Az Ördög Fingja

KAMINER MANÓ ÉLETÉNEK HETVENHAT ÉVE ALATT összesen százhatvanöt filmet készített. Ezek legnagyobb része felejthető. A filmbuzik emlékeznek néhányra-- de van egy, amit talán mindenki ismer. A százhuszonötödik.

Azért Kaminer Manó Oscar-díjat is kapott.

1944-ben.

Pedig az a film nem született éppen szerencsés csillagzat alatt.

Úgy kellett dolgozniuk, hogy nem tudták, végül hogyan fogják befejezni a történetet. Három forgatókönyvíró gyártotta a lehetséges változatokat a befejezésre, miközben feltartóztatatlanul közeledett a pillanat, amikor a stáb már nem húzhatta tovább, és muszáj volt belekezdeni a zárójelenetek forgatásába.

Közben a főszereplőnő és a főszereplő végérvényesen összeveszett. A felvételek szüneteiben még szólni sem voltak hajlandóak egymáshoz. Úgy szikrázott körülöttük a levegő, hogy mindenki igyekezett nagy ívben elkerülni őket.

Szóval, Kaminer Manónak nem volt könnyű dolga. Talán arra gondolt, hogy látott ő már cifra dolgokat a filmiparban (elvégre százhuszonnégy filmen volt túl már akkor), de ilyen elátkozott produkcióhoz még nem volt szerencséje. Talán arra gondolt, hogy sebaj, ennek is vége lesz majd egyszer, ahogy mindennek, és talán akkor majd egy nyugodalmasabb filmbe vághatja a fejszéjét.

Talán soha nem jött el az a pillanat, amikor megérezte azt, hogy közel száz vérprofi, de felejthető hollywoodi projekt után, a százhuszonötödik alkotásában végre Benne Van az Ördög Fingja.

Az „Ördög Fingja” kifejezést először 2000-ben hallottam McMenemy Márktól. Már akkor sem tudtuk megmagyarázni pontosan, hogy mit jelent, de már akkor is pontosan tudtuk, hogy mit jelent.

Ha az ember veszi a fáradtságot, és felüti az Urban Dictionaryt, akkor azt tapasztalja, hogy velük pontosan fordított a helyzet. Ők meg tudják magyarázni, hogy mit jelent a Devil’s Fart kifejezés, csak éppen nem tudják, hogy mit jelent.

Ezt írják:

„Last fart before a poop. Usually the worst smelling after a long line of farts. The Devil's fart lets you know that if you try to fart again, a poop might come out.”

Nahát, ez óriási tévedés.

Szósincsróla.

Az Ördög Fingja egészen más… VALAMI…

Az Ördög Fingja a befejezetlen kör:

Az Ördög Fingja a folytonossági hiány a befejezetlen körön.

Az Ördög Fingja a szórakoztató- és kapcsolódó iparágak alfája és omegája.

A misztikum.

A mágia.

Ha Benne Van az Ördög Fingja, ez a titokzatos hozzávaló, akkor az alkotás nem tökéletes lesz, hanem még annál is valami sokkal értékesebb: a Wanna-Buy termékből Must-Buy termék lesz.

A Wanna-See filmből Must-See film.

Bár személyes érdeklődésem miatt elsősorban filmes példákat hozok majd, az Ördög Fingja minden szórakoztató vonatkozású projektnek alapvető fontosságú hozzávalója.

Az igazi siker és a nem-siker közötti döntő tényező.

Sőt.

Éppen az Ördög Fingja az a VALAMI, ami megkülönbözteti a tartalomra épülő szórakoztató iparágakat a vegyipartól.

Meg az acélipartól.

Meg--

-- a filmgyárat a csavargyártól.

Az Ördög Fingja ugyanis valami ésszerűtlenség.

Valami plusz.

Valami mínusz.

Valami, amiért az emberek kíváncsiak az egyik eseményre, az egyik fülbevalóra, az egyik festményre, az egyik filmre-- a másik eseményre, a másik fülbevalóra, a másik festményre, a másik filmre pedig nem.

Ahogy az Oscar-díjas forgatókönyvírókirály, Willian Goldman találóan megjegyezte:

„Tessék, elmondom, mi a nagy büdös igazság Titanic-ügyben: az emberek meg akarták nézni.

És most elmondom az igazságot A jövő hírnöke ügyében: az emberek nem akarták megnézni.

Minden más csak mítosz.”

Minden más az Ördög Fingja--

--teszem hozzá én.

Eric Bentley A dráma élete című könyvében azt mondja, hogy a tökéletes karaktert így kell elképzelnünk:

A tökéletesnél is tökéletesebbet pedig így:

Van benne valami difi.

Valami megmagyarázhatatlan feszültség.

Kaminer Manó 1886. december 24-én született Budapesten, és 1962. április 10-én halt meg Hollywoodban.

A nevét 1912-ben, még Budapesten változtatta Kertész Mihályra.

Aztán 1926-ban Amerikában Michael Curtizre.

Így ismerte meg Hollywood és a Világ, és ezen a néven rendezte meg 1943-ban a Casablancát. Élete százhuszonötödik filmjét.

A Casablancában Benne Volt az Ördög Fingja.

Előtte és utána Kaminer Manó egyetlen filmjében sem volt Benne (annyi) Ördög Fingja, mint a Casablancában.

Miért?

Hogyhogy?

Ismét William Goldmant idézem:

„SENKI NEM TUD SEMMIT.”

Csak a kritikusok, meg a műértő kibicek--

--teszem hozzá én.

Ők többnyire még az alkotóknál is jobban tudják, hogy mi kell a csodához.

Nekem, aki csak találgatok, a következők jutnak az eszembe a Casablancával kapcsolatban.

Talán a háború.

Hogy Kaminer Manó valószínűleg teljes szívéből gyűlölte a háborút.

Ahogy a nácikat is.

Hogy valószínűleg legalább annyira gyűlölte a háborút és a nácikat, amennyire a Közönsége.

Vagy talán a tökölődés a forgatókönyv befejezése körül.

Hogy hogyan legyen vége.

Jöjjön össze Rick és Ilsa vagy ne jöjjön össze?--

--nagyjából ez volt a tökölődés lényege.

Vagy talán az, hogy a Ricket és Ilsát játszó színészek, Humphrey Bogart és Ingrid Bergman mindeközben ki nem állhatták egymást. Valahányszor egy helyiségbe sodorta őket a véletlen (vagy a jelenet), úgy szikrázott körülöttük a levegő, hogy nehéz volt megmaradni a közelükben. Hogy talán ez a szikrázás a szerelem szikrázásának hatott a vásznon, nem pedig a gyűlöletének.

„SENKI NEM TUD SEMMIT.”

Jó, jó, senki nem tud semmit, ez marhajól hangzik, de azért biztosan van VALAMI, amit tudunk.

Valamicske.

Amit arról tudunk, hogy hogyan lehet belecsempészni az Ördög Fingját valamibe, egy alkotásba-- legyen az egy esemény, egy fülbevaló, egy festmény, vagy egy film...

Hát, nem tudom--

Tényleg senki nem tud semmit.

Én láttam jónéhány alkotást, amiben benne volt az Ördög Fingja, voltam ott egy-két alkalommal, amikor egy alkotásba belekerült az Ördög Fingja, és egyszer, egyetlenegyszer én is beletettem valamibe.

És még így is nehezemre esik rekonstruálni, hogy mi történt.

Olyanok jutnak az eszembe, hogy, például, egyszer, egyetlenegyszer sem az volt a cél, hogy Benne Legyen az Ördög Fingja. Soha.

Kultfilmet nem lehet akarni csinálni. A kultfilm születik. Úgy születik, hogy valaki jó (profi) filmet akar csinálni. Olyat, ami magával ragadja a nézőket.

Ugyanígy Ördög Fingját sem lehet csinálni.

Mert az bűzleni fog.

:)

Messziről.

Jó (profi) eseményt kell akarni szervezni, ahol a Közönség úgy elvarázsolódik, mintha kilépett volna az életéből.

Jó (profi) fülbevalót kell akarni készíteni, amitől a viselője különlegesnek érzi magát, amikor a fülébe akasztja.

Jó (profi) festményt kell akarni festeni, ami nem csak a szemet, de minden érzékszervet lebilincsel, és a nézőjét magába húzza.

Jó (profi) filmet kell akarni készíteni, ami úgy magával ragadja a nézőt, hogy minden gondolatát a mozitermen kívül felejti.

Aztán lehet imádkozni.

Ez a jelenet a Cápából való. És az az érdekessége, hogy SENKI nem tudja, hogy ki írta. Egyesek szerint a film forgatókönyvírója, Carl Gottlieb. Mások úgy gondolják, hogy John Milius, filmrendező, akinek különben semmi keresnivalója nem volt a Cápa forgatásán, hiszen azt Steven Spielberg, és nem ő rendezte. És vannak egyesek, valószínűleg maga a cápavadászt játszó Robert Shaw, aki úgy gondolta (és azt is terjesztette), hogy ő írta ezt a különleges hangulatú monológot.

Ez az apró epizód sokat elárul abból, hogy hogyan készült a Cápa.

Spielberget, aki 27 éves volt akkor, többször le akarták váltani a producerek. Úgy ítélték meg, hogy képtelen kézben tartani a produkciót-- amit egyébként egy sima B-filmnek szántak, nem pedig valami szuperprodukciónak, amivel ennyi gond lehet.

A gépcápa például nem készült el időre, és nem lehetett vele forgatni, pedig a könyv tele volt olyan jelenetekkel, amikben szerepelnie kellett volna.

Emiatt a forgatókönyvet újra és újra át kellett dolgozni. Spielberg, Gottlieb és Peter Benchley (az eredeti regény szerzője) a forgatások után, esténként írták meg a másnapi jeleneteket.

A forgatás összességében SZÁZÖTVEN NAPPAL hosszabb lett az eredetileg tervezettnél. Ha százötven nap lett volna, az sem lett volna kevés-- de arra, hogy százötven napPAL hosszabb lett, mint ahogy eredetileg tervezték, nem volt mentség.

A forgatás végén Spielberg úgy tette le a kamerát, hogy a karrierjének vége.

Talán soha nem jött el az a pillanat, amikor megérezte azt, hogy kétszáz nap szívás után, a Cápába valahogy belekerült az Ördög Fingja.

Ha ezek után azt próbálom megfejteni, hogy vajon hogyan lehet belecsempészni egy alkotásba az Ördög Fingját, akkor az jut az eszembe, hogy tökéletes kört kell akarni csinálni.

Ilyet:

Aztán valahogy időben abba kell hagyni.

Valahogy így:

Vagy szándékosan--

--vagy azért, mert a (szerencsés!) körülmények rákényszerítenek bennünket arra, hogy abbahagyjuk.

Ha azt próbálom megfejteni, hogy vajon miminden kellhet ahhoz, hogy szándékosan abba tudjuk hagyni a tökéletes kör megrajzolását, akkor olyanok jutnak az eszembe, mint

SZAKSZERŰSÉG,

SOK-SOK MUNKA,

NÉMI TAPASZTALAT,

ALÁZAT,

meg

TÁGRA NYITOTT HARMADIK SZEM.

Egyszer tizenkilenc éves koromban meg akartam mutatni a Világnak, hogy milyen egyedi látásmóddal rendelkező filmes vagyok. Tövig húztam a variót (zoom-ot), és lóbálni kezdtem a kamerát. A rögzített nyersanyag meglehetősen élvezhetetlen volt – entertainment in a rather unorthodox way -, DE én mégis felettébb elégedett voltam egyéni látásmódommal.

Amikor Fantasztikus Alkotásomat megmutattam egy nálam tapasztaltabb ismerősömnek, ő türelmesen végignézte a feltételt, majd a következő tanácsot adta:

- Lehet behúzott varióval lóbálni a kamerát. Természetesen. Mindent lehet. DE, ha azt szeretnéd, hogy mások számára is élvezhető alkotás szülessen, akkor először tanulj meg nem ráhúzott varióval és stabilan megtartott kamerával felvételeket készíteni. És csak amikor, ez már megy, akkor térj át a lóbálásra.

Ezt a tanácsot azóta is igyekszem megfogadni.

Mielőtt megpróbálok a profiknál is profibb lenni, igyekszem szakszerűen megtanulni azt, amit a profik tudnak.

Nagyjából ugyanezt tartom érvényesnek a sok-sok munkára és a tapasztalatszerzésre is.

Azt mondják a Bölcsek, hogy több eséllyel kerülsz kapcsolatba Istennel, ha minden nap imádkozol, mintha az Ihletett Pillanatokra vársz. A Bölcsek úgy gondolják, hogy az életed során „feleslegesen” elmondott több ezer ima azt a célt szolgálja, hogy legalább egyszer, egyetlenegyszer egy életben létrejöjjön az Igazi Kapcsolat. Akkor már megérte a sokezer „felesleges” ima.

Kaminer Manónak például százhatvanöt filmet kellett rendeznie, hogy legyen közte egyetlen Casablanca.

Ilyenek.

Meg alázat.

Igen.

Alázat.

Ami ahhoz kell, hogy a fentieket el bírjam fogadni.

Hogy el bírjam fogadni, hogy Nem Én Csinálom--

--Csak Általam Történik.

Hogy Én Csak Közvetítek.

Az Ördög Fingját Nem Én Teszem Bele.

Csak – maximum!!! – meglátom, és hagyom belekerülni.

Vagyis Tágra Nyitom a Harmadik Szememet, aztán Hiszek Annak, Amit Látok.

Ez nem mindenkinek sikerül.

Ami nem baj.

Ha sikerül, akkor tartsd nyitva-- még akkor is, ha nem tetszik az, amit látsz vele. Ha pedig nem sikerül, akkor találj valakit, aki ki tudja nyitni, és képes nyitva is tartani.

Aztán Higgy Annak, Amit a Harmadik Szem Lát.

Akár a Tiéd az a Harmadik Szem. Akár a másé.

Tágra Nyitott Harmadik Szem Nélkül Soha Nem Lesz Benne az Ördög Fingja.

Go Fuck Yourself 518 Szóval Elegánsan

FOGALMAM SINCS, hogy hány ingyenötletet és ingyentanácsot szórtam már szét az életem során, de az biztos, hogy ha mindegyikért kapnék most egy dollárt, akkor nem lennének megélhetési problémáim a következő egy-két évben.

Az ingyenötletek és ingyentanácsok osztogatásával, ugye!, nem akkor van baj, amikor az ötlet gazdája vagy a tanács adója és az ötlet/tanács felhasználója között már van egy élő együttműködés. Hiszen, ha van egy folyamatos készpénzáramlás, ha az ötletgazda/tanácsadó megél azokból az ötletekből/tanácsokból, amikért a vevője fizet, akkor időnként természetesen és szívesen oszt meg ingyenötleteket és ingyentanácsokat is vele-- a további jó kapcsolat érdekében.

A dolog akkor válik igazán bosszantóvá, amikor valaki úgy vár el gesztusokat (ingyenötleteket és ingyentanácsokat), hogy korábban még nem fizetett egyetlen ötletért vagy tanácsért sem.

Én például egyszer fél évig dolgoztam egy ingyenes programmagazin koncepcióján (valaki más ingyenes programmagazinjának koncepcióján), és csak fél év után jöttem rá arra, hogy nem csak a programmagazin volt ingyenes, de az én tanácsadásom is.

Sok ilyen volt. Sok csalódás. Sok frusztráció.

Egy időben nagyon ráfeküdtem arra, hogy találjak olyan szakirodalmat, amiben rutinos ötletgazdák/tanácsadók osztják meg a tapasztalataikat az olyan marhákkal, mint én, hogy hogyan kerülhetők el az ilyen helyzetek. Találtam is néhány praktikus megoldást, de a legfrappánsabb és legszivetmelengetőbb megoldást mégis a testvérem, Zoli mutatta.

Progresszív kommunikációs szolgáltatását ősz elején mutatta be egy dél-magyarországi vállalkozónak, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Jenőnek (bár igazából nem így hívják), a cégét pedig MegaPig Kft-nek (aminek szintén nem ez a neve-- bár hasonló:).

Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, Zoli bemutatójából hamar jóhangulatú beszélgetés kerekedett, és úgy tűnt, hogy Jenő nemcsak Zoli szolgáltatásának progresszív koncepcióját értette meg, de azt is, hogy mi a buli neki abban, ha a MegaPig magyarországi bevezetésekor együttműködnek.

A felek úgy búcsúztak el egymástól, hogy Zoli mihamarabb küldje el az ajánlatát Jenőnek, aki gyorsan válaszol rá, majd megkötik a megállapodást, és késlekedés nélkül hozzálátnak a közös munkához.

Ahogy hazaért, Zoli el is küldte az ajánlatát Jenőnek.

Aztán eltelt egy hét.

Zoli elküldte még egyszer.

Eltelt két hét.

Zoli felhívta telefonon:

„Hamarosan válaszolok!”,

mondta Jenő.

Eltelt három hét.

Jenő nem válaszolt.

Ismerős?

Nekem igen.

Eltelt négy hét.

És a negyedik hét végén Jenő küldött egy emailt Zolinak.

Illetve nem csak Zolinak. Az üzenetnek összesen tizenkét címzettje volt. Valószínűleg mind Jenő beszállítói, mindenféle emberek.

Az email mellé Jenő még két jpg-dokumentumot is csatolt: a MegaPig Kft készülő honlapjának két tervezetét.

A levél szövege pedig ez volt:


„Sziatok !

Szavazzatok egyes vagy kettes variáció !
Vagy más elképzelés és javaslat.

Válaszotokat várom

Jenő”


Na, most--

--őőő--

--az nyilvánvaló, hogy Jenő egy bunkó.

Hogy bár úgy tűnt, megértett valamit, valójában nem értett meg semmit.

Sőt!

Már egészen régen, még jóval a Zolival való találkozás előtt, sem értette már azt a bizonyos valamit.

DE--

--de mégis, mit kell ilyenkor csinálni?

Régen, hasonló esetekben én többnyire nem csináltam semmit.

Puffogtam magamban egy darabig ("Go Fuck Yourself!"), aztán annyiban hagytam a dolgot.

Manapság (karmikus fejlődésem következtében:), már tudom, hogy nem érdemes szó nélkül hagyni az ilyesmit.

Három okból:

• Egyrészt, felesleges elfojtanom magamban ilyen dolgokat, ha nem akarom megbetegíteni magamat.

• Másrészt, nem érdemes olyan önképet kialakítanom magamról, amiben én vagyok az a csávó, aki mások parasztságait szó nélkül benyelem.

• Harmadrészt, egy brand attól is épül, ha kommunikál, és attól is, ha nem. Ha egy ilyen levelet válasz nélkül hagyok, akkor azzal azt üzenem Jenőnek / a Világnak, hogy igen, velem / a brandemmel ezt meg lehet csinálni. És ez nem egy igazán kifizetődő üzenet.

Na, jó, de ha nem hagyom szó nélkül, akkor mit érdemes válaszolni?

Lehet, ugye, írni egy dörgedelmes választ arról, hogy mekkora parasztság már az, amit Jenő (az adott eset Jenője) csinált, és hogy hol a tisztelet, hol a tisztesség, hol a nemtommicsoda! Végső soron, hogy: Go Fuck Yourself!

Korábban egy-két esetben ezt is megpróbáltam.

Ilyenkor általában az adott eset Jenője vagy visszaírt, vagy nem írt vissza-- mindenesetre soha nem kaptam meg sem tőle, sem a Világtól azt a választ, amit vártam volna, hogy:

"Igazad van, Andris, Jenő emailje tényleg egy parasztság volt."

Ha valami egyáltalán történt, akkor az csak annyi volt, hogy az adott eset Jenője és köztem teljesen elvadult a viszony.

A testvéremnek, Zolinak, viszont sikerült megírnia azt a levelet, ami jobb, mint a fenti opciók.

Sok szempontból jobb (sőt, igazándiból minden szempontból jobb!), de a legfontosabb az, hogy nem várt arra, hogy majd a Világ igazat ad neki ebben a helyzetben, hanem a válaszában ő maga adott igazat magának.

Ez pedig a leghasznosabb dolog volt, amit tehetett:

• nem betegíti meg magát,
• pozitívan építette az önképét és
• azt üzente a Világnak, hogy a Hídvégi Zoltán brand értékes brand-- nem lehet vele cicózni!

Büszke vagyok rá, és hálás vagyok neki ezért a levélért.

„Kedves Jenő,

bár azok után, hogy az általam küldött levelet te még mindig nem méltattad válaszra, én mégis válaszolok neked és elmondom pontokba szedve a véleményem a leveled tartalmáról, hiszen ezt kérted. Nem biztos, hogy olyan aspektusból, mint amire számítasz.

1. Elsőként, zavarban vagyok, hiszen nem tudom eldönteni, hogy milyen pozícióból és szerepből kellene neked véleményt mondanom, miután nem történt semmilyen konkrét felkérés a részedről, megállapodás nem jött létre közöttünk. Őszintén szólva, furcsának tartom, hogy közel egy hónapos várakozás után érkezik egy levél a részedről, amiben felszólítasz, hogy mondjak véleményt egy adott kérdésben, miközben az eredeti levélre még mindig nem érkezett tőled válasz.

2. Jelenleg 4 projekten dolgozom és még 2 megbízás vár rám a héten. Mindegyik feladatot úgy vállaltam el, hogy pénzbeli ellenszolgáltatást kapok érte. Jelenlegi munkadíjam X ezer Ft-os órabér. Jelen helyzetben nem tehetem meg, hogy ingyen szolgáltassak tanácsadást bárkinek is. Mivel viszont nem sikerült megállapodnunk (helyesebb lenne úgy fogalmaznom ismét, hogy nem kaptam tőled választ az ajánlatomra) a számodra nyújtandó szolgáltatásom munkadíjáról, így a jelen esetben neked is ezt az összeget tudom felajánlani. Amennyiben valóban kíváncsi vagy az adott kérdésben a véleményemre, azt megírom neked és egy 1 órás munkát fogok kiszámlázni.

3. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy nem fogod megrendelni az 1 órás tanácsadást, és ezt jól is teszed, bár én más okot fogok felhozni, mint amit talán te fogalmaznál meg. Jelen körülmények között és ahogy ezt a kérdést felteszed, az én véleményem maximum annyit fog érni, amennyi területet elfoglal a nevem a címlistán. Nagyjából 0% és 8% között. Az én véleményem ügyvédek, beszállítók és partnerek véleményével versenyez.

Úgy, hogy nem rendelkezem információval arról, hogy milyen kommunikációs stratégiát szeretnél megvalósítani (már ha van ilyen rögzítve), nem is várható el tőlem, hogy sokkal értékesebb megnyilvánulás legyen a részemről. Ilyen szemszögből nézve a dolgot pedig egyértelmű, hogy nem kell az én véleményemre költeni. Az én tanácsadásom akkor válik értékké, ha az ilyen kérdésekhez kapcsolódó környezetnek a megteremtésére is vonatkozik. Így nincs sok értelme alkalmazni engem.

4. Annak idején pontosan azért hagytam ott az alkalmazotti létet, mert bizonyos szempontból rabszolgának éreztem magam, aki végrehajtja a földesúr parancsát. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kaptam fizettséget és nem ingyen tettem a dolgom. Az általad tanusított mentalitás ezeket az érzéseket hozza vissza, megfejelve azzal, hogy még fizettséget sem kapok érte.

