: FÉLELMETES DOLGOK.

Ahogy közeledett a vizsga időpontja, nagyon vártam, hogy az apám majd odabök annyit, hogy azért drukkol (vagy valami hasonlót), aztán hallgatunk tovább elszántan, mint két cowboy-- de nem ez történt. A hallgatás nem szakadt meg. Egy pillanatra sem. Nem szakadt meg a vizsga reggelén, nem szakadt meg akkor, amikor kiléptem az ajtón, hogy elinduljak a vizsgára, és nem szakadt meg akkor sem, amikor hazaértem a vizsgáról.

Úgy éreztem magam, mintha belekötöztek volna egy láthatatlanná-tevő zubbonyba, ami azzal a különleges tulajdonsággal bír, hogy az apám nem lát engem, sőt, még a létezésem is kimosódott belőle-- mintha soha nem is lettem volna. Mint abban a filmben, amiben az ufók elrabolják a gyerekeket, aztán a kitörlik őket a szüleik agyából, csak Julianne Moore nem felejti el, hogy volt neki egy kisfia, de senki nem hisz neki, és diliházba akarják csukni.

Néhány héttel a Cambridge-vizsga után aztán véget ért a hallgatás.

Újra beszéltünk egymással az apámmal.

Már nem emlékszem pontosan a részletekre, csak arra, hogy édesanyám közbenjárására történt meg az áttörés. Annyira nehezen viselte a hallgatással járó otthoni feszültséget, hogy azt mondta, ő belebetegszik, ha ezt nem hagyjuk abba.

Én voltam a gyengébb láncszem. Én nem bírtam elviselni a gondolatot, hogy megbetegítem őt, ha tovább hallgatok.

Ő pedig rávett, hogy megtegyem az apám felé az első gesztust.

Rávett, hogy minden meggyőződésem ellenére nyögjek ki valami bocsánatkérés-féleséget.

Rávett, hogy a családi béke érdekében söpörjem a szőnyeg alá az indulataimat, az igazságérzetemet és a méltóságomat.

Rávett, hogy fojtsak el minden rettegést, minden csalódottságot, minden fájdalmat és minden dühöt, amit az apám iránt éreztem.

Rávett, hogy fogadjam el: az én érzéseim és az én erkölcsi normáim kevésbé fontosak, mint az otthon melege és nyugalma.

Elhitette velem, hogy megbetegítem őt, ha nem maradok a családban--

--gyerek--

--aki végső soron aláveti magát a szülei kívánságainak.

És én nem akartam megbetegíteni őt.

Ezért maradtam a családban--

--gyerek--

--aki őrzi a családi tűzhelyet.

Szorongva--

--nehogy kialudjon a láng.

Szorongva--

--nehogy megint rossz fát tegyen a tűzre.

Aztán nyolc éve az apámnak lett egy barátnője, és elköltözött hazulról.

Az anyám pedig azóta nem beszél vele.

Én meg ülök továbbra is a családi tűzhely mellett.

És őrzöm a hamut.

Mint a Kincs, ami nincsben a japán csávó, aki azt hitte, hogy még mindig tart a második világháború, és az ő feladata megvédeni a kis szigetet az amerikaiaktól.

Gyerek maradtam egy családban, ami már nem létezik.

Gyerek maradtam.

Egy egyre jobban szorongó gyerek.

Egy anakronisztikus ideálba kapaszkodó gyerek.

Hamis biztonságérzettel.

Hamis ideálokkal.

És a vággyal, hogy újra lobogjon a láng a családi tűzhelyben.

Verena Kast, svájci pszichológus, a szülőkomplexusok szakértője.

Szerinte legkésőbb a huszadik életévig érdemes megtörténnie a leválásnak.

Szerinte legkésőbb a huszadik életévig érdemes kilépni a gyerekszerepből, és a szüleinkkel olyan új kapcsolatokat kell felépítenünk, amelyekben felnőttekként veszünk részt, és amelyeknek nem része az érzelmi nyomásgyakorlás.