Őszintén szólva, ha kapnék érte fizettséget, akkor sem vállalnám el a munkát ilyen körülmények között. Ha rabszolgasorsa vágynék, visszamennék a “biztonságos” alkalmazotti közegbe.

Összegezve, hadd mondjam el, hogy őszintén csodálkozom, és számomra megfejthetetlen, hogy milyen motiváció vezérelt téged, hogy nekem is elküldd ezt a “felszólítást”. Én nem tudok arról, hogy bármivel is tartoznék neked, aminek a fejében tanácsot kellene neked adnom. A kettőnk között kiépíthető bizalomért, amire esetleg aspirálhattál volna, pedig nem érzem, hogy te bármit is tettél volna. Épp ellenkezőleg.

Talán a véletlen műve, hogy a cimzettek közé kerültem. Ez esetben, kérlek vegyél le a címlistáról.

Sajnálom, hogy ez a kapcsolat ilyen hamar és így ér véget, úgy éreztem a személyes találkozásunkkor, hogy ebből lehet több is, de nem alakult így.

Mindenesetre sok sikert kívánok neked és a MegaPig Kft-nek, hiszen a mi érdekeink nem keresztezik egymást!

Üdvözlettel:
Hídvégi Zoltán”

Karma, Szexualitás, Tehetetlenség, Aratás és Átfogó Megértés

Ha az emberben van egy szikrányi nyitottság a spiritualitásra ÉS az életét nem úgy képzeli el, hogy huszonöt évesen beül egy irodába, ahonnan majd hatvanöt évesen nyugdíjba megy, akkor előbb-utóbb, de legkésőbb huszonöt-harminc éves kora körül nagy valószínűséggel kapcsolatba kerül egy asztrológussal, egy kineziológussal vagy egy numerológussal. Vagy a Tarottal. Nem 100%. De azért valószínű.

Az én életembe barátokon és ismerősökön keresztül jutott el a Tarot-- ahogy az asztrológia is. Meglehetősen sok embert láttam a teljes tanácstalanság és/vagy kétségbeesettség állapotában asztrológushoz vagy a kártyához fordulni valami inputért. Valamiért, ami képes kizökkenteni a minduntalan körbe-körbe járó gondolatokat. Valamiért, ami mond valami újat nekik. Valami újat, amire tudnak valami újat reagálni. Ami talán elindítja az agyat és a lelket valami új úton.

Azoknak a Tarot-lapoknak, amiket ezekben az esetekben látni szoktam, többnyire vészjósló nevük van (Akasztott Ember, Bolond, Halál, Ördög, Torony, ilyenek) és baljós hangulatot árasztanak. Ezért a Tarotról, mint valami sötét dologról szereztem benyomást, amit olyankor veszünk elő, amikor nem igazán érezzük jól magunkat.

Még egy elég rémisztő rövidfilmet is írtam Akasztott ember címmel 2005-ben-- ami az egyik mérsékelten pozitív üzenetű Tarot-kártya kapcsán mesélte el egy lány thrillerbe ágyazott történetét.

Magamnak azonban soha nem raktam ki semmilyen keresztet vagy parabolát.

Féltem.

Az ismeretlentől.

A bennem szunnyadó ismeretlentől.

Mert a Tarotban nem az a poén, amit a kártya „mond”, hanem az, hogy én mit mondok arról, amit a kártya mond. Az a poén, amit bennem vált ki az a kereszt vagy parabola, amit kirakok.

Attól féltem.

Nem a kártyától.

Nyilván.

Korábban soha nem voltam annyira tanácstalan vagy kétségbeesett, hogy a szomj az inputra legyőzze a félelmemet a bennem szunnyadó ismeretlentől.

Egészen tavaly decemberig.

Néhány nappal a karambol előtt, egy este az adrenalin- és az endorfin-szint olyan alacsonyra zuhant a szervezetemben, hogy a tanácstalanság és a kétségbeesettség legyőzte a félelmet a bennem szunnyadó ismeretlentől.

Odaléptem a polchoz, és levettem a Tarot-paklit és Gerd B. Ziegler Tarot című könyvét.

A könyv hátuljához lapoztam, oda, ahol a kirakási rendszereket írja le a szerző, és kiválasztottam a legegyszerűbbet.

„1. MÓDSZER
A feltett kérdés vagy érzelmi állapot részletes tisztázása”

Követtem a könyv utasításait: alaposan megkevertem a kártyapaklit, közben pedig megpróbáltam ráhangolódni arra a kérdésre, amire a választ kerestem:

Mit kell tennem ahhoz, hogy az életemben működjön a
Making Money with Creative Self-Expression?

Ketté választottam a paklit, és a két részpaklit letettem magam elé. A baloldalit megkevertem még egyszer, aztán leemeltem a tetejéről a legfelső lapot, és a kettes pozícióba helyeztem. Majd kihúztam alulról a legalsó lapot és a hármas pozícióra tettem. A jobboldali részpaklival ugyanígy jártam el, csak ott a legfelső lap az egyes pozícióba, a legalsó lap pedig a négyes pozícióba került.

Ezután egyesével megfordítottam a lapokat, megnéztem, hogy mit ír róluk a könyv, majd megfigyeltem, hogy az adott jelentéssel kapcsolatban milyen érzéseim és gondolataim támadnak.

Az alábbiakban látható és olvasható a teljes folyamat: először mindig az, hogy mit mond a KÖNYV arról, hogy mit mondanak az egyes kártyák; aztán az, hogy mit mondok ÉN arról, amit a könyv mond arról, hogy mit mondanak a lapok. Igyekeztem úgy megörökíteni a folyamatot, mint egy dialógust.

KÖNYV:

Az 1-es pozíció kártyája azt a témát mutatja meg, ami most foglalkoztat. Azt, hogy miről van szó valójában. Azt, hogy mi az alapkérdés.

AZ UNIVERZUM

KÖNYV:
Kulcsszavak: beteljesedés, kozmikus egyesülés, megszabadulás a kötöttségektől, a karma lezárása.

ÉN:
Eddig korrekt. Számomra a Making Money with Creative Self-Expression pontosan ezt jelenti. Hogy azt csinálom-e full-time, ami a Dolgom a Földön. Azt, amiért idekerültem ebbe a Világba. Azt, ami segít harmóniába kerülnöm az Univerzummal.

KÖNYV:
A nagy mű elkészült, és visszatér a BOLOND [mármint a BOLOND nevű Tarot-kártya] ártatlanságához és önfeledtségéhez. Megvalósult a végső cél, a visszatérés a kozmikus egységhez, az eredethez. Kicsiny énünk határai feloldódnak az Univerzummal való egyesülésben. A meztelen nő a felszabadulás táncát jelenti.

ÉN:
(Mielőtt továbbmentem volna, megnéztem a BOLOND kártya jelentését. Röviden a legfontosabbak:

Hűség önmagunkhoz, függetlenség, kreativitás, teljesítőképesség, ugrásszerű fejlődés, a szív szavának követése. Rugaszkodj el akkor is, ha a félelem újra és újra megpróbál visszatartani. Légy nyitott, és indulj el, bármerre is vezessen az utad.)

Valóban ez a kérdés foglalkoztat. Egy-két hete repked az agyamban egy gondolat: a Fail Faster Jó Irány, de nem biztos, hogy a klubszerű működés az a forma, amit nekem csinálnom kell. Megvalósult a végső cél, de talán vissza kellene térnem az eredethez-- Mi is volt az? A blog.

KÖNYV:
Most olyannak láthatod önmagadat és a világot, amilyen az valójában. Minden feltétel adott a szerencsés lezáráshoz vagy újrakezdéshez. Életed eseményei összhangban vannak az Univerzummal.

ÉN:
Minden feltétel adott ahhoz, hogy lezárjam a Fail Faster életének első szakaszát, és újrakezdjem egy új módon.

KÖNYV:
Életed mely területeitől kellene megszabadulnod? Szándékodban áll valahová elutazni, vagy vállalkozásban kezdeni?

ÉN:
Hogy szándékomban áll-e vállalkozásba kezdeni? Igen. Folyton:) És, hogy életem mely területeitől kellene megszabadulnom? A múlt heti post megadja a világos választ: a versengéstől. Ha közösséget építek, elkerülhetetlen a versengés. Ha blogot írok, akkor nem érzékelem a versenyt. (Valószínűleg akkor is van verseny, de az nem foglalkoztat. És ez a lényeg. Ugye.)

KÖNYV:
Bízz a meglátásaidban. Készíts listát azokról a dolgokról, melyek megoldása megkönnyebbülést jelentene a számodra.

ÉN:
Bízom a meglátásaimban. Ami azt illeti: egyre inkább. A lista pedig folyton készül…:)

KÖNYV:
Egy vagy az univerzummal.

ÉN:
Egy vagyok az univerzummal. Egy vagyok az univerzummal! Egy vagyok az univerzummal!!!

KÖNYV:

A 2-es pozíció kártyája azt mutatja meg, hogy mire vagy fogékony, nyitott. Azt, hogy milyen energiákat, embereket vagy eseményeket vonzol.

KELYHEK HATOS

KÖNYV:
Kulcszsavak: érzékiség, élvezet, öröm a szexuális kapcsolatokban, a szexuális és az érzelmi energia intenzív kölcsönhatása, emocionális megújulás.

ÉN:
Így elsőre úgy tűnik nekem, mintha ennek kevés köze volna ahhoz, hogy Making Money with Creative Self-Expression. Legalábbis azon a módon, ahogy eddig gondoltam.

KÖNYV:
A csalódástól való félelem eltűnt. A kártya arra buzdít, hogy élvezd saját érzelmi gazdagságodat. Ez a vízbeugrás élménye, az alámerülés, eltűnés, önátadás előtti izgalmas, bizsergető feszültség. Újra felbukkanva frissnek, fiatalnak érezzük magunkat. Merészségünk jutalma mély érzelmi megtisztulás és megújulás.

ÉN:
Ez OK. 2010 első postja már ebben a szellemben született. És valóbban frissebbnek éreztem utána magamat.

KÖNYV:
Add át magad teljesen az élet nyújtotta ajándékok élvezetének. Ezzel fejezheted ki leginkább háládat.

ÉN:
OK.

KÖNYV:
Korlátozzák még régi bűntudatok az élvezetben lelt örömödet?

ÉN:
Sőt! Rengeteg bűntudatom van. És azok folyton korlátozzák az élvezetben lelt örömömet.

KÖNYV:
Élvezd érzelmi gazdagságodat. Oszd meg élvezettel társaddal.

ÉN:
Ha most ezt a jótanácsot megpróbálom lefordítani a Making Money with Creative Self-Expressionre és a Fail Fasterre, akkor elsőre az jut az eszembe, hogy a blog lehet egy kicsit érzelmesebb és főleg személyesebb annál, mint amilyen akkor volt, amikor még egy klubszerűen működő közösség igényeit igyekeztem a postokkal kiszolgálni. Ha a hangsúly átkerül oda, hogy a The Fail Faster Tribe egy Unorthodox Business Blog, ráadásul az én Unorthodox Business Blogom, akkor az Olvasókkal valóban meg tudom osztani so-called érzelmi gazdagságomat-- bármilyen idétlenül is hangozzék ez, most, itt, nekem.

KÖNYV:
Várj nyitottan egy társra, akivel minden szinten megoszthatod a szerelem örömeit.

ÉN:
Kérdés, hogy ez mit jelent a feltett kérdéssel és a Making Money with Self-Expressionnel összefüggésben.

KÖNYV:

A 3-as pozíció kártyája azt mutatja meg, amit magadról megmutatsz és kiadsz. Hogy hogyan hatsz másokra. Hogy hogyan befolyásolod a környezetedet?

KELYHEK NYOLCAS

KÖNYV:

Kulcsszavak: tehetetlenség, megrekedés, korlátozás, érzelmi gátlás, tisztázatlanság, ingovány, a világos elhatárolások szükségessége.

ÉN:
Akik ismernek, azok tudják, hogy ez mind igaz. Különösen a tehetetlenség. És valóban világos elhatárolásokra van szükség.

KÖNYV:
Túl sok energiát pazaroltál olyan emberekre, akiktől semmi nem áramlott vissza hozzád. Feltöltötted őket energiáddal, de ők olyanok voltak, mint a feneketlen hordó. Üresnek és kifosztottnak érzed magad. Olyan emberi kapcsolatokról árulkodik, melyekben megrekedt az energiaáramlás. Minél aktívabban próbálod új életre kelteni a kátyúba jutott viszonyokat, annál üresebbnek és erőtlenebbnek érzed magad.

ÉN:
Talán durván hangzik, de azt hiszem, találó ez a leírás. Bár olyasfajta sértettség vagy megbántottság nincs bennem, amilyet a könyv szóhasználata sugall. Például üresnek igen, de kifosztottnak nem érzem magam. Ha pedig visszatérek a Making Money with Creative Self-Expression témaköréhez, akkor én ezt egy újabb megerősítésnek tekintem abbéli elhatározásomban, hogy nem formális klubot, hanem informális törzset kell építenem. Ha a közösségépítésre helyezem a hangsúlyt, akkor megreked az energia. Ha a tartalom- (és üzlet-) építésre helyezem a hangsúlyt, ami elvileg – egyszersmind – közösséget is épít, akkor áramolni fog az energia. Valahogy így értem ezeket a szavakat.

KÖNYV:
Itt az ideje, hogy visszatérj önmagadhoz, egyértelműen elhatárolódj, és megtanulj nemet mondani. Régi magatartás minta, hogy szeretetedet olyan személyekre pazarlod, akiktől semmit nem kapsz vissza. Lehet, hogy így próbálod leküzdeni attól való félelmedet, hogy szeretnek-e?

ÉN:
Nem „lehet”: BIZTOS! A The Fail Faster Tribe tavalyi terméke a szeretet volt. Erre már rájöttem. Szeretettel kereskedtem. Szeretet adtam és szeretetet vettem. Ha visszakaptam a szeretetet, nyugodt voltam, ha nem kaptam vissza, magam alá zuhantam. (Ez egyébként közvetlen összefüggésben van pozitív anyakomplexusommal, amiről már esett szó az idei postokban, és még meglehetősen sok szó fog esni ezután is.) Mivel tavaly évvégén kiderült, hogy szeretetből nem tudom kifizetni a mobil- és az internetszámlámat, a The Fail Faster Tribe idei terméke a tartalom és a brand lesz. És akkor leszek majd nyugodt, ha ezért pénzt kapok. Ha szeretetet is kapok, akkor nem csak nyugodt, de BOLDOG is leszek, mert akkor valamit igazán jól csináltam-- de a nyugodtsághoz idén már egy szerény profit is elég lesz.

KÖNYV:
Kik jutnak eszedbe ebben az összefüggésben? Kész vagy arra, hogy kiállj magad mellett és bátran elhatárolódj? Milyen helyzetekben rejted el valódi érzéseidet?

ÉN:
Hát, ha 100%-ig nem is vagyok kész, készebb vagyok, mint tavaly voltam. Idén például már kész voltam nemet mondani a pénteki reggelikre addig, amíg meg nem oldottam a finanszírozásukat. Eddig havi két pénteki reggeli finanszírozását tudtam rendezni, úgyhogy most havi két pénteki reggelit szervezek. Ahogy sikerül szereznem még egy szponzort, már havi három lesz.

KÖNYV:
Húzz még egy kártyát azzal a kérdéssel, hogy mi változik meg, ha megtanulsz nemet mondani.

ÉN:
OK, húzok még egy kártyát.

KÖNYV:
Fogalmazd meg saját megerősítésedet a másodikként húzott kártya alapján.

ÉN:
Jó-jó, csak előbb húzok még egy kártyát.

KORONGOK LOVAGJA

KÖNYV:

Kulcsszavak: pénzügyi beruházások, aratás, munka és fáradtság.

ÉN:
Ezt húztam! Tökjó:)

KÖNYV:
A Korongok Lovagja az egészség és az anyagi bőség felsőfokát testesíti meg. Az előtérben látható kalászok megértek. A Lovag a termést takarítja be. Az aratás munkával és fáradtsággal jár. A valódi szabadság nem érhető el a materiális szükségszerűségek elől menekülve, csak a földi létnek való alázatos és szeretetteljes önátadás útján.

ÉN:
Na, ez itt a lényeg. Ez a tavalyi év Egyik Nagy Tanulsága. Hogy a szabadság pénzbe kerül. (Mindig hozzáteszem, most sem mulasztom el: vannak olyan szerencsések, akik pénz nélkül is képesek szabadok lenni-- én nem tartozom közéjük.) És ezt persze tavaly is tudtam-- de csak az eszemmel. A baleset óta viszont a gyomrommal is tudom.

Ezért Két Nagy Elhatározásra jutottam.

Az Első Nagy Elhatározás:

2010-től úgy csinálom tovább a The Fail Faster Tribeot, hogy három szabályt minden áron betartok.
1. Bármit csinálok The Fail Faster Tribebal, annak bevételt kell termelnie.
Pl.: amíg Légrádi Tamás nem vállalta, hogy elsőként és nagylelkűen szponzorál havi 1 pénteki reggelit a FasTracKids márkájával, addig idén nem volt pénteken reggeli; a blogból majd könyv lesz; és Novák Zolival rövidesen elkezdjük a failfasteres póló-businesst.
2. Kezdetben egyik ilyen profitcenternek sem kell sok bevételt termelnie-- csak az a fontos, hogy hozzon némi pénzt.
3. Minden új profitcenternek több pénzt kell hoznia, mint a korábbiaknak. Ha csak 1 forinttal is, de többet.
Pl.: a pénteki reggelik második szponzora többet fog fizetni, mint amennyit Tamás fizetett legelsőként. (Ha nem találok olyat, aki hajlandó többet fizetni, mint Tamás, akkor nem lesz több pénteki reggeli.)

A Második Nagy Elhatározás:

2010-ben nem terhelem meg a The Fail Faster Tribeot azzal a pszichés és pénzügyi nyomással, hogy el kelljen tartania a családomat és engem. Ha a fenti három szabályt következetesen és eredményesen betartom, akkor előbb-utóbb úgyis fog hozni annyi pénzt, hogy megvalósítsam a célomat: Making Money with Creative Self-Expression. Addig viszont – és ez a Második Nagy Elhatározás lényege – BÁRMIT MEGCSINÁLOK, amivel fedezni tudom a családom és a magam pénzügyi igényeit.

Azért Nagy Elhatározás ez, mert tavaly nyáron még határozottan tiltakoztam egy ilyen vegyes megoldás ellen. Úgy gondoltam, hogy én nem tudok egyszerre két dologra figyelni, és ha egyszer egy vállalkozást építek, akkor nincs mellette időm / energiám / motivációm mással foglalkozni.

Mivel azonban tavaly olyan vállalkozást építettem, amiről évvégére kiderült, hogy úri huncutság volt csupán (nem csinált bevételt), idén nem vagyok abban a helyzetben, hogy válogathassak. Egyszerre fogom építeni a The Fail Faster Tribeot, mint vállalkozást, és fogok értékelhető mennyiségű pénzt keresni valami mással.

KÖNYV:
Feladataid nehezek, és teljes erődet igénylik. Ha vállalod a fáradtságot, az aratás bőven megjutalmaz.

ÉN:
Hát, ebben bízom-- mert ez az idei év nem lesz egy sétagalopp, az fix.

KÖNYV:
Vannak olyan feladatok az életben, melyek elől szeretnél kitérni?

ÉN:
Vannak:)

KÖNYV:
Mikor sokallod a fáradozást, koncentrálj a pozitívumokra, melyeket magad és mások számára eredményez. A végeredménynél fontosabb a belső tanulási és átalakulási folyamat.

ÉN:
Ebben egészen biztosan vagyok. Ha a Korongok Lovagja elviszi a Tehetlenséget az életemből, akkor már megérte meghozni a Két Nagy Elhatározást.

KÖNYV:
Minden vállalt feladat megvalósításához megkapod az ahhoz szükséges erőt.

ÉN:
Másban nem reménykedhetem--

KÖNYV:

A 4-es pozíció kártyája a válasz, a kulcs. A probléma megoldásához vezető kiutat mutatja.

KARDOK HATOS

KÖNYV:

Kulcsszavak: eszmék, egyetemes látásmód, átfogó megértés.

ÉN:
Ebből arra következtetek, hogy majd valahogy az eszemet felhasználva – és nem, mondjuk, a kézügyességemmel – fogok BÁRMIT MEGCSINÁLNI addig, amíg a The Fail Faster Tribe nem fedezi pénzügyi szükségleteimet.

KÖNYV:
A legkülönbözőbb eszmék és szemléletmódok találkoznak a közös középpontban. A dolgokat új, átfogó módon láttatja. Ez nem korlátozódik csupán az eszmék világára. Az új felismerések a magánéletben is arra szolgálnak, hogy kizökkentsenek a régi kerékvágásból. A szükségessé váló változásokat olyan módon kell közölni, hogy az minden érintett számára hallható, érthető és elfogadható legyen.

ÉN:
Ez három dolgot mond nekem. Egyrészt, hogy a blog pillanatnyilag teljesen megfoghatatlan műfaja – ami valahol az üzleti és az énblog között csalinkázik – jó irány. Másrészt, hogy ez a felnövéses-leválásos-pozitív-anyakomplexust-elhagyó-negatív-apakomplexust-elhagyó személyes törekvés és a kreatív-üzleti célok rendesen össze vannak gubancolódva, és csak akkor fogok tudni előre lépni bármelyik területen, ha minden problémát felszámolok. Harmadrészt pedig azt, hogy jópofa (és hasznos) dolognak tűnik mindezekről beszámolni a blogon.

KÖNYV:
Megvan a képességed arra, hogy differenciáltan szemléld a dolgokat. Értelmed sok különböző aspektust egyesít.

ÉN:
Köszi!

KÖNYV:
Melyek életedben a „régi kerékvágások”?

ÉN:
Most nem kezdeném el mindet felsorolni, de ami most a legkritikusabbnak tűnik, az a pozitív anyakomplexus és a negatív apakomplexus.

KÖNYV:
Bízz a felismeréseidben. Közöld azokat mások számára is érthető módon. Engedd, hogy virágba boruljon a rózsa.

ÉN:
Igyekszem:)

KÖNYV:
Szívedben kivirágzik a a felismerés rózsája.

ÉN:
Virágozzék!:)

The Fail Faster Tribe 2.0

The NEW VERSION of the Who, the What, the When, the Where, the How and the Why of The Fail Faster Tribe.

Körülbelül egy hónapja tudtam meg, hogy elsősorban negatív apakomplexusom a felelős azért a megveszekedett versenyszellemért, ami azóta hergel belülről, hogy az eszemet tudom.

Körülbelül azóta tudom, hogy bár úgy tűnik, mintha a megveszekedett versenyszellem egy jópofa (netalán hasznos) dolog lenne-- nem az. Nem jópofa és nem hasznos. Gyilkolja a személyiséget, képtelenné tesz a boldogságra, és - amint azt a mellékelt ábra mutatja:) - NEM a Siker kellemetlen-de-nélkülözhetetlen hozzávalója.

Ezért körülbelül két hete eldöntöttem, hogy ezután elkerülök minden öncélú vetélkedést, és a jövőben egyetlen verseny marad csak, amelyikben hajlandó vagyok részt venni.

Az, amelyiknek az a célja, hogy:

Making Money with Creative Self-Expression.

Ebben a versenyben pedig mindössze két versenytársat kell legyőznöm 2010-ben:

Negatív apakomplexusomat és pozitív anyakomplexusomat.

Minden és mindenki más megy a levesbe.

Amíg ezzel a két vetélytárssal nem végeztem, amíg őket nem tudom messze a hátam mögött, addig nincs más ellenfél, aki figyelmet érdemelne.

Persze könnyű az ilyesmit elhatározni, és még könnyebb NEM végigcsinálni:)

Mert amikor beindulnak a régi reflexek, nehéz józannak maradni. Akkor könnyű azon kapni magamat, hogy nnna, tessék, már megint valaki máshoz mérem magam, már megint valaki más csatáját vívom, már megint valaki más démonaival verekszem.

Pedig nekem csak egyetlen célra és mindössze két versenytársra szabad összpontosítanom.

Zero tolerance!

Arra jöttem rá, hogy a régi reflexek csak úgy tarthatók kordában, ha mérlegelés nélkül zárok ki minden versenyt és minden olyan helyzetet az életemből, amiben akár csak a gyanúja is felmerül annak, hogy vetélkedés kerekedhet belőle.

Ezért két hete minden idegszálamat annak szolgálatába állítottam, hogy kiszűrjem az összes olyan próbálkozást, amivel a külvilág - vagy éppen a saját régi reflexeim - egy olyan játszmába igyekeznek csábítani, aminek semmi köze ahhoz, hogy

Making Money with Creative Self-Expression.

Amióta ilyen szemmel figyelem a világot, a világomat, több dolog is feltűnt.

Az egyik ilyen a The Fail Faster Tribehoz kapcsolódik.

Feltűnt, hogy olyan felszín alatti dinamikák indultak meg a Törzs körül, amelyek felvetik egy lappangó verseny gyanúját.

Ezek a rejtett játszmák néha csak elszólások formájában jelentkeztek, de néha olyan konkrét kijelentésekben is, amilyen Misié volt arról, hogy korábban, egy darabig úgy érezte, esetleg elárulná a Törzset, ha a Colabs-zel is barátkozna.

Akkor, amikor ezt a kijelentést olvastam, nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget-- különösen, hogy azóta Misi a törzsek közötti együttműködés szószólója lett.

Csak hetekkel később, még jónéhány hasonló impulzus és egy karambol után kezdtem el érezni, hogy Zavar állt be az Erőben.

Vagy-- talán az a Zavar mindig is ott volt…

Azóta, hogy a The Fail Faster Tribe megszületett…

…hogy a The Fail Faster Tribe ugyanazokon a mezőkön próbál zsákmányhoz jutni, mint a Colabs, a Budapest Startup és az Open Coffee Club törzsei…

…hogy a törzsfőnökök rájöttek, úgy előzhetik meg a leghatékonyabban a törzsek közötti versengést, ha együttműködnek...

Vagyis felmerült a versengés gyanúja…

Vagyis, ha el akarom kerülni a versengést, akkor nincs más választásom…

…mint együttműködni a többi törzzsel…

…és új vadászmezőt találni a The Fail Faster Tribe számára...

Felpattantam hát a lovam hátára, és az elmúlt hetet azzal töltöttem, hogy új vadászmezőt kerestem a Törzs számára. Sokfelé jártam, síkságokon, hegyeken és völgyekben, és sokféle szempontot mérlegeltem. És most egy hét keresgélés után kirajzolódni látszik annak az új vadászmezőnek a képe, ahonnan a The Fail Faster Tribe ezután a zsákmányát szerzi majd.

Az új vadászmező leírásakor nem törtem a fejem frappáns fordulatokon, ahogy legutóbb sem-- hanem megint a good, old angolszász módszert választottam. Feltettem magamnak a hat kulcskérdést, és az ezekre adott válaszok segítségével írom le most azt, amit a The Fail Faster Tribe Új Pozíciójáról e pillanatban tudok.


WHO?

WHO Is The Fail Faster Tribe 2.0 for?

For Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)


Creative Artists & Entrepreneurs

A Creative Artist kifejezéssel először a Creative Artists Agency (CAA) kapcsán találkoztam. A CAA egy szórakoztatóipari alkotókat (és az utóbbi időben már sportolókat is) közvetítő ügynökség, ami a hírhedt alapító, Mike Ovitz megszállottságának következtében Hollywood egyik legmeghatározóbb hatalmi központja lett a kilencvenes évek második fele és a kétezres évek közepe között.

Amikor a Creative Artist kifejezést használom, akkor olyan Művészekre és Alkotókra gondolok, akik a privátszektorban igyekeznek eredményesek lenni, és nem elsősorban állami alapítványok adományaira pályáznak.

Egy Entrepreneur in Entertainment pedig azon ritka és különleges állatfajta, amelyik azt a Szent Célt tűzte ki maga elé, hogy pénzt csináljon abból, hogy összehangolja a Közönség igényeit a Művészek és Alkotók önkifejezési vágyával.

A Creative Artist és az Entrepreneur olykor ugyanaz a személy. Vannak olyan emberek, akik nemcsakhogy mindkét területen tehetségesek, de arra is képesek, hogy kétfajta tehetségüket olyan eredményesen hangolják össze, hogy abból kreatív és üzleti értelemben is gyümölcsöző projektek és vállalkozások szülessenek. Ilyen volt korábban Sir Alexander Korda és Salvador Dalí, de ilyen manapság Steven Spielberg, Tom Ford és Panyi Zsuzsi is.

A Creative Artist és az Entrepreneur olykor az én esetemben is ugyanaz a személy--csak (egyelőre) sokkal kevésbé gyümölcsöző eredménnyel:)


Entertainment & Related Industries

John Howkins The Creative Economy, Harold L. Vogel Entertainment Industry Economics és Al Lieberman The Entertainment Marketing Revolution című könyveikben használt terminológiák alapján a következőképpen határozom meg azokat az iparágakat, amelyekben a The Fail Faster Tribe érdekelt (ABC-sorrendben):

Arts
Fashion
Internet
Location-Based Entertainment
Movies
Music
Performing Arts
Publishing
Sports
Television and Radio
Toys and Games
Travel and Turism


Making Money with Creative Self-Expression

A Közönség igényeinek és az Alkotó/Vállalkozó önkifejezési/önmegvalósítási vágyának pénzügyileg sikeres összehangolása.

Vagyis Jó Válasz Egyszerre Mindkét Nagy Kérdésre:

1. Mi a Dolgom a Földön?
2. Hogyan Fogok Megélni Abból, ami a Dolgom a Földön?

(Az a tapasztalatom, hogy ez a probléma a szórakoztató és kapcsolódó iparágakban gyakoribb, mint, mondjuk, a vegyiparban.)


Those Who Do Business with Such People

Angyalok, bankárok és könyvelők, kommunikációs stratégák és PR-osok, IT-sek és webdesignerek, jogászok és szerzői jogi szakértők, és mindenki más, aki szívesen kapcsolódik a szórakoztató és kapcsolódó iparágak alkotóinak és vállalkozóinak életéhez és üzletéhez.


WHAT?

WHAT Is The Fail Faster Tribe 2.0?

The Fail Faster Tribe 2.0 is András Hídvégi’s Unorthodox Business Blog for Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)


András Hídvégi

I am a Par Excellence Entertainment Industry Underdog. On the one hand I am a Relatively Talented Creative Artist. On the other hand I am the Least Gifted Entrepreneur you have ever met. I have always had difficulties Making Money with Creative Self-Expression.


Underdog

Webster's Universal College Dictionary:
"un-der-dog a person who is expected to lose in a contest or conflict"


Unorthodox Business Blog

Részlet George Mikes How to be an Alien című könyvéből:

„When some years ago [in England], knowing ten words of English and using them all wrong, I applied for a translator’s job, my would-be employer (or would-be-not-employer) softly remarked: ’I’m afraid your English is somewhat unorthodox.'”

Valahogy így Unorthodox Business Blog a The Fail Faster Tribe is:)


WHEN?

WHEN Is The Fail Faster Tribe 2.0?

From now on.


WHERE?

WHERE Is The Fail Faster Tribe 2.0?

The Fail Faster Tribe is András Hídvégi’s Unorthodox Business Blog from the Slowest City on Earth for Those Creative Artists & Entrepreneurs in Entertainment & Related Industries who Have Difficulties Making Money with Creative Self-Expression. (And for Those Who Do Business with Such People.)


The Slowest City on Earth

Budapest is the Slowest City on Earth.

És ez hivatalos.

A Fast Company című tekintélyes üzleti lap 2007 decemberében közzétett egy listát, amin a Világ 150 legnagyobb városát rendezte sorba aktuális és potenciális gazdasági teljesítménye alapján. Ezen a listán Budapest áll az utolsó helyen.

Azért szeretem ezt az eredményt, mert egy tekintélyes szerkesztőség számos objektív tényező vizsgálata után visszaigazolta azt, amit nap, mint nap érzek.

Valahogy sosem tudtam hinni azoknak a lelkes hangoknak, amelyek azt visszhangozták, hogy Budapest száguld-- csak mi, itt élő emberek vagyunk olyan kishitűek, hogy nem látjuk az eredményeket. Nem. Budapest nem száguld. Budapest csiga. És ez hivatalos.

A Fast Company szöveges értékelésében a következő képet festi a városról:

„Budapest, Hungary
Breathtakingly romantic--but its economy is broken. Among the world's 150 biggest cities, last in predicted GDP growth, according to PricewaterhouseCoopers.”

Mintha rólam írták volna…

Ha arról van szó, hogy olyan szimbólumot keresek, ami pontosan kifejezi az Underdogságomat, akkor Budapestnél jobbat keresve sem találhatnék.

Budapest mindennek a szimbóluma, ami hátrányos helyzet, ami kevésbé esélyesség, ami underdogság.

Budapest = Egy Kifordított Dubai:)


HOW?

HOW Can You Be the Member of The Fail Faster Tribe 2.0?

Az új pozíció következtében a The Fail Faster Tribe megszűnik explicit/formális közösség lenni, és implicit/informális közösséggé alakul át.

Vagyis 2010-től nincs Business Club (sem Orthodox, sem Unorthodox), „csak” Törzs.

És a Törzshöz mostantól MINDENKI hozzátartozik, aki
• olvassa a blogot, vagy
• vonzónak / hasznosnak tartja az abban megjelenő érzéseket, értékeket, gondolatokat és tapasztalatokat, vagy
• Fan-nek jelentkezik a blog Facebookos Fan Page-ére, vagy
• anyagilag támogatja a blogot vagy azokat az eseményeket, amelyek a blog szellemiségét hordozzák, vagy
• résztvesz a blog szellemiségét hordozó eseményeken, vagy
• vásárolja a blog szellemiségét vagy tartalmát hordozó termékeket.


WHY?

WHY „The Fail Faster Tribe”?

Vagyis a blog címe eddig „The Fail Faster Blog” volt. Miért lett most „The Fail Faster Tribe”?

Úgy képzelem, hogy két The Fail Faster Tribe létezik.

Az Egyik Törzs ide tartozik-- ahhoz a befejezetlen világhoz, amelyikben a mindennapjainkat éljük.

Ehhez a Törzshöz MINDENKI hozzátartozik, aki a HOW? alatt felsorolt „feltételek” bármelyikét teljesíti.

A blog a Második Törzsről szól.

A Második Törzshöz nem csatlakozhat SENKI.

Még én sem.

Oda csak vágyakozni lehet.

A Második Törzs ugyanis csak a képzeletünkben létezik. Egy olyan világban, ahol SENKI nem vetélkedik öncélúan SENKIVEL, ahol MINDENKI kizárólag azon dolgozik, hogy minél teljesebben valósítsa meg önmagát, ahol ebből MINDENKI jól megél, és ahol MINDEN üzlet elválaszthatatlan része a lélek (és a lelkizés:).

Ehhez a The Fail Faster Tribehoz nem csatlakozhat SENKI, mert ilyen közösség nem létezhet a mi befejezetlen világunkban.

Túl szép, hogy igaz legyen:)

Túl befejezett.

Éppen ezért viszont BÁRKI vágyakozhat utána.

BÁRKI rajonghat érte.

BÁRKI lehet a Fan-je.

Én is.

Te is.

Ebben a The Fail Faster Tribeban MINDENKI LELKE menedéket talál, aki nem érzi otthon magát abban a világban, ahol egyébként a mindennapjait éli.

Az én lelkem is.

A Te lelked is.

A Talmud azt mondja, hogy ha megmentesz egy életet, akkor egy egy egész világot mentesz meg. Egyrészt azért, mert minden ember magában hordozza a Teremtő végtelenségét, másrészt pedig azért, mert azzal, hogy megmentesz valakit, a születendő gyerekeit, a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit és a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit is megmented.

Valami hasonlót érzek ezzel a Második The Fail Faster Tribebal kapcsolatban is. Ha ennek a képzeletbeli közösségnek csak egyetlen alkotót vagy szórakoztatóipari vállalkozót sikerül visszatartania attól, hogy feladja az alkotást vagy a vállalkozást, akkor azzal nem csak azt az egy embert mentjük meg, de minden Alkotást is, aminek a létrehozásában ő majd közreműködni fog az élete során…

…ez pedig továbbra is igazán inspiráló küldetés:)

Újévi Fogadalmak

Kétezertíz január elseje van. Délután két óra.

A szemem csukva.

Egy matracon heverek.

Hanyatt.

Mint egy elhagyott test.

Üresen.

Hidegen.

Csukott szemmel bámulom a plafont.

Ahogy körbenézek a szobában, minden szürkének látszik. Szürke kisautók, szürke építőkockák, szürke plüssállatok.

Szürke. Szürke. Szürke. Minden.

Kétdimenziós.

Hideg.

Üres.

Arra gondolok, hogy igazán hasznos volna, ha nem hagynék ki egyetlen levegővételt sem.

Kilégzés, belégzés.

Szépen. Ahogy az iskolában tanultuk.

- Fiúk, tudják mi a hosszú élet titka? – kérdezte huncutul csillogó szemmel Lecsó, a biológia-tanárunk nyolcadikban. – A folyamatos levegővétel!

Nevetett.

A szeme szinte mindig nevetett.

És a szája is gyakran.

Aztán neki nem sikerült. A folyamatos levegővétel. Negyvennégy éves volt, amikor elment. Három gyereket hagyott maga után. Az egyikük akkor született, amikor mi hetedikesek voltunk.

Folyamatos levegővétel.

Muszáj lenne odafigyelnem erre. Muszáj lenne valahogy itt maradnom.

Ezen a matracon. Ebben a szobában. Ebben a délutánban.

Ebben a világban.

Erre-- gondolok.

De érezni-- NEM ezt érzem.

December végén volt egy karambolom.

Most csak fájdalmat érzek.

Meg hideget.

Meg ürességet.

Nem sok mindenre emlékszem.

Még arra sem igazán, hogy mikor szálltam be abba az autóba.

Abba az életbe.

Nem emlékszem, hogy mennyit ittam, vagy hogy ittam-e egyáltalán.

Csak arra emlékszem, hogy nyomom a gázt, látom jönni a falat és becsukom a szemem.

Nem akartam látni semmit.

Csak érezni.

Adrenalint.

Endorfint.

A száguldás eufóriáját.

Aztán jött a fal.

Pedig becsuktam a szemem.

Becsapódtam.

A valóságba.

És szilánkosra tört a lelkem.

Most pedig fekszem. És szenvedek.

Fáj, ahogy belélegzem, és fáj, ahogy kilélegzem--

--a levegőjét ennek a világnak.

És fáj, ahogy lassan megpróbálom kinyitni a szemem.

Pedig muszáj lesz.

Hónapok óta csukva van.

Elszokott a fénytől.

A színektől.

A dimenzióktól.

A valóságtól.

Novemberben és decemberben már szinte minden erőmre szükségem volt, hogy csukva tartsam.

Nem akartam látni a közelgő falat.

Csak érezni.

Az adrenalint.

Az endorfint.

A száguldás eufóriáját.

Éreztem, hogy merre száguldok. Hogy mi jön szembe. Ezért volt szükség minden erőmre, hogy csukva tudjam tartani a szemem.

Nemigen szoktam újévi fogadalmakat tenni.

Gyakorlatilag soha nem teszek olyat.

Túl decensnek érzem, hogy - függetlenül a belső időszámításomtól és pillanatnyi lelkiállapotomtól – fogadkozásokba bocsátkozzam.

Idén viszont másképpen alakult. Mivel a karambol történetesen pont az év végén történt, úgy jött ki a lépés, hogy én pont január elsején hullottam atomjaimra-- pont azon a napon, amikor a Rendes Emberek is mérleget szoktak vonni az elmúlt évükről, és fogadalmakat tenni a következőre.

2010-ben ezért én is teszek két fogadalmat január elsején:

1. Idén elengednem negatív apakomplexusomat, és megszeretem magam annak, aki vagyok, nem az Apám szemével nézem az eredményeimet, és nem verekszem többet az ő démonaival.

2. Idén elengedem pozitív anyakomplexusomat, és felnövök-- az álmaimhoz, a vágyaimhoz, az adottságaimhoz, a lehetőségeimhez és a felelősségeimhez.

A karambol december harmincadikáról harmincegyedikére virradó éjjel történt.

December harmincadikán este még egyben voltam, december harmincegyedikén reggel már apró darabokban.

A szilveszter öntudatlanságban telt.

A bécsi újévi koncertből semmire nem emlékszem-- pedig az elején odakapcsoltam a tévét, és a végén kikapcsoltam.

Kétezertíz január elseje van. Délután negyed három.

Egy matracon heverek.

A szemem félig csukva.

Két vastag takaró van rajtam.

Mégis fázom.

Belülről.

Mindent szürkének látok a szobában. Szürkék a kisautók, szürkék az építőkockák, szürkék a plüssállatok.

Minden kétdimenziós.

Hideg.

Üres.

Azon merengek, hogy mikor volt az utolsó pillanat, amikor még elkerülhettem volna a karambolt.

December tizennyolcadikán már biztosan nem.

Akkor már tudtam, hogy jön a fal-- csak még azt nem tudtam, hogy ilyen kemény lesz.

Aznap volt az utolsó törzsi reggeli…

…Furcsa volt a hangulat. Igaz, nem a megszokott helyszínen találkoztunk, és már az évvége is biztosan bezavart, de olyan volt, mintha megváltozott volna valami. Mintha veszítettünk volna a kezdeti ártatlanságunkból...

…De ez igazából inkább csak egy olyan megérzés-féle volt. Nem ez okozta a problémát.

A Nagy Probléma koradélután történt…

…Miután ignoráltam a számláik befizetését, a T-Mobile-nál betelt a pohár, és „egyirányúsították” a telefonomat (vagyis nem tudtam vele telefonálni, csak hívást fogadni) és kikapcsolták az internetemet.

A Nagy Probléma az volt, hogy bár tudtam, hogy nem jeleskedtem a számlafizetés terén, úgy emlékeztem, hogy eggyel kevesebb számla befizetésével maradtam el, mint amennyivel valójában elmaradtam. Kettőről tudtam, és három volt. Ami azért jelentett Nagy Problémát, mert így megszűnt az alkudozás lehetősége. A T-Mobile azt mondta, hiába vagyok platinakártyás ügyfelük (nem tudom, hogyan lettem az… egyszercsak szóltak, hogy az vagyok…), nem nézhetik tovább jó szemmel, ahogy ilyen buzgón nem-fizetek: addig nem kapcsolják vissza az internetemet és addig nem „kétirányúsítják” a telefonomat, amíg ki nem egyenlítem egyben háromhavi számlatartozásomat, ami esetemben nem kevesebb, mint bruttó 57 ezer forintra rúgott.

Az Igazán Nagy Probléma az volt, hogy nekem NEM volt bruttó 57 ezer forintom erre a célra, és fogalmam sem volt, hogy honnan lesz.

Többször írtam tavaly arról, hogy muszáj pénzt keresnünk azzal, ami a Dolgunk a Földön, mert ha nem keresünk, akkor annak az lehet a vége, hogy olyan dologgal kell pénzt keresnünk, ami Nem Dolgunk a Földön.

Hát, nekem december tizennyolcadikán minden kétséget kizáróan eljött az a pillanat, amikor bebizonyosodott, hogy az elmúlt félévben nem tudtam pénzt keresni azzal, amiről úgy éreztem (és úgy érzem ebben a pillanatban is), hogy a Dolgom a Földön.

Vannak emberek, akik ha nem keresnek pénzt, vagy csak nagyon keveset, akkor remekjó módszereket tudnak kieszelni arra, hogy hogyan éljenek meg sokkal kevesebb pénzből, mint amennyi a megéléshez minden józan számítás szerint elengedhetetlenül szükséges. Én is ilyen ember voltam május óta. Azóta, hogy a The Fail Faster Tribe-bal „főállásban” kezdtem foglalkozni. Keményen dolgoztam, nagyon igyekeztem, és bíztam abban, hogy a kemény munka és a nagy igyekezet majd meghozza a gyümölcsét.

De-- nem kerestem pénzt.

És-- a kemény munka meg a nagy igyekezet nem hozta meg a gyümölcsét.

December tizennyolcadikán elértem arra a pontra, amire addig csak hipotetikusan gondoltam, és amiről addig csak hipotetikusan írtam. Arra a pontra, ahonnan nincs tovább. Ahonnan muszáj pénzt keresni. Bármivel. Ha azzal nem tudok, ami a Dolgom a Földön, akkor azzal, ami Nem Dolgom a Földön.

Nincs mese.

Nincs alternatíva.

A sors különös fintora és a Jóisten kedves gesztusa volt, hogy mindez éppen december tizennyolcadikán történt. Azon a napon, amikor a Chrismukkah Vacsorát tartottuk a Padlás és Mosókonyhában-- azt az eseményt, ami fennállása óta a The Fail Faster Tribe első olyan vállalkozása volt, ami szerény bevételt termelt és némi profitot hozott, ráadásul mindezt a B-negyedből!!!

Lett volna tehát ok az ünneplésre.

Sőt, úgy is lett volna igazán profi, ha Dóri, Eszti és én (a szervezők) ezt méltóképpen megünnepeljük.

De nekem akkor már nem volt kedvem ünnepelni.

Még egyben voltam, de már láttam a falat közeledni.

És ahelyett, hogy a fékre léptem volna, vagy elrántottam volna a kormányt, csak még nagyobb igyekezettel szorítottam ökölbe a szemem…

Vajon mikor volt az utolsó pillanat, amikor még elkerülhettem volna a becsapódást?

Kétezeröt közepén-- talán…?

…Akkor veszítettem el azt a vállalkozást, amire négy évvel korábban az életemet tettem fel, és a vállalkozással együtt azt a barátomat is, akire tíz évvel korábban szintén az életemet tettem fel.

Akkor minden a feje tetejére állt.

Talán, ha akkor jutott volna időm a poszt-traumatikus sokk kezelésére...

De akkor pont megszületett Frédi, és az események igazán gyorsan követték egymást. Nem sok időm maradt sebeim nyalogatására, és fejre állított világom újradefiniálására.

Fejjel lefelé, definiálatlanul kellett tovább élnem.

Talán ha akkor--

Vagy kétezerhatban…?

…Talán kétezerhatban még megelőzhettem volna a becsapódást…

…Amikor megismertem Imit, Misit, Gergőt és Emesét (Imit igazából már 2004-ben megismertem, de 2006-ban ismertük meg egymást igazán)-- és az életem újra a feje tetejére állt. Ők ugyanis olyan új energiákat szabadítottak fel bennem, amilyenek egészen ritkán szabadulnak fel az ember életében.