Szerinte sokkal jobb lett volna, ha tizenhét éves koromban nem söpörtem volna a szőnyeg alá az indulataimat, az igazságérzetemet és a méltóságomat a családi béke érdekében. Szerinte jobb lett volna, ha megélem a rettegésemet, a csalódottságomat, a fájdalmamat és a dühömet, amit az apám iránt éreztem. Szerinte az érzéseim és az erkölcsi normáim nem voltak kevésbé fontosak, mint a családi béke. Sőt.

A családi béke rovására is meg kell határoznom önmagamat.

Sőt.

Éppen a családi béke rovására kell meghatároznom önmagamat.

Hogy egy új, más minőségű családi béke születhessen meg-- immár nem szülők és gyerekek között, hanem csupa felnőtt között.

Verena Kast szerint az olyan harcok az apával, mint amilyenek az enyémek voltak az én apámmal, természetesek és szükségesek. Ahhoz, hogy elhagyjuk a gyerekkort. Ahhoz, hogy leváljunk. Ahhoz, hogy felnőjünk.

A családi kör elhagyása természetes és szükséges ahhoz, hogy a Saját Életünket tudjuk élni-- még ha az anya úgy is érzi, hogy belebetegszik, ha a gyereke kilép a gyermeki pozícióból.

Verena Kast azt mondja, hogy ha nem szabadulunk meg szülőkomplexusainktól, akkor azok diktatúrája alatt a személyes vágyaink kényszerpályán tudnak csak mozogni, és képtelenek vagyunk eltalálni a Saját Életünkhöz.

Amíg decemberben el nem kezdtem olvasni Verena Kast könyvét, addig azt gondoltam, hogy nekem nincsenek a szüleimmel kapcsolatos komplexusaim. Hogy egy viszonylag felhőtlen gyerekkor áll a hátam mögött, mégha voltak is konfliktusaink. Hogy nincsenek sebek és forradások személyiségem arcán.

Amikor decemberben, nem sokkal a karambol előtt elkezdtem olvasni Verena Kast könyvét, rájöttem, hogy eddig hatalmas tévedésben éltem. Rájöttem, hogy akkora a kuszaság bennem és körülöttem, hogy-- huhuhú! Hogy jelenlegi személyiségem egy gyermeké, és hogy gyakorlatilag feldolgozatlan traumákból épül fel.

Hogy a szorongásnak, ami azóta velem van, hogy az eszemet tudom, oka van, és nem a lényem része. Hogy éppen ez a szorongás a legnagyobb gátja annak, hogy sikerüljön elérni a célom: Making Money with Creative Self-Expression. Hogy a szorongásnak, ami azóta velem van, hogy az eszemet tudom, az az oka, hogy nem léptem ki a gyerekszerepből, és hogy a szüleimmel való kapcsolataimban nem felnőttként veszek részt, és hogy az érzelmi nyomásgyakorlás a mai napig része annak a kommunikációnak, amit ők velem folytatnak.

Verena Kasttól megtanultam, hogy amíg nem válok le a szüleimről, addig semmi esélye annak, hogy elérjem a célomat: Making Money with Creative Self-Expression.

Ezért - meg azért, mert már elmúltam húsz éves - úgy határoztam, hogy leválok róluk.

Úgy döntöttem, hogy felnövök.

ASAP.

Ez lesz 2010 feladata.

Mivel Muszáj Felnőnöm, Mielőtt Meghalok.

És mivel bármikor meghalhatok, muszáj azonnal hozzálátnom:

Megírom és megosztom ezt a postot, pedig tudom, hogy a szüleim nem lesznek boldogok, amikor elolvassák.

Megírom és megosztom ezt a postot, mert ezzel egy hatalmas lépést teszek a Saját Életem felé.

Megírom és megosztom ezt a postot, mert meg kell írnom és meg kell osztanom ezt a postot.