Talán, ha akkor jutott volna időm az új energiák mederbe terelésére...

De pont akkor született meg Leló, és az események igazán gyorsan követték egymást. Nem sok időm maradt az energiák mederbe terelésére, és újból fejre állított világom újradefiniálására.

Továbbra is definiálatlanul éltem tovább.

Kétezertíz január elseje van. Elmúlt fél három.

Egy matracon heverek.

A szemem már nyitva.

Kicsit fáj, de jó.

Mármint nem az a jó, hogy fáj, hanem az, hogy látok.

Mintha minden veszített volna a szürkeségéből a szobában. A kisautók, az építőkockák, a plüssállatok.

Színes. Színes. Színes. Minden.

:)

Háromdimenziós.

:)

Minden MÁS:)

Majdnem minden.

Mert a hideg nem szűnik.

Meg az üresség.

Sőt, mintha a hideg egyenesen belefészkelte volna magát a testembe.

Mintha belepetézett volna.

Sőt, mintha én egy kicsit el is fogadtam volna, hogy a hideg most már a testemhez tartozik.

Meg az, hogy fázom.

Mintha a hideg intézményesült volna a testemben.

Mintha a karambol óta valahogy éppen én magam intézményesítettem volna.

Aztán furcsa érzésem támad.

Mintha valami megmozdulna a testemben.

Mintha a testem veszítene az ürességéből.

Mintha valami energia szivárogna belé kívülről.

Mi történik?

Nem tudom.

Mi ez az energia?

Honnan jön?

A kinyitott szememen keresztül?

Vagy attól, hogy el- és magamba fogadtam a hideget?

Fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy az energia folyamatosan áramlik belém.

Valahonnan.

Különös energia ez…

Nem biztonságot ad. Nem megnyugvást. Nem meleget.

Erőt ad.

Felülök.

Január elseje van.

Péntek!

Délután négy órakor Szombatfogadás a Nagyfuvaros utcai zsinagógában.

Villamossal szoktam menni a Blaháig, onnan pedig gyalog, végig a Népszínház utcán.

Most arra gondolok, hogy sétálni kellene. Végig.

Kb. háromnegyed óra.

Ha gyorsan felöltözöm, akkor még időben vagyok.

Érzem az erőt.

Felkelek és gyorsan felöltözöm.

Elindulok.

A Kossuth tér felé megyek. Ott elfordulok, és végigmegyek az Alkotmány utcán. Aztán a Nagymező utcán a Király utcáig, onnan pedig a Kertész utcán a Blaháig-- és aztán már a szokásos úton.

Árad belém és kavarog bennem az energia.

Kiegyenesedik a gerincem.

Érzem, hogy most csak magamra számíthatok.

Érzem, hogy most egyedül vagyok.

És érzem, hogy ebben most óriási erő van.

Nagyon hosszú idő után magabiztosnak érzem magam.

A hideg nem múlt el.

Sőt, állandósult.

De-- jó ez most.

Az üresség folyamatosan veszít az erejéből.

Elmosolyodom.

Nagyokat lépek a Kertész utcán-- és közben egyre szélesebb mosoly ül ki az arcomra.

A szembejövő emberek rám pillantanak és elkapják a fejüket.

Érzem, hogy egyedül vagyok.

És érzem, hogy ez most jó.

Lenézek:

nincs alattam védőháló.

Klassz!:)

Gyerünk!

Gyerünk, gyerünk, gyerünk!!!

Érzem az erőmet.

Ebben a pillanatban bármire képes vagyok.

Körbenézek:

nem látom sehol Apám démonait.

Vigyorgok.

Könnyű vagyok.

Csak a téli ruha súlya tart a földön.

Szabad vagyok.

Ebben a pillanatban.

Mosolygok.

Valahogy ezt kellene állandósítani.

Ezt megfogadni.

Az újév alkalmából.

Hogy CSAK ÍGY!

Nyitott szemmel.

Kavargó energiával.

Erősen.

Könnyűn.

Szabadon.

Bármire képesen.

2010-ben.

És utána.

Végig.

Amíg itt vagyok.

Ebben a világban.

Bombera Kriszta, New York

"New Yorkban a legtöbb barátom rosszabb körülmények között él, mint az otthoni ismerőseim, és a legtöbbjük sokkal keményebben dolgozik, mint akiket otthon ismerek. Mégis a legtöbben boldogok, kiegyensúlyozottak, előre néznek. És nem Volvóra vágynak titokban (nincs is kocsijuk), hanem az évi öt nap szabadságuk helyett, mondjuk, tízre..."

András: Kriszta, Te hol élsz általában?
Kriszta: Két és fél éve New Yorkban, egyébként általában Magyarországon. A pontos válasz: Magyarországon élek. Összesen kb öt-hat évet éltem külföldön az elmúlt 37-ből.

András: Egyedül költöztél vagy családdal?
Kriszta: 2007 nyarán a családommal jöttem Amerikába, az egyik gyerekem másfél, a másik három és fél éves volt.

András: Mivel foglalkozol?
Kriszta: Egy magyar állás hozott ide. Televíziós újságíró vagyok, és a magyar televízió kiküldött tudósítójaként jöttem ezúttal. Korábban középiskola, egyetem, vagy az éppen itt tanuló férjem hozott Amerikába.

András: Mi vitt el Magyarországról?
Kriszta: Mindig pontos tervvel, soha nem “potyára,” úgymond kalandvágyból, (vagy akár kényszerből) jöttem Amerikába. Ösztöndíjjal vagy a férjem ösztöndíjából éldegélve, de pontosan tudtam, hogy miből, és miért élek itt, és azt is, hogy meddig. Az összes külföldi utamnak láttam a napra szóló végét, vagyis sosem fordult meg a fejemben, hogy ott maradjak, ahol éppen éltem külföldön. Magyarorszag volt mindig a végpont. De lelkileg szükségem volt három-négy-hatévente máshol élni: feltöltődöm, nyitottabb és jobb ember leszek, és friss energiákkal térek mindig haza Magyarországra. Van bennem vágy, hogy hazavigyek különféle tapasztalatokat. És mindig van bennem vágy egy idő után otthon arra, hogy újra elmenjek egy kicsit – tapasztalatokat gyűjteni.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy most nem élsz Magyarországon?
Kriszta: Amíg nem voltak gyerekeim, nem merült fel bennem, hogy ne Magyarországon éljek. Most, hogy a kicsi gyerekeim itt tanulnak, és két nyelven beszélnek hibátlanul, már elgondolkodtam néha azon, hogy hol lenne több lehetőségük arra, hogy kiteljesedjenek, hogy többet tanuljanak a világról, hogy nyitott, befogadó, rugalmas emberek legyenek: Magyarországon, vagy valahol máshol, talán pont itt, Amerikában? De most sem jutottam el odáig, hogy azon gondolkodjam, nem kezdenénk-e elölről az életünket a férjemmel itt, a gyerekek kedvéért. A mi életünk Magyarországhoz kötődik. A gyerekeink pedig ezerféle döntést hozhatnak a saját életükről később. Nyitott már a világ. Nem olyan a helyzet, mint amikor a szüleinknek a vasfüggöny mögül három évente kiszabadulva el kellett dönteniük: maradnak a londoni vagy párizsi vagy Cleveland-i rokonoknál örökre, mindent maguk mögött hagyva, és talán soha többé nem mehetnek haza Magyarországra, vagy hazamennek, és talán örökre lemondanak egy másféle élet lehetőségéről? Ez a szörnyű dilemma ma már nem létezik, úgy hiszem. Európai Uniós tagok vagyunk. A világ összes vezető egyetemére lehet ösztöndíjakat vadászni. Vagy jó és kevésbé jó, de izgalmas helyeken lévő állásokat, Tokyotól Rio de Janeiro-ig. Aki ügyes, kitartó, szorgalmas, vagy bátor, - es persze szerencsés - az ma már tényleg odamegy, ahová akar, ha akar – nem élünk bezárva.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Kriszta: A családom tagjai, akiket rég nem láttam, a barátaim, és az a teljes referenciarendszer, amit félszavakból is ért otthon mindenki, amelyek nélkül hosszú távon talán valóban magányosnak érezném magam külföldön. Csupa szentimentális, de nagyon fontos emlék: hol volt az Ibolya Presszó, miről énekelt a Kontroll Csoport, hogy is van József Attila kétsorosa, a mértlegyekéntisztességes…. Ezek fontos dolgok. Imádom Dr Seuss-t olvasni a gyerekeknek, az amerikai gyerekmeséket, de én máson nőttem föl, és szeretem tudni magam körül azokat az embereket, akikkel osztom az élményvilágomat. És bizony a gyerekeim is a Kisvakondot szeretik nézni a legjobban a Youtube-on!

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Kriszta: Az idegenkedés (gyakran nevezhetjük gyűlöletnek) mindentől, ami más, mint a megszokott (bőrszíntől hajszínig, satöbbi), a pesszimizmus és a panaszkultúra, és az irigyseg, a rosszindulat. Ha itt Amerikaban valaki úgy érzi, hogy a szomszédjának jobb, mint neki, akkor ellesi, hogy miféle kemény munkával lehetne neki is ugyanolyan jó. A másik sikerétől szárnyakat kap, örül neki és erőt merít belőle. Otthon pedig, ugye, sok ember érzi úgy, hogy dögöljön meg a szomszéd tehene is, ha az övé megdöglött. Nagyon nagy baj ez… nem felfelé akarunk másokkal szárnyalni, hanem lehúzni a szárnyalókat, hogy ők is a földön üljenek.

András: Mi a 3 legjobb dolog New Yorkban?
Kriszta: A legfontosabb itt számomra ez: akárhonnan jössz is, hagyd magad mögött a rossz örökséged, ide igyekezz csak a jót hozni magadddal. Hogy érthető is legyen: a világ minden tájáról érkeznek ebbe a városba emberek, hogy szívós, kemény munkával jobb életet próbáljanak itt teremteni maguknak, akár anyagi, akar szellemi értelemben. Ez a város pedig megköveteli tőlük, hogy ezt eltűrjék másoktól is. Ezért hát békében él itt egymás mellett az orthodox zsidó közösség, mondjuk, a palesztin diaszpórával, a magyar hentes együtt nyit boltot a szlovák és a román barátjával, a hindu anyuka a katolikus iskolába iratja a gyerekét, mert a környéken az a legjobb…. Mindenki a minőséget és a pozitívat keresi a másikban, maga mögött hagyja az “óhazában” sulykolt fenntartasokat, vagy akar gyűlöleteket. Persze idealizálom most New York-ot, de a leegyszerűsítés ellenére mégiscsak ez a legszebb ebben a városban…
Amit meg nagyon szeretek, azt már írtam korábban valami mas kapcsán: az optimizmust és kitartást, a “Yes, We Can!” hozzáállást a dolgokhoz, és a megdöbbentő, azonnali alkalmazkodást a változásokhoz.

András: Mi a 3 legjobb dolog Magyarorzágon?
Kriszta: Egyrészt az, hogy az otthonom, megkérdőjelezhetetlenül az otthonom, ezt meg sem tudom magyarázni, remélem, erted… Imádom az ötletességet, a humort, még a sötét, pesszimista humort is, ami Magyarországon annyira él, és szeretem az érdek nélküli, felszabadult, irracionális és teljes odaadást dolgokért, emberekért, barátokért, idegenekért. Ritkán tapasztaltam magam körül külföldön azt a számítás nélküli attitűdöt, amit annyi emberben ismerek otthon, amiért sokakra felnézek.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat 10 szóval?
Kriszta: Huuu…..hát, nem tudom…ez ugyan közhely, de mégis így volt: amikor itt a Magyar Kulturális Fesztiválon szólt a tapsvihar egy-egy magyar népdalnak vagy a cigány zenészeknek, vagy a Fesztiválzenekarnak, akkor a zene ereje valahogy könnyen magával ragadja az embert, hogy: hiszen ezt mi otthon csináljuk, ezt én otthon hallottam, énekeltem, éreztem utoljára! Az olyan nagyon honvágyas volt.

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Kriszta: Minden utamon mást tanulok. 18 évesen azt, amit Humbold valahogy úgy fogalmazott meg: azoknak az embereknek a legveszélyesebb a világnézete, akik sosem nézték meg a világot. Megnéztem, és rögtön alázatosabb, szerényebb és icipicit talán okosabb lettem. Kesőbb egyszer, 2001. szeptember 11-én a World Trade Center romjainal és az utána következő hónapokban pedig például azt: ha baj van, akkor egy magára valamit adó közösség összefog, összetart, nem pedig széthúz és egymásra mutogat, bűnbakot keresve. (Ez New York város közösségére volt igaz, az amerikai külpolitika az utána következő években mar más teszta…) Ezekben az elmúlt években pedig talán azt tanultam meg, hogy hogyan kell nagyon keményen dolgozni és megbecsülni azt, amim van. Annak örülni, ami van, nem pedig azon búslakodni, ami nincs. Itt New York-ban a közvetlen környezetemben a legtöbb barátom rosszabb körülmények között él, mint az otthoni ismerőseim, és a legtöbbjük itt sokkal keményebben dolgozik, mint akiket otthon ismerek, tisztelet a kivételnek. Mégis a legtöbben boldogok, kiegyensúlyozottak, előre néznek és nem hátra. És nem Volvóra vágynak titokban, (nincs is kocsijuk) hanem az évi öt nap szabadságuk helyett mondjuk tízre…

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Kriszta: Rugalmasság, nyitottság es kitartás…

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Kriszta: Egy olyan adottságot, mint azt, hogy milyen magas vagyok vagy milyen színű a szemem. Nem szégyellem, nem vagyok rá büszke, nem tagadom le soha és teljes békében vagyok a ténnyel. Bár, hamár ezt az adottság-hasonlatot hoztam, vegyünk inkább olyan adottságokat, amiken lehet javitani, mint például az izomzat vagy a súly vagy a frizura, ilyesmi: tehát amennyire képes vagyok rá, mindig igyekszem jobb magyarnak lenni, mint amilyen éppen vagyok, mint ahogyan minden nő igyekszik jobban kinézni, mint ahogy éppen kinéz. Számomra ez kábé ezt jelenti: törekedni arra, hogy ne szakadjanak le, ne szegényedjenek el, ne maradjanak mögöttem olyan polgártársaim, akiken van lehetőségem valamilyen formában segíteni. Vagyis nekem magyarnak lenni egy közösséghez tartozást jelent: a közösség pedig konkrét embereket jelent, nem pedig politikai vagy ízlésbeli vagy bármilyen csoportokat. Tehát magyarnak lenni számomra most éppen azt jelenti, mondjuk, hogy mondjak valami konkrétat is, hogy szégyelljem magam, ha nem gondolok a falvakban lemaradó és magára hagyott cigány és nem cigány gyerekekre például, miközben állítólag mindnyájan egyenlő polgártársak vagyunk Magyarországon és az Európai Unióban. Magyarnak lenni nekem most azt jelenti: az igazságosságra kicsit jobban törekedni, mindenkinek a maga szerény eszközeivel, lehetőségecskéivel.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Kriszta: Magyarul is, angolul is, a közegtől és a beszélgetőtársaktól függően. Nagyon örülök ennek, több ember lettem azzal, hogy képes vagyok angolul is gondolkodni, álmodni is.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Kriszta: Látod, el sem olvastam még ezt a kérdésed, amikor már válaszoltam is rá, hiszen ez nekem is érdekes, hogy álmodni is lehet egy tanult nyelven, ráadásul én sokkal később tanultam angolul, mint a kislányom, aki a két nyelvet egyszerre szerezte.

András: Milyen nyelven neveled a gyerekeidet?
Kriszta: Itt Amerikában magyarul beszélek hozzájuk inkább, Magyarországon szeretnék majd velük gyakrabban angolul beszélni. Egyformán erősek mind a két nyelvben. Hallottam, van egy új trend, hogy a pici gyerekek ne tanuljanak két nyelven, mert az esetleg az anyanyelvük kárára mehet. Nem értek vele egyet. A gyerekeim pontosan tudják, melyik az anyanyelvük, pedig egyszerre tanulták a két nyelvet.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Kriszta: Azok az emberek, akik nem élnek teljes kilátástalanságban és kisemmizettségben, azok csak önmaguk elől menekülhetnek, vagyis ez a “menekülés” szó szerintem már önmagában is nagyon durva. A középosztálynak nincs miért, mi elől “menekülnie”. Az igazán szegényeknek volna, akikre kevesen gondolnak, de ők meg ritkán menekülnek mostanában külföldre Európából. Afrikából szoktak, kis bárkákon, étlen-szomjan, és gyakran nem élik túl az utazást. Az a menekülés, nem az, ha valaki Magyarországról külföldre megy. A magyar középosztály utazik, tanul külföldön, hazajön, újra elmegy, és profitál a világpolgárságból. Ideje lenne hazavinnünk a tudásunkat, az erőinket, energiáinkat, kapcsolatainkat, hogy azoknak is a javára fordítsuk, akiknek nincs hová “menekülni.” Ezt tartom az eddigi legfontosabb, még beteljesítetlen kötelességemnek, amit nagyon szeretnék egyszer valamilyen módon teljesíteni. Tudom, hogy ezt már sokan megpróbálták, próbálják, és sokszor süket fülekre találnak, sőt, akár újra “elüldözik” őket a jó szándékukkal együtt. Tudósokat, befektetőket, tanárokat, sokféle embert. De talan vannak már annyian, akikben megvan a szándek, hogy összefogjanak egymással. Csak ne a magyar politikában ;-)

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Kriszta: Ó, ha tudnám… akár azt, hogy hol - akár azt, hogy vajon miért ott…

András: Kriszta, nagyon szépen köszönöm!:)

2 Zsidó, 3 Vélemény, 4 Ok

Október 23-án egy váratlan dolog történt.

Úgy kezdődött, hogy az ősz elején Emese felvetette, hogy a pécsi Zsolnay-gyár bajban van, és hogy esetleg kellene nekik segítenünk. Arra gondolt, hogy bedobja a témát az egyik pénteki reggelin, és meglátjuk, hogy a Törzs Aktív Tagjait esetleg érdekli-e egy Mentsük Meg a Zsolnayt projekt.

Be is dobta, és a jelenlévő Törzstagok többségét fellelkesítette az ötlet. Volt, akit egy lehetséges üzleti együttműködés, volt, akit a megmentéssel járó agytorna reményében. Mindenesetre megegyeztünk abban, hogy néhány héten belül tartunk a témáról egy rövid (kb. 1 órás), kötetlen workshopot valamelyik törzsi reggeli keretében.

A workshopra végül október 23-án délelőtt került sor.

Emese mindenekelőtt kérdésekkel készült. Első körben arra volt kíváncsi, hogy a jelenlévő Törzstagok mit tudnak a Zsolnayról, és hogy milyen benyomásokkal rendelkeznek a branddel kapcsolatban. Arra gondolt, hogy csak ezután érdemes (közösen) kitalálni, hogy mi legyen a next step, és hogy milyen (a törzsi reggelin kívüli) struktúrában álljon össze az a projekt team, ami hozzáfog egy ajánlat összeállításához.

Amennyire én meg tudtam ítélni, a jelenlévők többsége alapvetően élvezte a kérdezz-feleleket, és azt, hogy az egész beszélgetésnek nincs valami szigorúan meghatározott célja, határideje és agendája. Lehetett bátran véleményt nyilvánítani, lehetett bátran vitatkozni, lehetett bátran nem-egyetérteni-- annak a kockázata nélkül, hogy ezzel egy elvégzendő feladat határidőre történő befejezését kockáztatták volna.

Bár a téma (mármint a Zsolnay) számomra többé-kevésbé közömbös volt, egyre kellemesebbnek kezdtem találni a workshopot.

Aztán történt valami váratlan.

Miközben Emese a negyedik vagy ötödik kérdését készült feltenni a Törzstagoknak, István közbeszólt és leállította őt.

- Emese, tereljük mederbe a dolgot. 4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik…

Annyi még halványan dereng, hogy István ezek után azonnal bele is kezdett a 4 kommunikációs-marketinges jellegű ok ismertetésébe--

--aztán semmi.

Nekem lement a redőny.

Tisztán – mint egy lassított felvételre – emlékszem, ahogy hüvelykujját tenyerébe hajtva István felmutatja 4 ujját, és vizuálisan is megerősíti nekünk, hogy 4 okról van szó. Aztán arra is tisztán emlékszem, ahogy másik kezével a mutatóujjára mutatva elkezdi magyarázni az első okot, középső ujjára mutatva a második okot, aztán gyűrűs ujjára mutatva a harmadik, végül kisujjára mutatva a negyedik okot-- DE

a hangjára egyáltalán nem emlékszem.

Azt hiszem, nem is hallottam.

Teljesen lement a redőny.

Úgy ültem ott, ahogy Jacques Mayol szokott bevonulni a merülés előtt.

Igen, mindent látok. Igen, semmit nem hallok. Igen, a testem itt van. Igen, a lelkem már a víz alatt jár.

100 méter mélyen.

Amikor kitaláltam, hogy legyenek törzsi reggelik, arra gondoltam, hogy nem írok hozzájuk használati utasítást vagy szabálykönyvet. Úgy gondoltam, hogy elég, ha a blogban beszélek bizonyos témákról és értékekről, majd megadok egy helyet és egy időpontot, és akkor majd azok, akik vonzónak találják a blogban tárgyalt témákat és értékeket - illetve közülük is azok, akiknek megfelel a hely és az időpont -, majd eljönnek a reggelikre.

Nem akartam túlgondolni az egészet. Bíztam abban, hogy a témák és az értékek a Megfelelő Embereket hozzák el a reggelikre, és hogy a Megfelelő Emberek majd kialakítják a maguk íratlan szabályait.

Szeretem az angolszász joggyakorlatot. Jobban, mint a kontinentálist. Azt szeretem benne, hogy nem igyekszik a teljesség igényével szabályozni mindazt, amit az állampolgároknak szabad és nem-szabad. Inkább létrehoz egy rövid, értékekre épülő és stramm alkotmányt (az Egyesült Államokban ez sikerült:), aztán a felmerülő ügyekben már a bírák és az esküdtszékek döntenek a korábbi bírák és korábbi esküdtszékek korábbi döntései alapján.

Így igyekszem vezetni a Törzset is.

Ha felmerül egy vitás kérdés, megpróbálok elvonatkoztatni a körülményektől, és a Törzs alapértékei alapján, az Aktív Törzstagokkal konzultálva választ találni a kérdésre.

Az, ami október 23-án történt, nem ingatta meg a hitemet a törzsi reggelik intézményében, nem ingatta meg a hitemet abban, hogy nincs szükség előre lefektetett szabályokra, és abban sem, hogy a blogban tárgyalt témák és értékek a Megfelelő Embereket vonzzák péntekenként.

Sőt!

Október 23-án az történt, hogy István eszembe juttatta, hogy elmulasztottam megírni egy postot.

Azt a postot, amelyiknek az lett volna a címe, hogy

„2 Zsidó 3 Vélemény”.

Azt a postot, amelyik arról szólt volna, hogy

Lazítsunk

Bátran,

mert Egy Problémának Nem Egy Meghatározott Számú Oka és Nem Egy Meghatározott Számú Megoldása Lehet.

Hanem.

Végtelen.

Ezt én a Judapesten tanultam meg. Egy blogon, aminek a szlogenje "2 Zsidó 3 Vélemény" volt, és ami még olvasható, de már nem frissül. Amin olyan vitakultúra alakult ki az évek során, amilyet máshol magyar nyelven nem tapasztaltam, és amit mindig is irigyeltem és csodáltam.

Közel száz hozzászóló ugrott egymás torkának naponta, ment el egészen a k*rvaanyázás határáig, állt meg ott, és folytatta megszállottan a vitázást másnap-- ott, ahol az előző nap abbamaradt. Érvekkel, élményekkel, szenvedéllyel alátámasztva minden álláspontot.

Jó volt olvasni azokat a vitákat.

Jó volt megtanulni, hogy

Egy Problémának Végtelen Számú Oka és Végtelen Számú Megoldása Lehet.

Rémisztő?

Izgalmas?

Szerintem Rémisztően Izgalmas:)

Október 23-án azért ment le nekem a redőny, mert az agyam automatikusan lezárja a fülemet, ha egy olyan információ próbál bejutni rajta keresztül, ami arról szól, hogy a Világ Ilyen Vagy Olyan, És Ez Nem Vita Tárgya.

Ha elhangzik egy olyan mondat, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, akkor az agyam megsértődik, és duzzogva hátat fordít. Azért sértődik meg, mert 18 éves korom óta összesen hét cégben voltam tulajdonos, és ezek közül a legelső fantomcég lett, a másodikból, a harmadikból, a negyedikből és az ötödikből kiszálltam, mielőtt betölthették volna a harmadik születésnapjukat, a hatodiktól és a hetediktől pedig éppen most próbálunk megszabadulni.

Azért sértődik meg az agyam, ha azt hallja, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, mert csak ő, csak az én hét cégemben megtapasztalt körülbelül egymillió okot, amitől egy vállalkozás nem működik.

Imádok Olvasni. És Imádok Tanulni.

Folyton Olvasok. És Folyton Tanulok.

DE Azt, Amit IGAZÁN Tudok, Nem (Elsősorban) Olvasással Tanultam.

Azt Úgy Tanultam, Hogy

Belevágtam.

Elb*sztam.

Rájöttem, Hogy Elb*sztam.

Elolvastam, Hogy Hogyan B*sztam El.

Elolvastam, Hogy Hogyan Érdemes Csinálni.

Újra Belevágtam.

Újra Elb*sztam.

(Egy hibát általában kétszer követek el, mielőtt tanulok belőle…)

Újra Átgondoltam, Hogy Mit Is Olvastam Arról, Hogy Hogyan Érdemes Csinálni.

Harmadszor Is Belevágtam.

Jobban Sikerült.

Tanultam Valamit.

Fail Faster. Succeed Sooner.

Amit Az Életben IGAZÁN Megtanultam, Azt Ezzel A Módszerrel Tanultam Meg.

Minél Több Tapasztalat és Minél Több Olvasás Kapcsolódik Hozzá, Annál HITELESEBB Egy Tudás, Amit Megszerzek.

És Minél Több Tapasztalat és Minél Több Olvasás Kapcsolódik Hozzá, Annál Biztosabb Vagyok Abban, Hogy Egy Megszerzett Tudásnak Az Ellenkezője Is Éppen Ugyanannyira Igaz Lehet--

--Csak Még Nem Tapasztaltam és Nem Olvastam Eleget Ahhoz, Hogy Rájöjjek Erre.

:)

Vitatkozni Jó.

Különösen Önmagunkkal:)

Különösen Másokkal:)

„2 Zsidó 3 Vélemény”

Különösen mivel NEM TUDJUK, hogy Hogyan Vannak a Dolgok.

Vannak Tapasztalataink.

Vannak Élményeink.

Vannak Olvasmányélményeink.

Amik gyakran ellentmondanak egymásnak.

Vitatkoznak egymással:)

Két hete született meg a törzsi reggelik szlogenje.

Üzlet - Tapasztalatcsere - Lelkizés

Hat hónapnyi Friday Business Breakfastre volt szükségem ahhoz, hogy három szóban meg tudjam fogalmazni azt, hogy miért is találkozgatunk péntek reggelenként.

Csiga vagyok. Mindig is az voltam:)

Ráadásul, ha István nem szól közbe október 23-án, még most sem lenne szlogenünk.

Ha ő nem jelenti ki, hogy „4 oka lehet annak, ha egy vállalkozás nem működik”, akkor talán soha nem fogalmaztam volna meg, hogy miért is kezdtem el meghirdetni a pénteki reggeliket, és miért is szerettem meg őket annyira.

A törzsi reggelik nem a bizonyosságokról szólnak.

Nem az igazságokról.

Nem a tudásról.

Nem a tudásmegosztásról.

A törzsi reggelik nem a hatékonyságról szólnak.

És nem a mederbe tereltségről.

A törzsi reggelik a bizonytalanságainkról szólnak.

Egyéni bizonytalanságaink megosztásáról.

Közös bizonytalanságaink megéléséről.

A törzsi reggelik a kíváncsiságról szólnak.

A tapasztalatainkról.

Az élményeinkről.

Az olvasmányélményeinkről.

Amelyek megkérdőjelezhetetlenül HITELES tapasztalatok, élmények és olvasmányélmények.

És amelyek BÁRMIKOR MEGKÉRDŐJELEZHETŐ igazságok:)

A törzsi reggelikre nagy betűkkel írhatnánk fel, hogy

SZERINTEM…

A törzsi reggeliket nem azért szeretem, mert megtudhatom, hogy bizonyos problémáknak mik az okai, és hogy mik a megoldásai.

Hanem.

Az Út miatt.

A Problémáktól az Okokig.

A Problémáktól a Megoldásokig.

A Vitázás miatt.

Az okokról.

A megoldásokról.

A problémákról!

A Vitázás Szeretete nem az Igazság Szeretetével egyenlő, hanem az Élet Szeretetével.

A törzsi reggeliknek nem az a célja, hogy megtudjuk az Igazságot.

A törzsi reggelik valahogy inkább az Élet Szeretetével állnak kapcsolatban.

A törzsi reggeliknek ilyen értelemben nincsen célja.

A törzsi reggelik ilyen értelemben céltalanok:)

Felháborítóan céltalanok:)))

És mégsem haszontalanok:)

Például lazítunk egy kicsit:)

Meg tanulunk.

Meg mesélünk.

Meg hallgatunk.

Meg vitatkozunk.

Meg adunk.

Meg kapunk.

Meg üzletet kötünk.

Ilyesmikért kezdtem el meghirdetni a törzsi reggeliket:)

Azt figyeltem meg, hogy minél kevesebb elvárást és elvégzendő feladatot viszek magammal, minél kevesebb problémára igyekszem megoldást találni, annál hasznosabbnak és annál szórakoztatóbbnak találom a reggeliket.

Meg, hogy minél kíváncsibban érkezem, annál többet tanulok.

Nem tudom, hogy mindenkinek ez-e az élménye, de nekem ez.

Egyre önfeledtebben szeretem a törzsi reggeliket, és azt szeretném, ha István is egyre önfeledtebben szeretné őket.

Egyszer már megtette.

Önfeledt volt!

Rajtakaptam!:)

Láttam a szemében:)

Amikor középiskolás kalandjainkat osztottuk meg egymással, és István teljesen lelazulva elmesélte, hogy hogyan fagyasztották le egyikük pisijét, és hogyan tolták be az éj leple alatt egyik gyűlölt tanáruk küszöbe alatt a lefagyasztott pisit, és az hogyan olvadt fel másnap reggelre az előszobában, teljes tanácstalanságban hagyva a pedagógust a parajelenség láttán.

Akkor azt láttam István szemében, hogy elkapta a fonalat, hogy megvan neki a Fail Faster Életérzés:)

Élvezi az Üzletet, a Tapasztalatcserét, a Lelkizést:)

Nem okokon és megoldásokon jár az esze:)

Apropó, okok és megoldások:

Félbehagytam a Zsolnay-sztorit.

Ahogy október 23-án egyre mélyebbre ástuk magunkat a témában, egyre több olyan ok merült fel, ami hozzájárulhatott a Zsolnay gondjaihoz. Rájöttünk például arra, hogy valószínűleg nem jelentőség nélkül való az a tény, hogy a gyár a pécsi önkormányzat tulajdonában van. Hiszen valószínűleg masszív politikai tényezők is szerepet játszhatnak a Zsolnay sikertelenségében.

Eszünkbe jutott, hogy Matyi Dezső – az Alexandra Könyvbirodalom alapító-tulajdonosa – elindult egy tenderen, hogy megvásárolja a Zsolnay-gyárat, de aztán – titokzatos körülmények között – visszalépett. Bár tudtuk, hogy az urban legend szerint az eladósodástól való félelem szállta meg hirtelen, és ezért vonta vissza az ajánlatát, de abban is megegyeztünk, hogy kell lennie egy másik, valódibb oknak is a dolog mögött.

Egy hónap nyomozás után és egy magát meg nem nevező önkormányzati dolgozó révén kiderült, hogy mi lehetett a titokzatos ok Matyi Dezső visszalépése és egyszersmind mi az egyik legmeghatározóbb ok a Zsolnay gondjai mögött.

A pécsi önkormányzat a Zsolnay-részvényeknek csak a 49 százalékát akarja értékesíteni, az 51 százalékát pedig megtartani magának-- ezzel megtalálva azt a megoldást, ami üzleti szempontból talán a legésszerűtlenebb:)

:)

Jó volt újra megtanulni, hogy

Egy Problémának Végtelen Számú Oka és Végtelen Számú Megoldása Lehet:)

Rémisztő?:)

Izgalmas?:)

Rémisztően Izgalmas?:)

Bugner Szilvi, London

"Az angolok New Yorkba, Los Angelesbe mennek,

mert az még nemzetközibb, és több a munkalehetőség,

vagy Ausztráliába, mert ott jobb az idő.

Az ausztrálok, új-zélandiak viszont ide jönnek,

mondván, Ausztrália túlságosan távol van mindentől és elszigetelt.

Az amerikaiak imádják Európát, mert itt még van kultúra,

aztán elszörnyednek, hogy minden milyen drága,

és általában visszamennek."

András: Szilvi, Te mióta élsz Londonban?
Szilvi: 2004.

András: Hány éves korodban költöztél oda?
Szilvi: 34.

András: Egyedül költöztél el vagy családdal?
Szilvi: Egyedül.

András: Mivel foglalkozol?
Szilvi: Promo producer vagyok. A magyar Viasat3 televíziónak dolgozom, innen, Londonból.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Szilvi: Kaptam egy telefont, hogy jönnék-e dolgozni ide, Londonba. Gyorsan kellett válaszolnom, igen-t mondtam.

András: Már eleve úgy tervezted, hogy nem fogsz visszajönni, vagy volt egy pont, ahol eldöntötted, hogy nem jössz vissza, vagy egyszerűen csak így alakult?
Szilvi: Ez egy olyan kérdés, ami hónapról-hónapra alakul. Az első 2 évben semmiféle honvágyam nem volt, és azt gondoltam, soha többé Magyarország. Aztán, ahogy egyre inkább láthatóak lettek a londoni élet "gyenge pontjai", felmerült, és azóta is időszakosan felmerül a hazaköltözés gondolata.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy nem élsz Magyarországon?
Szilvi: Minden nap mást gondolok erről.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Szilvi: 1. Család / barátok - ha külföldön élsz, kimaradsz a családod, barátaid hétköznapjaiból, ünnepi szenzáció leszel, nem vagy jelen születésnapokon, ballagásokon, álmos téli vasárnap-délutánokon, nem lehet csak úgy bármikor beülni a Művészbe egy Esterházy diótortára stb. És ez, meglepő módon nagyon tud hiányozni
2. Az "ottnon vagyok" érzete - mivel nem abban az országban nevelkedtél, ahol élsz, az alapbeidegződéseid mindig is különbözőek lesznek, és az esély arra, hogy 100%-osan ledolgozd a kulturális különbségeket, szerintem nulla. Azt tapasztaltam, hogy aki itt járt iskolába (középiskola, egyetem stb), az teljes egészeben képes utána otthon érezni magát ebben az országban, aki viszont egyetem után jött, az mindig érezni fogja a különbségeket, hogy ő valamiképpen más.
3. Túró Rudi, for sure. :)

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Szilvi: 1. Nyomasztó / agresszív közhangulat - az állandó panaszkodás, a pesszimizmus, a rettentően szűklátókörű gondolkodás, amely folyamatosan megnyilvánul mindenhol és mindenben, a tolerancia es a "józan paraszti ész" teljes hiánya, és ebből adódóan az az érzes, hogy az ország "nem működik"
2. Anyagi kilátástalanság - ezt szerintem nem kell kifejtenem.
3. A biztonságérzet hiánya.

András: Mi a 3 legjobb dolog Londonban?
Szilvi: 1. A viszonylag stresszmentes élet - működő bürokrácia (elég egyszerű elintezni a hétköznapi ügyeket), jól szervezett közlekedés, "ha te fizetsz, te vagy a legfontosabb"-attitűd, minden szolgáltató azon igyekszik, hogy kényelmesebbé tegye az életed, egy klikk és tényleg minden el van intézve (a kivételek persze erősítik a szabályt!).
2. Utazás - a világ bármely részére elég könnyű eljutni, sok született londoni vagy angol életforma-jelleggel űzi ezt, fél év meló / fél év utazgatás, mert meg vannak győződve arról, hogy más népektől, kultúrából csak tanulhatnak, és úgy magukat is jobban megismerik. (Ez teljesen így is van, és ezt a mentalitást én otthon mindig is hiányoltam.) Ebből adódóan sokkal világlátottabbak, nyitottabbak. Az már más kérdés, hogy nem Kelet-Európára fókuszálnak (minket sajnos oda sorolnak, a Közép-Európa kifejezés itt gyakorlatilag ismeretlen), így Európának Franciaországtól keletre eső feléről az itt elők nagy részének fogalma sincs. A fő célpontok: Ázsia, Dél-Amerika, USA, Ausztrália. Teljesen általános, hogy érettségi után a "gyerek" elmegy egy évre utazni. Erre hitelkonstrukciókat is ajánlanak a bankok.
3. Sokkal könnyebb saját magam "kontextusba" helyezni úgy, hogy rengeteg másféle emberrel élek / dolgozom / közlekedek, stb együtt nap mint nap. Nem egy otthoni barátom kapott már "sokkot" attól, hogy itt pl ha körülnézel a metrón, 10 méteres körben megtalálod mind az 5 kontinens képviselőjét. Itt a tolerancia nem csak egy cím az újságból, hanem a napi élet szerves része. És mivel mindig van újdonság, amit felfedezel, így sosem unalmas bár sokszor kétségtelenül fárasztó.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat 10 szóval?
Szilvi: Szeretnél otthon lenni, de mégsem veszel azonnal repülőjegyet, hogy hazarepülj. (Pont 10 szó!:)

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Szilvi: 1. A tolerancia gyakorlása egyáltalán nem könnyű.
2. Nem érthetsz meg mindent (nyelvileg vagy jelentéseben), de ez nem is baj.
3. Nem lehet megállni, állandóan van még mit tanulni, csinálni, menni, felfedezni, megismerni.

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Szilvi: 1. Maximális flexibilitás.
2. A helyi szokások és kulturális beidegződések gyors elsajátítása és rutinszintű alkalmazása.
3. Hogy soha ne fáradj bele - a depresszió itt luxus.

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Szilvi: Magyarnak lenni = kontinentális (európai) habitussal élni - jelenleg egy szigetországban, de bárhol máshol.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Szilvi: Magyarul - de ez az én esetemben egyértelmű, mert napi 8 órában magyarul dolgozom - viszont azt tapasztaltam, hogy az anyanyelvet is el lehet veszíteni, ha egy kicsit többet beszélek angolul, mert ügyeket kell intézni, van pár jó könyv, újság, amit gyorsan át kell futni, moziba menni, partyzni... Szóval, ha huzamosabb ideig angolul kell gondolkodni, akkor előfordul, hogy végig kell gondolnom, hogy hm, hogy is van ez magyarul... barátaim szoktak viccelődni, amikor hazamegyek, hogy "Na, már legalább egy hete itthon vagy, ugye, mert már egész jó a magyarod!" A helyzet persze nem ennyire drasztikus, de tény, hogy koncentralnom kell arra is, hogy ugyanolyan árnyaltan fejezzem ki magam magyarul, mint korábban, amikor még otthon éltem, és külön erőfeszítés, hogy ne keverjem az angol és a magyar szavakat.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Szilvi: Szavak nélkül - de ez már gyerekkorom óta így van. :)

András: Milyen nyelven fogod nevelni a gyereke/idet?
Szilvi: Mindenképpen szeretném, hogy a gyerekem majd beszéljen magyarul, de ezt iszonyú nehéz kivitelezni. És nem azért, hogy "majd otthon legyen a magyar kultúrában" blah, blah vagy hasonló patetikus dolgok miatt, hanem egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy a saját gyerekemhez mondjuk angolul beszéljek. Az embernek "érzelmileg feltunningolt" helyzetben magyarul jönnek a szavak.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Szilvi: Passz. Ezt mindenki érzi legbelül, ha van egy kis ideje, hogy igazán meghallja a saját belső hangját és bátorsága, hogy belevágjon, kitalálja magának az életet.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Szilvi: Fogalmam sincs. Európában, az majdnem biztos, de azon belül bárhol. Egyébként volt egy nagyon érdekes beszélgetesem 2 kollégámmal (az egyik norvég, a másik ír/olasz), hogy hol élnének, ha megnyernék a lottó ötöst (értsd bármire futná). Érdekes módon egyikük sem a saját országát mondta (pedig nekünk, magyaroknak ezek az országok is elég jól hangzanak), hanem mind a ketten, egybehangzóan azt mondták: vennének egy hajót és azzal utazgatnának. Mindenhol megtapasztalnák a jót, és aztán továbbállnának. Szóval úgy tűnik, ez nem tipikus "magyar-dolog", mármint, hogy az ember "elvágyik" otthonról, és azt gondolja, máshol jobb, könnyebb, szórakoztatóbb... stb... Mert az angolok meg New Yorkba, Los Angelesbe mennek, mert az még nemzetközibb, és több a munkalehetőség, vagy Ausztráliába, mert ott jobb az idő. Az ausztrálok, új-zélandiak viszont ide jönnek, mondván, Ausztrália túlságosan távol van mindentől és elszigetelt. Az amerikaiak imádják Európát, mert itt még van kultúra, aztán elszörnyednek, hogy minden milyen drága, és általában visszamennek. Szóval, lehet, hogy ez valami általánosabb emberi igény, nem? Mindenki próbálja megtalálni, hogy neki hol jobb, kipróbál egy csomó dolgot, és eldönti, hogy mi legyen, kitalálja, vagy egyszerűen csak kialakul. Lehet, hogy az élet úgy működik, hogy egyszer besűrűsödik, sokminden történik, leteszel valamit az asztalra, aztán meg hirtelen vakuum lesz körülötted, és érzed, hogy valamit változtatni kell. Új ország, új emberek, új munka. Bármi. Már nem úgy van, mint a nagyszüleink korában, akik ugyanabban a házban (városban, országban) születtek, éltek és haltak. Nem lehet, hogy mi vagyunk az első olyan generáció, amelyik úgy él, mint Európa és a világ nagy része, így mi most szálltunk be ebbe a "nagy társasjátékba", amit mások már űznek egy ideje, és nekünk kell kitalálnunk, hogy hogyan lehet és jó élni MOST?

András: Szilvi, nagyon szépen köszönöm!

Töltsük Meg Együtt Ajándékokkal Egymás Chrismukkah Goodie Bagjeit!

Mitől lesz failfasteres a Chrismukkah Vacsora december 18-án?

Ezen töprengek azóta, hogy Dórival és Esztivel megbeszéltük az esemény olyan részleteit, hogy mit, mikor, és hogy hol.

Egyrészt természetesen mindenféleképpen failfasteres lesz, hiszen failfasteresek csinálják failfastereseknek.

Ráadásul nem-is-akármilyen módon: hiszen ez lesz az első fizetős és a második hivatalos esti program.

Másrészt viszont-- mi a Value Added? Mi a Fail Faster által Hozzáadott Érték, amit csak azok a Vendégek kapnak meg, akik eljönnek a

Fail Faster Chrismukkah Dinnerre a Padlás és Mosókonyhába?

Mitől lesz egyedülállóan és utánozhatatlanul failfasteres az esemény?

Kimondottan NEM olyan Hozzáadott Értéket kerestem, amit én Adhatok Hozzá.

Úgy okoskodtam ugyanis, hogy bár fontos szereplője vagyok a közösségnek, a Törzs 100 Tagja Legalább Százszor Nagyobb Hozzáadott Értéket jelent, mint én.

Vagyis:

Olyan Hozzáadott Értéken gondolkodtam, amit a Törzs, mint Közösség tud Hozzáadni az eseményhez.

Amitől az egyedülálló és utánozhatatlan lesz.

Ezen töprengtem.

Sokat.

Kevés eredménnyel.

Ezért egy idő után onnan fogtam hozzá a töprengéshez, hogy mi az, amitől egy Chrismukkah Vacsora Chrismukkah Vacsora lesz?

Hát, egyrészt, ugye, maga a táplálék:)

Az egyedülálló és utánozhatatlan Padlás és Mosókonyha-koszt!

Ehhez keveset tud hozzátenni a Törzs.

:)

Másrészt ennek a különleges ünnepnek az ő különleges hangulata.

Ami egyrészt nagyon vicces, másrészt azért eléggé szentimentális.

Hát, azt, hogy ezt hogyan lehet megteremteni, elég nehéz előre kitalálni-- de azért Dórival és Esztivel voltak apró ötleteink (dekoráció, zene, ilyesmik), és bízunk abban, hogy ha ezeket megvalósítjuk, akkor hozzá tudunk járulni a vicces-szentimentális-ünnepi hangulat megteremtéséhez.

És-- mi van még?

Hát--

--ugye, az Ajándék!

Ajándék nélkül nem Chrismukkah a Chrismukkah!

Ezt minden gyerek tudja!:)

De milyen ajándék?

Milyen?

Milyen…?

Itt elakadtam.

Nem tudom, ki hogy van vele, de ez a húzzunk-egy-nevet, aztán ajándékozzuk meg a kihúzott osztálytársat/kollegát-- hát, nem az én világom.

Ráadásul nem is éreztem úgy, hogy ettől különösebben zsivány lenne majd az Ajándékozás--

Vagy?

Szerintem nem--

És akkor (pont akkor!) írtam a múlt héten A Törzs, mint Közös Piac című postot, és tengernyi gondolat hullámzott a fejemben, sokkal több, mint amennyit le tudtam írni--

És akkor (pont akkor!) Csoda történt--

Nem akkora, amekkorát Hanukakor ünnepelünk, és nem is akkora, amekkorát Karácsonykor, de azért egy kisebbfajta Csoda.

Egy Csodácska--

:)

Egy gondolat.

Egy ötlet.

Egy jó ötlet.

Goodie Bag.

Goodie Bag!

Hát, persze!

Goodie Bag:)

A megoldás a Goodie Bag!

Hogy mi az a Goodie Bag?

A Goodie Bag egy nagyon egyszerű dolog.

Egy ajándékcsomag, amit egy Esemény Vendégei szoktak kapni, cserébe azért, hogy jelenlétükkel emelik az Esemény Fényét.

Fényét…

Fény!

Hát, persze!

Hanuka: Fény!

Karácsony: Fény!

Minden összeállt--

Általában minél jelentősebb az Esemény, minél jelentősebbek a Vendégek - vagyis minél jelentősebb a Fény -, annál jelentősebb ajándékok kerülnek a Goodie Bagbe.

Az ajándékokat nem az adott esemény szervezői szokták ugyanis a csomagba tenni, hanem az Esemény Támogatói.

Goodie Bagről – illetve arról, hogy az ilyen típusú ajándékcsomagokat így hívják – 2005-ben hallottam először az Oscar Díjkiosztó Gála kapcsán.

Az apropó akkor nem a Fény volt, hanem az amerikai adóhivatal.

Az IRS kezdetben nem igazán törődött a Goodie Bagekkel. Ameddig az Oscar, a Golden Globe, az Emmy, a Grammy, a Sundance és más szórakoztatóipari díjkiosztók vendégei „csak” egy-kétezer dollár értékben kaptak ajándékokat az Események Támogatóitól, addig elnézően kezelték ezeket a – hivatali szemmel - adómentes jövedelmeket.

Aztán, amikor 2005-ben az Oscar Gála Vendégei először kaptak már fejenként 150 ezer dollár értékben ajándékokat a Támogatóktól, az adóhivatal bepöccent és lecsapott. Megadóztatta az összes Vendéget. Mindenkit! - a dollármilliókat kereső sztároktól, a pincérként dolgozó forgatókönyvírókon át, az éhező dokumentumfilmesekig.

Akkor, 2005-ben tudtam meg, hogy miminden szokott ezekbe a hollywoodi ajándékcsomagokba kerülni.

Néhány példa: vacsora elegáns étteremben, mobiltelefon, nyaralás Mexikóban, hétvége Vegasban, iPod, zsírleszívás, parfüm, robogóhasználat, szemműtét, operabérlet, HD tévé, kondibérlet, ilyenek.

(Gwyneth Paltrow például egy ilyen Goodie Bagben kapott mexikói utat alakított át nászúttá Chris Martinnal:)

A célok viszonylag egyszerűek és ésszerűek.

A Támogatók egyik célja, hogy az események Vendégeivel - akik (az éhező dokumentumfilmeseket leszámítva) többnyire AB-státuszú fogyasztók - megismertessék és megkedveltessék a terméküket és/vagy szolgáltatásukat.

A Támogatók másik célja pedig az, hogy az események Vendégei - akik (az éhező dokumentumfilmeseket leszámítva) többnyire globális trendsetterek - az ő márkájukat használják, így az ő márkafogyasztási szokásaikat majmoló mugli tömegek figyelmét a Támogató Brandek felé fordítsák.

Az események szervezőinek más a célja. Az ő céljuk - bármilyen hihetetlenül hangzik is ez innen Pannónia Provinciából –: a Hála. A „the Industry” ugyanis igyekszik minél több Támogatót beszervezni, és így minél nagyvonalúbban kényeztetni azokat az Alkotókat, akiknek azt a Kreativitást köszönheti, ami Hollywoodban a milliárdos profitok elengedhetetlen hozzávalója.

Ahogy végiggondoltam, hogy miért és hogyan működik a Goodie Bag Business Hollywoodban, teljesen megvilágosodtam.

(Megvilágosodás = Fény!)

A Törzs egy Közös Piac!

Vagyis:

a Törzstagok Vendégek ÉS Támogatók!

A Törzstagok a Fények!

És a Törzstagok a Fények Támogatói!

Egyszerre!

Megvilágosodtam:

Mik lehetnének tökéletesebb Ajándékok a Chrismukkah Vacsora Vendégei számára, mint amiket mi, a Törzs Tagjai teszünk a Goodie Bagekbe?

Arra gondoltam:

Nosza!

Töltsük Fel Együtt Ajándékokkal Egymás Chrismukkah Goodie Bagjeit!

Tegyünk bele mindannyian (minél többen) egy-egy ajándékot a csomagokba!

Minden Támogató Egyetlen Ajándékot Ad.

(Kivéve én. Én minden vendégnek adok majd ajándékot-- de az más:)

Az így összegyűlő ajándékokat pedig szétsorsoljuk az egyes Vendégek Goodie Bagjeibe.

EGY KIKÖTÉS VAN:

Olyan Ajándékot Senki Nem Adhat, Amit Vásárolt!

Az ajándék lehet termék vagy szolgáltatás.

Saját.

Saját Termék vagy Saját Szolgáltatás.

Vagy jópofaság vagy kedvesség.

Szintén Saját.

Saját Jópofaság vagy Saját Kedvesség.

Néhány ötlet (ábécé-sorrendben):

● 1-hónapos DVD-kölcsönzési voucher
● 1-hónapos irodahasználat-voucher egy coworking helyen
● 2-órás tanácsadás-voucher
● cégbejegyzési ügyvédi munkadíj-voucher
● egy kedves figurka
● egy különleges (üveg)ékszer
● egy rendkívüli rajz/grafika/fotó
● egy szép fülbevaló
● gyárlátogatás egy (a külső szemlélőnek esetleg izgalmasnak tűnő) munkahelyen
● körbekalauzolás filmforgatáson/tévéfelvételen/fotózáson
● mozijegy/színházjegy/koncertjegy
● kulisszák mögötti találkozás híres gokart-versenyzőkkel
● néhányezer forintos koktél-voucher szórakozóhelyen
● nyelvtanfolyam-voucher
● palacsinta
● szakácskönyv
● vacsora-voucher egy lakásétteremben

Anélkül, hogy neveket mondtam volna, és így akár egyetlen Törzstagot is feleslegesen nyomasztanék:), nekem ezek az ajándékötletek jutottak az eszembe:)

Ha elképzelem azokat a Goodie Bageket december 18-án a Padlás és Mosókonyhában a fenti ajándékokkal (és ezeknél még sokkal szellemesebbekkel), akkor melegség és büszkeség járja át a szívemet. Akkor úgy érzem, hogy sikerült közösen összehoznunk egy egészen rendkívüli és egy egészen failfasteres eseményt.

Arról nem beszélve, hogy Milyen Szuper Üzletet ütnek nyélbe azok, akik ilyen módon az Esemény Támogatóivá avanzsálnak!

Hiszen:

1. A Vacsora Vendégei - akik többnyire MÉG NEM AB-státuszú fogyasztók - megismerik és megkedvelik a terméküket és/vagy szolgáltatásukat.

2. A Vacsora Vendégei - akik többnyire MÉG NEM globális trendsetterek - az ő márkájukat használják, így az ő márkafogyasztási szokásaikat majmoló, tömegnek MÉG NEM nevezhető, - mondjuk így – Egy-Két Ember figyelmét a Támogató Brandek felé fordítják.

3. Az esemény Támogatói szponzori minőségükben felbukkannak a Fail Fasterhez kapcsolódó – egyébként szánalmasan szerény látogatottságot felmutatni képes – mindkét weboldalon.

Hát, ha ez nem Szuper Üzlet, akkor mi az?!

:)))

Persze, biztosan vannak most, akik azt gondolják, hogy

Fáj a f*szom! Dehhhhhogy fogom ajándékokon törni a fejem, amikor--
--még az sincs meg, hogy a családnak és a barátoknak mit adok!
--amikor én nem is leszek ott a Chrismukkah Vacsorán!
--amikor ez nem az én dolgom, hanem a szervezőké!

Meg hasonlókat.

Én meg igazából nem tudok velük vitatkozni.

Mert lehet, hogy tényleg nem olyan jó ötlet ez az egész közösségi ajándékozás.

De, gondoltam, megpróbálom.

Olyan failfasteresen.

Fail Faster. Succeed Sooner.

Mert szerintem Szuper Lenne!

És Én Tényleg Rohadt Büszke Lennék, ha Mi Egy Olyan Törzs Lennénk, ahol Működnek az Ilyen Dolgok.

A maival együtt összesen 32 nap van még a Vacsoráig.

Én, a maival együtt összesen 32 napig fogom várni az ajándék-felajánlásokat-- jöjjenek akár kommentben, emailen, smsben vagy személyesen.

És Bármilyen Csekélység Is Lesz Egy-Egy Felajánlás, Én Úgy Fogok Örülni Mindegyiknek, Mintha Mind iPod, Zsírleszívás Vagy Parfüm Volna!:)

Komolyan!!!

Előre Is NAGYON-NAGYON Köszönöm!!!

Merjünk Kicsit Álmodni!

NEM IS TUDOM, hogy melyikkel kezdjem-- a 48-49-es szabadságharccal vagy a Süsüvel. Talán kezdem a Süsüvel, róla már úgyis írtam korábban.

Az elmúlt években úgy alakult, hogy többször is meg kellett néznem a Süsüt DVD-n. A második vagy harmadik alkalommal jöttem rá, hogy a Süsü, a Sárkány az Egyik Legkárosabb Szórakoztatóipari Termék, amit az elmúlt 30 évben a Világon létrehoztak. Aranyos, meg persze a nosztalgiától folyton könnybe lábad a szemünk (illetve nekem már nem), valahányszor a rokonszenves egyfejűre, a jóképű Királyfira, a szórakozott Királyra, a Dadusra vagy a Kancellárra gondolunk-- pedig Süsü legalább olyan mértékben felelős azért, hogy Budapest pillanatnyilag the Slowest City on Earth, mint az elmúlt évek elb*szott gazdaságpolitikája.

Miről is szól a sztori? (Szerintem.) Az ingyenélő, a Világba belelébecoló Királyfi találkozik Süsüvel, a kedves lúzerrel. A Királyfi rájön, hogy Süsüben óriási "üzleti" potenciál van, és-- Mer Egy Nagyot Álmodni!

Ráveszi Süsüt, hogy csináljanak egy műpárbajt a királyi udvarban, és szerezzék meg a fele királyságot és a Királykisasszony kezét.

Azért, hogy a valódinak tűnő párbajhoz szükséges büdzsét előteremtsék, a Királyfi lepaktál a Sárkányfűárussal-- rájön ugyanis, hogy a sárkányfű egy merő szélhámosság, nyilvánvalóan nem jelent védelmet egy sárkány (pl.: Süsü) ellen-- akivel szemben egyébként sem lenne szükség védelemre, hiszen szelíd, mint a vöcsök. Szóval, a Sárkányfűárus fizet 10 arany védelmi díjat a Királyfinak a hallgatásáért, és azért, hogy tovább üzletelhessen, és annyi embert verhessen át, amennyit csak győz.

(B*zmeg!)

Aztán megtörténik a ál-bajvívás, és a Királyfi megkapja a Királylány kezét és a fele királyságot.

A Lecke:

Merjünk Nagyot Álmodni! Aztán merjünk ehhez keríteni egy szellemileg visszamaradott társat, merjünk szövetkezni a környék leggátlástalanabb csalójával, merjünk átverni mindenkit, aki él és mozog, mert a végén meglesz a jutalmunk.

Valahányszor könnybe lábad a szemünk Süsütől, gondoljunk arra, hogy éppen (újra és újra) EZT a leckét tanuljuk, EZT a kultúrát sajátítjuk el. Valahányszor betesszük a Süsüt DVD-n a az unokaöcsénknek, a gyerekünknek vagy az unokánknak, jusson eszünkbe, hogy éppen (újra és újra) EZT a leckét tanítjuk nekik, EZT a kultúrát adjuk át.

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúráját persze nem Csukás István találta ki.

És nem is a Fidesz.

A Merjünk Nagyot Álmodni! a magyar néplélek része. Azért is olyan népszerű a Süsü, és azért is terjedt el a Fidesz szlogenje olyan gyorsan és vált szállóigévé egész Magyarországon-- pártállástól függetlenül. A Fidesz nem egy új paradigmát hozott létre, csak újra csomagolt egy ezeréves leckét.

Amikor arra bíztatok, hogy mi inkább Merjünk Kicsit Álmodni! (és azt a Kicsi Álmot megvalósítani!), akkor nem a régi szlogen szavaival vitatkozom (amik akár hitelesek is lehetnének), hanem a kultúrával, ami mögöttük sunyít. Azzal a bicskanyitogató dzsentri hozzáállással vitatkozom, ami úgy tartja, hogy nem vagyok elég bátor, ha nem húzok lapot 19-re, hogy gyáva vagyok, ha a szerves növekedés és türelmes építkezés helyett nem a Világmegváltást választom, hogy puhány vagyok, ha a csendes és szorgalmas kereskedés helyett nem a Nagy Szavakat részesítem előnyben.

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúrája azt hirdeti, hogy Magyarország sikertelensége az álmodozás bátorságának hiányából fakad.

Na, én ezzel vitatkozom.

Sőt.

Kikérem magamnak.

(Nem szoktam dolgokat kikérni magamnak. Nem vagyok az a „Na, ezt kikkkééérem magamnak!”-típus. De ezt igen, ezt tényleg kikkkééérem magamnak!)

A Merjünk Nagyot Álmodni! kultúráról egy ideje mindig a 48-49-es szabadságharc jut az eszembe.

A forradalom és szabadságharc manapság egy ugyanolyan megkérdőjelezhetetlen ikon, mint Süsü. Nem folytatnak róla politikai vitákat-- a pártok inkább csak azon civódnak, hogy melyikük képviseli hitelesebben annak szellemiségét. Az iskolában pedig úgy tanultunk róla, mint Magyarország történelmének egyik vitán felül álló és megkérdőjelezhetetlenül elismerésre méltó eseményéről.

PEDIG!

Amint Hatvany Lajos Urak és emberek című regényéből megtudtam, egyáltalán nem volt konszenzus az országban azzal kapcsolatban, hogy kell-e nekünk ez a forradalom!

A felvilágosultan abszolutista Habsburgok által kezdeményezett emancipáció és a tartományok egységesítését célzó intézkedések következtében a magyar gazdaság éppen szép, lassú növekedésbe kezdett. Megindult a termőföldek kapitalizálása, kezdett kialakulni a piacgazdaság intézményrendszere és beindult a terménykereskedelem-- amiből ráadásul a napóleoni háborúk teremtette konjunktúra következtében komolyabb tőkét halmoztak fel a kereskedők-- akkorát, hogy abból már némi banki-hitelezési tevékenységre is futotta.

Szóval, éppen elkezdődött volna valami, amikor néhány lobbanékony bölcsész úgy gondolta, hogy ez így nem mehet tovább, és Álmodtak Egy Nagyot. Elég volt a türelemből, elég volt a lassú építkezésből, Csináljunk Forradalmat!

Másfél évvel később az ország rosszabb helyzetben volt, mint a szabadságharc előtt. A kereskedők és a gazdaság józanabb szereplői pedig kezüket összetéve várták, hogy a másféléves káosz után visszatérjen végre a Habsburg-bürokrácia, és újra megteremtse a tisztességes üzlet adminisztratív feltételeit.

Természetesen(!!!) NEM a Szabadság Szeretetével vitatkozom.

Nyilván…

A Szabadságot például a Németalföldön és Angliában is kedvelték. Sőt, a mai napig rajonganak érte. Csak éppen ott másképpen vívták ki. Ott egy megerősödött, gazdaságilag a királyi házzal pariban lévő polgárság finanszírozta(!!!) és vezényelte le a maga polgári forradalmát-- a magyar forradalomnál egyébként lényegesen kisebb véráldozattal és lényegesen tartósabb eredménnyel:)

Harminc évvel korábban a Mayflower utasai szintén nem úgy vágtak neki az Atlanti-óceánnak, hogy nosza, Merjük Nagyot Álmodni!, Hozzuk Létre ezen a jobbára kietlen kontinensen a Világtörténelem Legmasszívabb Gazdaságát és Legütőképesebb Haderejét! Azért indultak Amerikába négyszáz éve, hogy szabadon gyakorolhassák a vallásukat és csinálhassák kis üzletüket, amiből szorgalmas és állhatatos munkával el tudják tartani magukat és a családjukat.

Azon, hogy mi lett ebből mára, ők csodálkoznának a legjobban:)

Háromszáz évvel később (száz évvel ezelőtt) a lepukkant és poros Los Angelesbe szintén nem azért mentek (menekültek) a csóró kelet-európai zsidók, hogy létrehozzák a Szórakoztatóipar Világbirodalmát. Azért mentek oda, mert a Mayfloweren érkezett ősökkel hencegő new yorki protestáns elit nem engedte őket a tűz közelébe. Hollywood úgy született, hogy valakik, akiket nem hagytak szabadon üzletelni a centrumban, elmentek a perifériára-- oda, ahonnan már senki nem akarta kitúrni őket, mert olyan nyomorultak voltak a körülmények. Los Angelesből nem úgy lett centrum, hogy valakik Mertek Nagyot Álmodni-- hanem úgy, hogy valakik Hajlandóak Voltak Nagyon Keményen Dolgozni.

Én sokáig úgy éltem és úgy üzleteltem, hogy egy nagy ötletből néhány perc leforgása alatt Óriási Ötletet álmodtam meg, szponzor helyett Főszponzort kerestem, türelmes építkezés helyett pedig folyamatosan a Nagy Dobásra készültem.

Az Óriási Ötletekből aztán többnyire nem lett Óriási Üzlet. A Főszponzor a legtöbbször meghallgatott, megmosolygott, aztán NEM fizetett-- vagy, ha fizetett is, a projekt végén többnyire úgy gondolta, hogy kár volt. A Nagy Dobás pedig többször is megtörtént, de sosem hozott tartós jólétet.

Ezt a postot azért akartam megírni, mert az elmúlt hónapokban meggyőződésemmé vált, hogy elég, ha egy ötlet nagy, nem kell, hogy Óriási legyen-- ha utána legalább akkora üzletet tudok belőle csinálni, mint amekkora az ötlet volt.

Az elmúlt hónapokban meggyőződésemmé vált, hogy elég, ha találok egy szponzort, aki hajlandó fizetni, nem kell, hogy mindjárt Főszponzor legyen, akitől tíz- és százmilliókat várok, és aki egyedül megoldja MINDEN pénzügyi problémámat.

Az elmúlt hónapokban megtanultam, hogy az igazi Nagy Dobás az, ha képes vagyok türelmesen felépíteni egy üzletet, brick by brick, és kezdetben csak egy szerény profitra gyúrva, forint by forint, megalapozni a hosszútávú és tartós jólétet.

Warren Buffet, aki az utóbbi időben a Világ Egyik Leggazdagabb Embere (hol az első, hol a második), azt vallja, hogy csak olyan üzletbe fektet be, amit 100%-ig ért. Mivel különösebben NEM érdeklik a technikai kütyük, soha nem vett Microsoft-részvényt. Tök jóban vannak Bill Gatesszel. Barátok! Warren Buffet a legnagylelkűbb támogatója Bill Gates humanitárius alapítványának-- de Microsoft-részvényt soha nem vett. Azt mondta, nem érti ő ezt az egész számítógépes őrületet, egy gépen nem találja meg az ON/OFF gombot, inkább nem vásárolja be magát a Microsoftba.

Bill Gates értette is ezt, meg nem is. Mindenesetre elfogadni nem tudta. (Nem ő lenne ebben a pillanatban a Világ Másik Leggazdagabb Embere, ha bele tudni nyugodni abba, hogy egy olyan tekintélyes - és véleményformáló! - befektető, mint Warren Buffet nem vásárol számottevő részvényportfoliót a cégéből. Semmi másért-- csak miheztartás végett.) Ezért aztán felajánlotta Warren Buffetnak, hogy rászán egy egész munkanapot arra, hogy elmagyarázza neki a software-business csínját-bínját-- csak vásároljon tőle részvényt.

Warren Buffet igent mondott. Elment barátja házába, aztán résztvett egy gyárlátogatáson is. Bill Gates nyolc hosszú órán keresztül magyarázta Warren Buffetnak, hogy hogyan működik a számítógépipar.

Warren Buffet másnap így nyilatkozott:

- Valószínűleg soha senkinek a világtörténelem során nem volt még ilyen jó tanára, mint nekem, és valószínűleg soha senkinek a világtörténelem során nem volt még ilyen rossz diákja, mint Billnek.

Amikor az újságírók megkérdezték, hogy jó-jó, de végül is vásárolt-e Microsoft-részvényeket, a Világ Egyik Leggazdagabb Embere így válaszolt:

- Igen. Tízet.

A Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia azt jelenti, hogy nem vagánykodunk, nem forradalmárkodunk, nem királyfiskodunk, hanem egy üzletbe azon a ponton és azon a szinten lépünk be, ahol még mindent 100%-ig értünk, ahol és amihez már van elég tapasztalatunk, ÉS(!!!) amihez úgy van elegendő bátorságunk, hogy közben nem parázunk tőle.

Vagyis azon a ponton és azon a szinten, ahol még „csak” Bátorságra van szükség, nem Vakmerőségre.

A Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia azt jelenti, hogy inkább Warren Buffet útját követjük, nem Petőfi Sándorét, aki bár pompás költő és remek fickó volt-- de 26 évesen meghalt, és a halálával nem ért el semmit.

Warren Buffet ezzel szemben tavalyelőtt gyakorlatilag a teljes vagyonát átutalta a Bill and Melinda Gates Foundation számlájára, és ezzel uszkve egymillió ázsiai földönfutót mentett meg az éhhaláltól.

Merjünk Kicsit Álmodni!

Ha nem értjük a számítógépipart, ne vegyünk Microsoft-részvényeket.

A cél az, hogy azzal foglalkozzunk, amivel foglalkoznunk kell-- ami a Mission-ünk az Earth-ön.

A másik cél pedig az, hogy pénzt vigyünk haza.

Az elején mindegy, hogy mennyit!

Valamennyit!

Tízezer forintot.

Ezer forintot.

Kétszáz forintot.

Mindegy!

Annyit, amennyit tudunk.

Annyit, amennyinek a megszerzése még nem jelent parát.

Annyit, amennyinek a megszerzése még nem jelent vakmerőséget.

A kezdő filmrendezőknek azt szokták tanácsolni, hogy a legelső forgatási napon a legegyszerűbb beállítások felvételével kezdjék a munkát.

Hogy gyakoroljanak. Hogy tanuljanak. Hogy szokják a légkört. Hogy szokják meg, hogy sikerül. Hogy szokják meg, hogy „győznek”.

Hogy elhiggyék, hogy megy ez nekik!

Hogy amikor majd a bonyolultabb beállítások felvételéhez érnek, már rendelkezzenek kellő mennyiségű tapasztalattal és önbizalommal.

Mert a bonyolultabb beállítások jönni fognak.

Ahogy a Merjünk Kicsit Álmodni! filozófia sem azt vallja, hogy kétszáz forintot keressünk egész életünkben.

Csak azt, hogy kezdjük olyan alacsony összeggel, amivel még maximálisan kényelmesen érezzük magunkat.

Aztán emeljük a tétet.

Folyamatosan.

Szakadatlanul.

Állhatatosan.

Fejlődjünk.

Növekedjünk.

Próbáljunk ki új dolgokat.

Hibázzunk.

Tanuljunk belőlük.

Csináljuk őket újból.

De mindig csak azon a szinten, amit még 100%-ig értünk.

Nekem a Törzsön belül először a Dealmakerz tanította meg ezt a leckét. A Dealmakerz, ahol miután a milliós nagyságrendű szponzor-dealek nem akartak összejönni, Zsolt egy szívmelengetően józan, charming és teljességgel visszautasíthatatlan konstrukcióval állt elő. A részleteket biztosan szívesen elmeséli minden érdeklődőnek-- itt most csak annyit, hogy a Fail Faster például kétezer forintért lett a Dealmakerz Ning-oldalának egyik szponzora.

Aztán erőt adott természetesen a goBenigo, aminek jövő évi költségeit Imi már egy Dealmakerz-szellemiségű szponzorfelhővel fogja finanszírozni. Részletek: a goBenigo oldalán.

És, hát, a legnagyobb lecke: a Fűszer és Lélek-- ami számára az év elején tízmilliós nagyságrendű szponzorcsomagokat állítottunk össze, majd házaltunk kitartóan… végülis kvázi-nulla eredménnyel.

Azóta Eszti újra a Merjünk Kicsit Álmodni!-világban üzletel (amit egyébként – hiába invitáltuk az Óriási Ötletek és Főszponzorok Világába - soha nem hagyott el:), és hasít előre, mint a sirály: Dívány, Padlás és Mosókonyha, Erdőbénye, és már számon tartani sem tudom, hogy mimindenben nyomul sikeresen.

Tőlük-- és Csernus Ágitól, Havas Dóritól, Panyi Zsuzsitól, Bogár Bencétől, Borbély Gábortól, Bosznai Tibitől, Légrádi Tamástól, Szalontay Győzőtől, Szalontay Tamástól tanultam és tanulom a Merjünk Kicsit Álmodni!-kultúrát. Meg azt, hogy mennyivel Kellemesebb és Eredményesebb így az Üzlet és az Élet.

A Fail Faster első Merjünk Kicsit Álmodni!-vállalkozása a Chrismukkah Dinner lesz.

Fogok még írni róla, hiszen ez a legeslegeslegeslegelső olyan Fail Faster-projekt, ami pénzbe kerül. Tehát egy csomó izgalom és tapasztalat van és lesz körülötte.

Most csak annyit, hogy a nyár elején találtam ki, hogy legyen egy ilyen esemény. Akkor még egy nagyszabású Chrismukkah Partyban gondolkodtam, nagy vacsorával, mindenféle programokkal, koncerttel, színpadi showval, meg mindenféle színes-szagos őrülettel-- amik szerintem mind nagyon-nagyon jó ötletek voltak, és ha majd egyszer (a megfelelő időpontban) megvalósítjuk, akkor biztosan nagyon klassz buli is kerekedik belőlük.

DE!

Ennek még nem jött el az ideje.

Egyrészt annál jobban nem parázom semmitől, mint egy rendezvénytől, ami az én felelősségem. Másrészt ez az első fizetős Fail Faster-projekt.

Feltettem, hát, magamnak a kérdést:

Biztosan egy ekkora kockázatú dologgal akarom kezdeni?

Biztosan kockáztatni akarom a Törzstagok bizalmát azzal, hogy elb*szok valamit, ami amúgy sem az erősségem, és amitől amúgy is rettegek?

Arra jutottam, hogy:

Inkább Nem.

Aztán megnyitott a Padlás és Mosókonyha, és már jött is a Józan és Kicsi Megoldás:)

Az utánozhatatlan vacsorát Dóri és Eszti szállítja, a Fail Faster pedig igyekszik valami olyan hozzáadott értéket teremteni, amitől ez valóban egy

Fail Faster Chrismukkah Dinner a Padlás és Mosókonyhában

lesz.

(A hozzáadott értékről majd a jövő héten.)

Szóval, így.

Én is Mertem Kicsit Álmodni!:)

Aztán majd meglátjuk!:)

A végére még csak annyit, hogy tervezünk egy estet a Colabsben, amin Piroska Zoli arról mesélne, hogy ő, mint pre-seed befektető milyen ötletekre kapja fel a fejét, és hogy az ötletgazdák milyen hibákat szokat elkövetni, amikor neki pitchelnek.

Az estet úgy találtuk ki, hogy a kiegészítő program az lenne, hogy Misi megosztja a jelenlevőkkel régi szenvedélyét, és palacsintát süt nekik.

Namost, az a problémám, hogy Misi nem akar pénzt kérni a palacsintáért. Nem tudom, hogy miért, nagyvonalúságból vagy a visszautasítástól való félelemből, de nem akar.

Mivel visszautasítástól való félelmem nekem is van, és a Chrismukkah Vacsorával mégis megtettem az első lépést a szerény növekedés irányába, most arra bíztatok Minden Törzstagot, hogy – ha egyetértenek velem – unszolják, győzködjék, bíztassák Misit, hogy

Kérjen Pénzt a Palacsintájáért!

A Stipistop Óriási Üzletté Fog Nőni! Misi Pedig Boldog és Tehetős Médiatulajdonos Lesz!

A Palacsinta-Business Csak az Első Lépés.

De Nélkülözhetetlen Első Lépés.

Egy Olyan Első Lépés, Amit 100%-ig Ért.

Amit Meg Kell Lépnie!

Kérjen Kétszáz Forintot Palacsintánként!

Győzzük Meg Misit!

Merjünk Kicsit Álmodni!

Be Kell-e Fejeznünk Isten Világát?

„- Ma rajzoltam egy képet, mama.
- Tényleg? És szép rajz, Asher?
- Nem, mama. De jó.
- Széppé kell varázsolnod a világot, Asher – suttogta felém hajolva anyám.
- Nem szeretem a világot, mama. Nem szép. Nem akarom szépnek lerajzolni.
- Nem, nem, Asher. Szeretned kell Isten Világát. Még akkor is, ha befejezetlen.
- Gyűlölöm a világot – feleltem.
- Nem szabad gyűlölnöd, nem szabad – suttogta anyám. – Meg kell próbálnod befejezni.”

Ez a beszélgetés Chaim Potok A nevem Asher Lev című könyvéből való, és ez az egyik legmeghatározóbb vita, ami az alkotáshoz és a kreatív/szórakoztatóiparhoz fűződő viszonyomat jellemzi. Az idézetben olvasható álláspontok mindig is bennem égtek, de ilyen tűélesen nem tudtam őket megfogalmazni egészen addig, amíg ezen a nyáron rá nem találtam Potokra, majd Potokon keresztül meg nem ismertem Asher Levet.

Amíg nem ismertem Asher Levet és a Brooklynban élő lubavicsi hászidokat, nem tudtam pontosan megfogalmazni, hogy mi is az a különbség, amit tisztán-és-világosan érzek a Steven Spielberg és Johnny Knoxville vagy Amy Winehouse és Paris Hilton munkássága között.

Addig csak azt tudtam, hogy van ott valami minőségbeli különbség, ami mélyen valahol abból táplálkozik, hogy Milyen Céllal hozzák létre ezek az alkotók az alkotásaikat. És azt is tudtam, hogy ennek a különbségnek nincsen semmi köze ahhoz, hogy ezek a alkotások aztán mennyi pénzt hoznak.

De mégsem tudtam pontosan megfogalmazni a különbséget.

Aztán megismertem Asher Levet és a brooklyni hászidokat, és rájöttem, hogy a vitájukban igazából egyik féllel sem értek egyet 100%-ig-- de mégis-- valahogy-- mindkét álláspontot teljes szívemmel a magaménak érzem--

Furcsa érzés.

De megnyugtató.

A Brooklynban élő lubavicsi hászidok egy olyan zsidó közösség, aminek a kultúrája és életformája két forrásból táplálkozik: egy többezer éves közel-keleti nomád tradícióból és egy néhányszáz éves kelet-európai falusi hagyományból. Az életük Isten szolgálata köré szerveződik. Minden gondolatuk, érzésük és tettük - még a leghétköznapibb is - az Örökkévaló körül forog. Ha Asher Lev a Tóra (Mózes öt könyve) tanulmányozása helyett inkább „rajzolgatásra” fecsérli az idejét, akkor – a brooklyni hászidok szerint – az csak-és-kizárólag egyetlen célt szolgálhat: Isten Világának Befejezését. (Emellett érvel Asher mamája a fenti vitában.)

Asher Lev ugyanakkor egy egészen rendkívüli ÉS szuverén festőtehetség. Ő úgy gondolja, hogy adottsága Istentől való, és hogy a Teremtő közvetlenül irányítja azt, hogy mit és hogyan rajzoljon-- ennek pedig semmi köze a lubavicsi hászid hagyományokhoz. Ezért Asher úgy gondolja, hogy mivel tehetsége Isten ajándéka, NEM feladata, hogy családjának és közösségének megelégedésével alkosson. Így nem feladata az sem, hogy Befejezze Isten Világát-- hanem sokkal inkább az, hogy minél pontosabban, igazabban és hitelesebben Mutassa Be a Világ Befejezetlenségét.

Amikor a családja azt kéri Ashertől, hogy csináljon Szép Rajzokat, mondjuk, a faágon csicsergő madárkákról, akkor – azért, hogy a családját boldoggá tegye - Asher megteszi ezt, de az elkészült rajzot ócskának és haszontalannak érzi. Amikor viszont a szakadó esőt bámuló depressziós Édesanyját próbálja megrajzolni, akkor tudja, hogy valami igaz és fontos dolgot csinál.

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

Ebben a kérdésben feszül egymásnak Asher Lev és a lubavicsi hászidok közössége.

Fejezze Be a Világot-- úgy, hogy az Szebb Legyen, mint a Befejezetlen?

Vagy Mutassa Be a Világot a Maga Tökéletlen Befejezetlenségében?

Erről az a másik vita jut eszembe, amit kritikusok és esztéták vezényletével, ráérő szabadidejükben a filmesek szoktak folytatni egymással.

Hogy például:

Happy End vagy Sad End?

Vagyishogy:

Úgy Kell-e Befejezni Isten Világát, hogy a Hős Győzedelmeskedjen és Elnyerje a Lány Kezét?

Vagy a Világot a Maga Befejezetlenségében Kell Bemutatni-- Amiben a Hős Többnyire Elbukik, és Még Csak Nem Is Találkozik a Lánnyal?

Meghogy:

Hollywood vagy Cannes?

Netalán:

Steven Spielberg vagy Mundruczó Kornél?

Sokat gondolkodtam ezen.

Már azelőtt sokat gondolkodtam ezen, hogy megismertem volna Asher Levet. És már azelőtt éreztem, hogy felesleges ezen sokat gondolkodnom.

Mióta azonban ismerem őt, már azt is tudom, hogy miért felesleges.

Mert nem vagy-vagy: hanem és-és.

Illetve, hogy vagy-vagy, csak nem itt vagy-vagy.

Ugyanis van az az Oltári Nagy Közhely, hogy

„Nincs Közönségfilm és Nincs Művészfilm: Csak Jó Film és Rossz Film Van”,

és ennek a közhelynek - bármekkora Nagy Közhely is - megvan a maga igazsága. (Ahogy nyilván mindegyik közhelynek. Éppen ettől közhelyek:)

Csak azt – nyilván – érdemes hozzá tisztázni, hogy mi különbözteti meg a Jó Filmet a Rossz Filmtől.

És én, hosszas merengés után arra jutottam, hogy biztosan NEM AZ, hogy milyen választ ad a

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

kérdésre.

Egy film nem attól lesz Jó Film, hogy tudja a Helyes Választ erre a Nagy Kérdésre.

Hanem--

--attól, hogy--

--Egyáltalán Válaszol Rá.

Hogy Van Álláspontja a Világ Befejezetlenségével Kapcsolatban.

Mindegy, hogy mi.

Mindegy, hogy melyik.

Csak Gondol Róla Valamit.

Akar Tőle Valamit.

Széppé Rajzolni.

Ahogy Asher Lev Édesanyja szeretné.

Vagy Gyűlölni és Bemutatni a Befejezetlenségét.

Ahogy Asher Lev teszi.

Nincsen Steven Spielberg VAGY Mundruczó Kornél.

Csak Steven Spielberg ÉS Mundruczó Kornél van.

A vagy-vagy nem itt van.

Steven Spielberg Minden Porcikájával Érzi, hogy a Világ Befejezetlen. Steven Spielberg Minden Porcikájával Érzi, hogy az nem lehet egy Befejezett (Jó) Világ, amiben annak idején az Édesapja összecsomagolhatott, és elhagyhatta a Családját. Steven Spielberg Minden Porcikájával Gyűlöli azt a Világot, amiben egy fiúnak egyedül, Apa nélkül kell megharcolnia kamaszkora minden egyes csatáját.

Ezért Steven Spielberg Minden Egyes Filmjét (de tényleg every single one of them!!!) annak szentelte, hogy Új Apát (vagy apafigurát) kerítsen a főhősének, vagy hogy megmagyarázza: az Apa (vagy apafigura) Jó Okkal (valami Nemes Cél vagy Fontos Ügy érdekében) hagyta el a Családját.

Steven Spielberg Minden Egyes Filmjét Azért Készítette, hogy Befejezze Isten Világát.

Steven Spielberg Minden Egyes Happy Endjét Egy Befejezetlen Világ Fájdalma Ihlette.

És Teszi Hitelessé.

(Hiteles Happy Endet Csinálni Nagyon Nehéz. Csak Nagy Fájdalom és Nagy Ihletettség Árán Szokott Sikerülni.)

És Mundruczó Kornél Is Minden Porcikájával Érzi, hogy a Világ Befejezetlen. (Az ő történetét nem ismerem-- pedig az ő irodája itt van szemben, épp az utca túloldalán, és nem többezer mérföldre, mint Steven Spielbergé:)

De azt tudom, hogy Mundruczó Kornél Asher Lev módszerét választotta.

Nem Festi Szépre a Befejezetlen Világot.

Nem Fejezi Be Isten Világát.

Inkább Pontosan és Hitelesen Bemutatja Annak Befejezetlenségét.

Az ő útja ez.

Spielbergé más.

Nem jobb és nem rosszabb.

A vagy-vagy nem itt van.

A vagy-vagy ott van, hogy:

Steven Spielberg VAGY Johnny Knoxville?

Meg ott, hogy:

Mundruczó Kornél VAGY Paris Hilton?

(Na, ott aztán igazán!:)))

Johnny Knoxville-nek és a Jackassnek nincs válasza arra a kérdésre, hogy

Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét?

A Jackass Maga a Világ Befejezetlensége.

Tökéletlen. És Hitvány.

És azt hiszem, Paris Hilton munkássága sem árulkodik arról, hogy a Nagy Kérdéssel kapcsolatban

- Befejezni Isten Világát vagy Bemutatni a Világ Befejezetlenségét? -

Paris milyen álláspontot foglal el. Vagy, hogy elfoglal-e egyáltalán bármilyet.

(Szándékosan nem a Magyarországon készült kereskedelmi tévéműsorok és hírességek közül választottam példát. Nem lett volna nehéz dolgom – számos, a Jackassnél tökéletlenebb és hitványabb magyar tévéműsor és Paris Hiltonnál haszontalanabb magyar híresség létezik -, de el akartam kerülni a dagonyázást ebben a világvégi mocsárban.)

Szóval, több gondolati vargabetű és zsákutca után arra jutottam, hogy

az az Alkotás, amelyiknek van álláspontja a Világ Befejezetlenségével kapcsolatban, az lehet Jó Alkotás, amelyiknek nincs álláspontja, az nem lehet.

Szerintem röviden ennyi.

Az pedig már gyakorlatilag mindegy, hogy a szóbanforgó Alkotás egy film, egy tévéműsor, egy színházi előadás, egy könyv, egy blog, egy rajz, egy fotó, egy rongybaba, egy gyűrű, egy coworking iroda, egy szórakozóhely, egy rádióműsor, egy újságcikk, egy kiállítás, egy website vagy egy közösségi oldal.

Tom Ford divattervező és üzletember. Szuggesztív és izgalmas figura.

Amikor a CNN-n Monita Rajpal az ars poeticájáról kérdezte, Ford arcára kiült elbűvölően sármos mosolya, és ezt válaszolta (emlékezetből idézem):

- Ócska és hitvány dolgok vesznek körül bennünket. Azért tervezek szép dolgokat, hogy szebbé tegyem velük a Világot.

Mindegy, hogy Befejezzük-e Isten Világát vagy inkább a Világ Befejezetlenségét Mutatjuk Be--

--Mindegy--

--ha Minden Porcikánkkal Érezzük, hogy a Világ Befejezetlen, és Tudjuk, hogy Ezzel Nekünk Is Dolgunk Van.

Kovács Ildikó, Düsseldorf

"Sokan bolondnak fognak gondolni,

de vígasztaljon az a tudat, hogy nem másoknak,

hanem csakis magunknak köszönhetjük jó és rossz választásainkat -

s minden örömet és bánatot, ami ezekkel jár."

András: Ildikó, Te hol élsz most?
Ildikó: Németországban, Düsseldorfban.

András: Mióta élsz ott?
Ildikó: Egy éve.

András: Hány éves korodban költöztél oda?
Ildikó: 38.

András: Egyedül költöztél el vagy családdal?
Ildikó: Egyedül - de havonta 2-3 alkalommal hazautazom a hétvégére.

András: Mivel foglalkozol?
Ildikó: Nemzetközi márkamenedzsmenttel és vállalatkommunikációval a világ egyik vezető energetikai vállalatánál.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Ildikó: Egy munkafeladat - felajánlottak egy állást - még inkább, egy feladatot - a vállalatom nemzetközi központjában, ami szakmailag gyakorlatilag a legtöbb, ami a mostani szűkebb szakmámban, a márkamendezsmenetben elérhető a cégen belül. Hihetelen elsmerésnek számított - és egyben rendkívül vonzó volt.

András: Már eleve úgy tervezted, hogy nem fogsz visszajönni, vagy volt egy pont, ahol eldöntötted, hogy nem jössz vissza, vagy egyszerűen csak így alakult?
Ildikó: 2 évre mentem ki, most épp félidőben vagyok. Számomra inkább az a kérdés, mi lesz, ha lejár a 2 év: akkor vajon milyen lehetőségek lesznek - ha lesznek - itt, otthon vagy máshol.

András: Mennyire tekinted véglegesnek azt, hogy nem élsz Magyarországon?
Ildikó: Semmi sem végleges. Biztos, hogy Magyarországon is fogok élni újra, de az is nagyon valószínű, hogy máshol is, vagy ugyanitt, vagy máshol külföldön. A lehetőségeket nem lehet és nem is érdemes megtervezni - el kell fogadni, hogy a világot nem alakíthatjuk a terveinkhez, de mindig meg lehet találni a világban, ami a számunkra abban az időpontban elfogadható vagy akár jó is.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzik Magyarországról?
Ildikó: A szeretteim és barátaim fizikai közelsége, az, hogy félszavakból is megértsük egymást - no és a klíma. Az utóbbit azóta értékelem igazán, amióta egy folyamatos eső- és ködzónában élek.

András: Mi az a 3 dolog, ami a leginkább az ellen szól, hogy visszagyere?
Ildikó: Megbecsülnek és barátokra is leltem egy év alatt, szeretek itt lenni.
Budapest élhetetlensége, közlekedése, szmogja és a teljesen kiszámíthatalan, irracionális, ostoba rendszerek és poltika, a dolgok működésképtelensége és a korrupció külföldről még inkább szembetűnő - ez bevallom, meglehetősen taszítólag hat rám.

András: Mi a 3 legjobb dolog Düsseldorfban?
Ildikó: Megbízható és kiszámítható környezet, amiben nem érzem magam kiszolgáltava és nem arra kell koncentrálnom, hogy túléljek. A rendőr nem balfék, nem korrupt, megvéd, az orvos ellát és korrekt velem, szabott és transzparens díjért cserébe, a jogaimat és kötelességeimet egyaránt felnőttként élhetem meg. Működnek a rendszerek és az ,,ügyesség" mértéke nem a szabályok kikerülésében mérendő le.
Röviden : élhető és működő társadalom és környezet - Magyarországhoz képest mindeképp.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Ildikó: Vonzódás az otthonba, oda, ahol mindennek megvolt a természetes és meghitt jelentősége, s ahol a leginkább önmagam lehetek.

András: Mi a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azóta, hogy nem élsz Magyarországon?
Ildikó: Igazából elméleti újdonságot nem, de a gyakorlatban sokkal élesebben éltem meg bizonyos helyzeteket és más aspektusból.
Péládul, hogy merni kell egyedinek lenni és kitartani, hinni az ötleteinkben, de soha nem öncélúan: mások számára is egyértelmű ,,hasznot" kell felmutatni. Külföldön a közösségek támogatása sokkal fontosabb és természetes dolog - a bevonás- bevonódás élménye fontos a magánéletben és a munkában - és ez olyan élmény és örömforrás, ami otthon kevésbé van jelen.
Általában pedig, hogy a ,,konfliktusképesség" nagyon fontos - nem szép szó, de azt jeleneti, hogy megtanulni kitartóan, sokféleképpen, rugalmasan érvelni a véleményünk mellett, ugyanakkor elfogadni és megérteni, értékelni másokét - s mindezt érzelmi ,,túlhevülés" nélkül. A magyarok többsége nem tud konflitkust kezelni és megoldani, a hirtelen fellendülés után érzelmi frusztárcióba fullad, ha nem sikerül pont úgy a dolog, ahogy ő elképzeli, s onnantól kezdve ki is száll a témából.
Nos, ezzel külföldön egy perc alatt és örökre a partvonalra kerülnének.

András: Mi a 3 legfontosabb tulajdonság, ami ahhoz kell, hogy megtaláld a helyed egy másik országban?
Ildikó: Képesnek kell lenni arra, hogy kapcsolot teremts és rátalálj emberekre, akik becsülnek és szeretnek, és akiket Te is becsülsz és szerethetsz. Ehhez empátia, kedvesség, figyelem, kitartás, türelem kell és az, hogy túllépjünk néha a határainkon, vélt vagy valós félelmeinken. Minden más egyéb megoldható, megszerethető, megtanulható, megszokható. Az azért sokat segít, ha viszünk magunkkal egy kávéfőzőt, amilyennel olyan a reggeli kávé, mint otthon:-)

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Ildikó: Egyszerűen hozzámtartozik és ugyanolyan természetes, mint az , hogy ember vagyok és nő. Sem nem több, sem nem kevesebb.

András: Milyen nyelven gondolkodsz?
Ildikó: Magyarul - de napközben németül vagy angolul - nem tudnám szétválasztnai 1 év után.
Az első fél évben botladoztak a gondolataim magyar és német/ angol között - nehezebben szóltaltam meg, lassabban ment a gondolkodás - ma már mintha a szinapszisok önmaguktól ,,lefordítanák" és ,,összefésülnék" a nyelveket. A humor és a pozitív hozzáállás, no meg a bátorság átsegít az első nehézségeken. Fontos, hogy a tökéletlenséget a nyelvben ne éljük meg tragédiaként - a tartalom úgyis felül kell, hogy emeljen a kezdeti döcögésen.
Mások is megértőek ezen a téren - ám a tartalmi gyengeségre ez már nem vonatkozik.

András: Milyen nyelven álmodsz?
Ildikó: Az álom nyelvén :-) Ha valamilyen beszélt nyelven, hát leginkább magyarul.

András: Milyen nyelven fogod nevelni a gyereke/idet?
Ildikó: Úgy gondolom, magyar nyelven, de mindenképpen szeretném, ha más nyelvet is hallana és tanulna hallás alapján már kis korában. Nekem nagy szerencsém volt, hogy így tanulhattam meg németül - és azt tapasztalom, hogy ez a tudás már kis korban nyitottabbá, rugalmasabbá tesz, más perspektívákra nevel.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Ildikó: Nyitottnak lenni és mozogni - mert másképp csak saját magunkat zárjuk korlátok közé. Nem hiszek egy egyetlen jó, kiválasztott útban - és néha az utat mi magunk alakítjuk ki azzal, hogy elindulunk valamerre.
A legfontosabb, hogy hallgassunk saját magunkra, arra, hogy mit súg a szívünk, ne más által kívánt, és más által nagyra tartott lehetőségeket és utat válasszunk és akkor lépjünk, ha úgy érezzük: most érett meg az idő.
Ebben - sajnos - magunkra vagyunk utalva, s sokan nem fognak egyetérteni velünk, sőt, néha bolondnak gondolnak - de vígasztaljon az a tudat, hogy nem másoknak, hanem csakis magunknak köszönhetjük jó és rossz választásainkat - s minden örömet és bánatot, ami ezekkel jár - így igazán csak nyerhetünk, ha magunknak és magunkért választunk.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Ildikó: Nem tudom - bárhol is legyen, nagyon bízom benne, hogy elégedetten és körülvéve szeretteimmel.

András: Ildikó, nagyon szépen köszönöm!

Mi a Csúcs?

Oszkó Pétert, a jelenlegi pénzügyminisztert még régről ismerem. Bár a kapcsolatunkat sosem nevezte volna senki barátságosnak, azért volt egy rövid időszak, amit igen intenzív érzelmi hullámok jártak át:)

A kettőnk közötti konfliktusnak az volt az oka, hogy én az ELTE Egyetemi Színpadának igazgatója szerettem volna lenni, ő pedig, mint az ELTE Hallgatói Önkormányzatának akkori vezetője ezt határozottan ellenezte.

Oszkó azért ellenezte, hogy én legyek az Egyetemi Színpad igazgatója, mert engem, mint független jelöltet egy liberális-és-renitens diákokból és alkotókból álló csoport támogatott-- ez a csoport pedig alapvetően csípte az ELTE akkori rektorának szemét. Ezért az ELTE rektora kedvesen, de határozottan megkérte Oszkót, hogy akadályozza meg a megválasztásomat, bármi áron.

Így, igaz, addig nem ismertük egymást személyesen, Oszkó Péter és én ellenfelek lettünk.

Bár a hatalomhoz hű Hallgatói Önkormányzattal és a mögötte álló reakciós egyetemi adminisztrációval szemben nyilván kevés esélye volt egy liberális-és-renitens bandának, a meccs mégsem volt teljesen lejátszva. Az ELTE rektora ugyanis elkövetett egy szerencsétlen hibát. Tekintélyes, de liberális-és-józan tanárokat nevezett ki abba a kuratóriumba, amelynek az volt a feladata, hogy javaslatot tegyen az igazgató személyére.

Így végül, hosszú hercehurca után mégiscsak engem választottak meg az Egyetemi Színpad igazgatójának-- az Oszkó vezette Hallgatói Önkormányzat jelöltjével szemben.

Mi akkor azt hittük, hogy ez a csata meg van nyerve. Az ELTE felső vezetése és Oszkó azonban nem hitte, hogy ez a csata el van veszítve. Nálunk sokkal ügyesebb politikusokként egy egyszerű-de-nagyszerű megoldást választottak a liberális-és-renitens banda eltávolítására. Az Egyetemi Színpad eredetileg meghatározott költségvetését egy tollvonással a töredékére csökkentették. Így pedig olyan csekély mennyiségű pénz maradt a kasszában, amiből lehetetlen lett volna végrehajtani azt a tervet, amit célul tűztünk ki magunk elé. Ezért egy felettébb gyötrelmes hezitálás után úgy döntöttem, hogy nem vállalom el a lehetetlen küldetést.

És soha többé semmilyen állami projektet.

(És ekkor éltem meg életem első olyan mélypontját, amiből azután még volt néhány, és amelyek arra inspiráltak, hogy létrehozzam a The Fail Faster Tribeot.)

A következő tizenhárom év távol egymástól telt el. Oszkó sikeres, sőt, nagyon sikeres adószakértő lett. Én belevágtam néhány dologba-- szartól a repülőig:)-- de hozzá fogható eredményeket nemigen értem el. Ő dolgozott egy rövid ideig Londonban, majd a Világ egyik legtekintélyesebb könyvvizsgáló cégének magyarországi vezérigazgatója lett. Én alapítottam összesen hat céget, amelyek közül egyik sem érte meg a harmadik születésnapját. Őt az Év Fiatal Menedzserének választották. Én pedig egyszer megnyertem egy forgatókönyvíró-pályázatot.

Aztán tavaly - kb. fél évvel pénzügyminiszteri kinevezése előtt - találtam egy interjút vele a Haszon magazinban, ami nagyon meglepett. A válaszait olvasva rá kellett döbbennem, hogy egyáltalán nem olyan megátalkodott gazfickó, amilyennek tizenhárom éve gondoltam. Több olyan gondolatot is megfogalmazott, amelyek arra engedtek következtetni, hogy ő egy viszonylag felvilágosult és gondolkodó lény, akinek karrierbéli sikereihez valószínűleg nem kis részben járultak hozzá intellektuális képességei.

Fogtam hát magam, és az iwiwen írtam neki egy rövid levelet arról, hogy nahát-nahát, milyen érdekes, hogy annak idején mekkora ellenfelek voltunk, most meg milyen hasonlóan gondolkodunk néhány fontos kérdésről-- pl. a hibázással kapcsolatban (ami nekem szívügyem, ugye:). Ő erre írt egy, az enyémnél azért jóval kevésbé lelkes, de azért nagyon udvarias levelet arról, hogy bizony-bizony akkoriban nem sikerült megismernünk egymás nézeteit alaposabban.

Nem mondom, hogy forróság öntötte el a lelkemet a válaszától, de azért ez nem is volt elvárható. Annyi viszont történt, hogy megtudtam, hogy van egy ember a Világban, akiről tizenhárom évig azt gondoltam, hogy egy potz, most pedig kiderült, hogy nem az-- és ez jó.

Ezután jött a hír, hogy rajta van a Bajnai-kormány pénzügyminiszter-jelöltjeinek listáján, majd az újabb hír, hogy felkérték, aztán végül pedig, hogy elvállta és kinevezték.

És akkor fészkelte be egy gondolat magát a fejembe, ami azóta sem hagy nyugodni.

Hogy:

Mi a Csúcs?

Meg hogy:

Mennyire Tudunk Különbözni Abban, Hogy Mit Tartunk Csúcsnak...

Nem állítom, hogy valaha adószakértői babérokra törtem volna, vagy hogy valaha egy multinacionális könyvvizsgáló cég csúcsmenedzsere akartam volna lenni-- de azért innen, messziről azok olyan komoly dolgoknak tűnnek. Komoly, tisztességes munkáknak.

Szemben, például, a politikával. És nem is csak egyszerűen a politikával, de egy olyan pártban és kormányban való részvétellel, amelyek mind morálisan, mind politikailag megkérdőjelezhető állapotba hozták magukat.

Gondolkodtam, gondolkodtam, de nem tudtam magamnak megmagyarázni, hogy Mi a Túró Lehet Olyan Vonzó egyes embereknek abban, hogy lemondjanak addigi komoly és tisztességes életükről azért, hogy ehhez a silány politikai elithez tartozhassanak.

Jó, Orbán Viktort és Fodor Gábort megértem. A versenyszféra munkaerőpiacán szerzett csekély tapasztalatukkal nem verekednének értük a fejvadászok és a HR-esek. Egy KKV nem tudná (és valószínűleg nem is igazán akarná) megfizetni őket. Egy multinak pedig ritkán van szüksége tapasztalatlan primadonnákra. Nincs nagyon más választásuk. Nekik az a Csúcs, ha reggelenként még bejárhatnak a Parlamentbe.

Még Gyurcsányt is megértem. Ő egy táncos komikus. Neki az kell, hogy szeressék. Sokan. Neki az a Csúcs, ha Együtt Dalolhat a Néppel, és a Nép Nagyon Szereti.

Eddig OK.

De egy Oszkó Péter? Aki, úgy tűnt (legalábbis nekem), hogy egy Komoly Ember. Neki mi a buli ebben? Neki miért ez a Csúcs? Miért hagyja ott a komoly, tisztességes munkáját és életét azért, hogy beállhasson a vígmatrózok közé?

Ezen merengtem--

meg azon, hogy nekem Mi a Csúcs.

Amikor azon merengek, hogy nekem Mi a Csúcs, általában két ember jut az eszembe. Az egyikük Sir Moses Montefiore, a másikuk Küllői Péter.

Sir Moses Livornóban született 1784-ben. Később Londonba költözött, és egyike lett a a City legsikeresebb brókereinek. Rendkívül tehetséges üzletember volt, a Rothschild-család londoni ágának egyik legbizalmasabb üzletfele. 40 éves korára akkora vagyont halmozott fel, hogy abbahagyhatta a bizniszt. Onnantól pedig 100 éves korában bekövetkezett haláláig kizárólag jótékonysági tevékenységekkel foglalkozott.

Érezni a különbséget?:)

Küllői Péter szintén dolgozott Londonban, és szintén nemzetközi befektetésekkel foglalkozott. Hasonlóan tehetséges volt, mint Sir Moses. 30 éves korában bejelentette a titkárnőjének, hogy 40 éves koráig nyomja a bizniszt, akkor leáll. Amikor betöltötte 40. életévét, Küllői Péter abbahagyta a befektetősdit, és azóta kizárólag jótékonysági tevékenységekkel foglalkozik. Adja Isten, hogy ő is legalább 100 éves koráig!

Gondolom, nyilvánvalóak a küllői- és az oszkói pálya különbségei:)

Hát, én 40 éves koromban még biztosan nem tudom majd abbahagyni a bizniszt, mivel egyáltalán nem vagyok tehetséges üzletember. De azért klassz lenne legalább egy hasonló pályát befutni.

Két éve szerencsém volt látni Küllői Pétert lányaival Debrecen főterén ebédelni. Azért mentek Debrecenbe, hogy Küllői egy projektet népszerűsítsen, ami akkoriban az általa vezetett Bátor Tábor egyik legelkötelezettebb támogatója volt. Miután nyilatkozott a helyi sajtónak, lányaival leült a főtér egyik étteremének teraszán, és együtt megebédeltek. Mivel azon a napon én is éppen Debrecenben voltam, és azon a teraszon ültem, viszonylag közelről láthattam, hogy mi az Igazi Csúcs.

Egyszerűség, nyugodtság és meghittség járta át minden mozdulatukat. Az látszott rajtuk (legalábbis én azt láttam:), hogy tudják, jelenlétükkel egy Jó Ügyet, a Bátor Tábor ügyét szolgálták, és az látszott rajtuk, hogy ráérnek, megengedhetik maguknak a közös ebéd nyugalmát-- mert a papának nem kell rohannia, hogy visszaérjen az irodájába, ahol a biznisz nem áll meg.

A biznisz megállt Küllői Péter számára. Tizenöt évig olyan keményen és olyan ügyesen nyomta, hogy ma már he takes his time.

Nekem is valami ilyesmi lenne a Csúcs.

Egy könyvben olvastam, aminek már nem emlékszem a címére, hogy készítsünk magunknak fotókból montázst, amire ragasszunk fel mindent, amire vágyunk. Egy Mi-a-Csúcs-montázst:)

A montázs közepére egy rólunk készült képet tegyünk, köré pedig olyan tárgyakat, helyszíneket, embereket, pillanatokat, amikkel és akikkel a Csúcson is szeretnénk magunkat körbevenni.

Én mindig imádtam az ilyen feladatokat, mert a végeredményük szépen irányba állít, és segít hajnalban legyőzni az ágy gravitációját. A Mi-a-Csúcs-montázsomat viszont még nem készítettem el. Bár már sokat gondolkodtam róla.

Azt hiszem, hogy a fenti kép lenne a közepén:)

(Szóval, nem egy hivatalos fénykép, amit a Parlament protokoll-fotósa készítene, és amin miniszter-társaimmal lennék látható, jólszabott öltönyben, pezsgővel a kezemben, ostoba vigyorral a képemen:)

A fenti kép Krétán készült--

de a Mi-a-Csúcs-montázsomon Toscanát jelképezné.

Egy hasonló hétfői napon.

Ugyancsak októberben.

Délután 5-6 óra körül.

A képen az a pillanat látható, amikor a szieszta után megittam a szokásos tejeskávémat, kisétáltam a házból a dombokhoz, hogy végiggondoljam azt az üzleti tervet, amit reggel kaptam emailen Magyarországról, és amit szieszta előtt már el is olvastam.

Az üzleti terv Fűszeres Eszti Kosher Italian Cuisine című legújabb könyvének kiadását és európai terjesztését mutatja be. Most, ott a képen éppen azon gondolkodom, hogy a The Fail Faster Entertainment Ventures (ami egy kreatív/szórakoztatóipari projekteket és vállalkozásokat finanszírozó befeketetési alap-- lesz addigra:) mennyi pénzzel tudna beszállni a vállalkozásba, és hogy még kik azok a vállalkozók a Törzsben, akiket esetleg érdekelne a befektetés.

Merengek, merengek, aztán lassan visszaslattyogok a házhoz (lelki füleimmel hallom flipfloppom csattogását), mert Signora Rossi 7-re elkészül a vacsorával, és semmiképpen nem szeretnék lemaradni tonhalas tagliatelléjéről. Meghát, biztosan ott nyüzsög már az egész nagy család, akiket a reggeli óta nem is láttam, és akik már ennyi idő után is hiányozni tudnak.

A ház felé mentemben még végiggondolom az előttem álló hetet.

Kedden reggel válaszolok Vernyik Imi vasárnapi levelére, amiben arról ír, hogy már semmiképpen nem tudok beszállni tőkével Beni formaegyes csapatába, mert Szilágyi Misi és a Stipistop Group olyan brutál szponzori szerződéssel támogatta meg, hogy egyszerűen nincs szükségük több pénzre. A válaszomban én erősködni fogok, hogy találjunk ki valamit, hadd adjon a The Fail Faster Entertainment Ventures is egy kis pénzt, hogy én is benne lehessek ebben a Szuper Üzletben.

Aztán még gyorsan írok Esztinek, hogy pakoljanak fel Gáborral és Dáviddal, és jöjjenek le hozzánk Toscanába, hogy a Kosher Italian Cuisineről beszélhessünk. (Amire valószínűleg szerdán Eszti majd azt fogja válaszolni, hogy hagyjam őket Toscanával, ha akarok valamit, menjek Erdőbényére, ők onnan tutira nem mozdulnak ki:)

Kedden tíz körül aztán az egész famiglia felkerekedik, és bevonul Firenzébe, hogy a délelőttöt az őszi és téli ruhák bevásárlásával üssük agyon. A szieszta után pedig egy vendégünk érkezik, a The Fail Faster Foundation kuratóriumának elnöke, akivel a legutóbbi jótékonysági akciókat értékeljük, és a következő negyedév tennivalóit beszéljük át.

Szerdán délelőtt családi pizzasütés a kerti kemencében. Délután pedig Csernus Ágival és Panyi Zsuzsival csinálunk conference callt arról, hogy a The Fail Faster Entertainment Ventures mennyi pénzzel szálljon be abba a kampányba, amivel a magyar popkulturális iparművészeket népszerűsítenénk az Egyesült Államokban, Japánban és a Perzsa-öböl országaiban.

Csütörtökön délelőtt a Dealmakerz római meetupjára vagyok hivatalos, délután pedig irány Pest. Ha valaki csatlakozik hozzám a családból, akkor társaságban, ha éppen senkinek nincs kedve, akkor egyedül.

Péntek délelőtt törzsi reggeli:), délután pedig találkozó egy filmproducerrel, aki európai sztárokkal, angol nyelven szeretne csinálni egy nemzetközi romantikus komédiát Budapesten.

A szombatot még Pesten töltöm, de akkor biztosan nem lesz szó üzletről. Este pedig vissza Toscanába. Vasárnap délelőtt a blogomat írom, ahogyan – addigra – már évek óta mindig, délután pedig az egész család lecuccol Szicíliába egy hétre-- kikapcsolódni:)

:)))

Miután olvasta a múlt heti postomat, Völgyi Zsó azt javasolta, hogy ne a félelmeim irányítsanak, és hogy írjam meg a másik oldalt is.

Hát, most megírtam:) Nekem ez a másik oldal.

Nekem Ez Lenne a Csúcs:)

Dus Polett, Indonézia, Svájc, Németország

"Rajtunk múlik, hogy hol, hogyan élünk.

Az emberek egyformák, az általuk alakított világ és a klíma más.

Jó dolog óceánparton élni.

A legjobb közösségben dolgozni, alkotni, enni és aludni."

András: Polett, Te honnan jöttél vissza?
Polett: Németországból 1993-ban, Svájcból 1998-ban és Indonéziából 2002-ben.

András: Mennyit éltél ezeken a helyeken?
Polett: Németországban 1 évet, Svájcban fél évet, Indonéziában (Jáva / Bali ) 3 évet.

András: Hány éves voltál, amikor elmentél?
Polett: 18, 24, 28.

András: Most mivel foglalkozol?
Polett: Rádió, újságírás, zene.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Polett: Németországban középiskolában tanultam és dolgoztam. Szülői nyomásra, de egyedül voltam kint. Svájcban dolgoztam. Indonéziában Zeneakadémiára jártam, majd dolgoztam.

András: Ki/Mi hozott vissza?
Polett: Németországból a honvágy. Svájcból az indonéz ösztöndíj. Indonéziából a családtagok betegsége, halála.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzott, amíg nem voltál Magyarországon?
Polett: A kulturális nyüzsgés. A pesti éjszakák. Bogrács.

András: Mi volt az a dolog, ami a leginkább az ellen szólt, hogy visszagyere?
Polett: Az itthoni középszerűség, gyávaság és élhetetlenség.

András: Mi volt a 3 legjobb dolog azokon a helyeken ahol éltél?
Polett: Németországban a kiszámíthatóság, a fekete kenyér, a buszok. Svájcban a zöld fű, a cirkusz, a szabadság. Indonéziában az emberi kapcsolatok, a jávai kultúra, a lélek ereje.

András: Ha újra kezdhetnéd, megint visszajönnél?
Polett: Igen.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Polett: Egyszer csak szagokkal álmodni és régi ételek ízével ébredni.

András: Mi volt a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azalatt, amíg nem voltál Magyarországon?
Polett: Rajtunk múlik, hogy hol, hogyan élünk. Az emberek egyformák, az általuk alakított világ és a klíma más. Jó dolog óceánparton élni. A legjobb közösségben dolgozni, alkotni, enni és aludni.

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Polett: Magyar nyelven veszekszem, magyarul ringatom és altatom a gyerekemet, magyar dallamokban gondolkodom, magyarul olvasva jutnak el a szívemig a sorok, a magyar vidék szaga, istállók, tehenek.

András: Szeretsz ma Magyarországon élni?
Polett: Nem.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Polett: Gondolja végig,hogy miért teszi fel a kérdést!? Hogy a menekülni akaráshoz mennyiben járult hozzá ő maga? Hogy máshol mi lesz jobb és mi lesz rosszabb? Hogy mit visz magával magából máshova, ami nem változik.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva? Miért?
Polett: Természetes víz közelében. Mert megnyugtat, tisztít és szép.

András: Polett, nagyon szépen köszönöm!:)

21 Dolog, Amitől Ma Hajnalban Félek

Az őszi ünnepek, Misi "zseniális szösszenete”, Gabi szívbemarkoló postjai és a múlt heti északi szél inspiráltak arra, hogy számba vegyem azokat a dolgokat, amiktől ebben a pillanatban félek.

A felsorolást a teljesség igényével készítem-- mégis kihagyok egy-két olyan igazán személyes részletet, amelyek megosztására még nem vagyok kész.

Szóval…

1. Félek attól, hogy végül mégsem jönnek be a dolgok.

2. Félek attól, hogy valami olyan alapvető hozzávaló hiányzik belőlem, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy önmegvalósítás útján érjem el az anyagi függetlenséget és a boldogságot (=a Sikert). És lehet, hogy hiába igyekszem, hiába tanulok, hiába vagyok kitartó, van bennem valami olyan karmikus selejt, ami megakadályoz abban, hogy Sikeres legyek.

3. Félek attól, hogy eljön az a pont, amikortól fenntarthatatlanná válik a jelenlegi állapot. Amikor fel kell adnom azt, hogy minimum E-negyedes, de inkább B-negyedes vállalkozó legyek (akarjak lenni). Rettegek attól, hogy eljön az a pont, amikor minden elvemet, hitemet és meggyőződésemet le kell húznom a vécén, és ahhoz, hogy anyagilag a víz felett tudjak maradni, élve el kell temetnem magamat egy állásban, valaki más vállalkozásában.

4. Félek attól, hogy azelőtt halok meg, hogy bejönnének a dolgok. (Arról már lemondtam, hogy wunderkind legyek. Kénytelen voltam.)

5. Félek attól, hogy a halálomig olyan hullámvasút lesz az életem, amin valahogy – a fizika törvényeit megcáfolva és megszégyenítve – többnyire LEfelé száguldok.

6. Félek attól, hogy azelőtt halok meg, hogy a gyerekeim felnőnének.

7. BTW: Félek a haláltól.

8. És félek attól, hogy elveszítem a látásomat.

9. És attól, hogy elveszítem az egyik vagy másik végtagomat.

10. Rettegek attól, hogy elveszítem az összes végtagomat.

11. Félek attól, hogy kiderül, a Fail Faster mégsem alkalmas arra, hogy vállalkozóként megéljek belőle. És szorongok attól, hogy kiderül, a Fail Faster igenis alkalmas arra, hogy vállalkozóként megéljek belőle, csak én nem vagyok alkalmas arra, hogy vállalkozóként megéljek belőle. Rettegek attól, hogy ezért valami olyan módon kell pénzt keresnem, ami kizárja, hogy a Fail Fasterrel foglalkozzam.

12. Félek pénzt kérni bármiért, amit a Fail Faster keretein belül csinálok/unk. Egyrészt a visszautasítástól félek, másrészt attól, hogy elrontom azt, amit eddig közösen felépítettünk. (Figyelembe véve, hogy a Fail Fasterből, mint vállalkozásból szeretnék megélni, ez egy igazán gyilkos félelem…)

13. Félek attól, hogy elszúrok valamit, megfordul a jelenlegi trend, és elkezdenek többen KIlépni a Törzsből, mint amennyien BE. És félek attól, hogy nem szúrok el semmit, egyszerűen csak megfordul a jelenlegi trend, és elkezdenek többen KIlépni a Törzsből, mint amennyien BE.

14. Félek attól, hogy elszúrok valamit, megfordul a trend, és elkezd apadni a blog olvasótábora. És félek attól, hogy bár nem szúrok el semmit, csak egyszerűen megfordul a trend, és elkezd apadni a blog olvasótábora.

15. Félek attól, hogy elszúrok valamit, megfordul a trend, és elkezd apadni a törzsi reggelik közönsége. És félek attól, hogy bár nem szúrok el semmit, egyszerűen csak megfordul a trend, és elkezd apadni a törzsi reggelik közönsége.

16. Tartok attól, hogy egyszer én leszek az egyedüli résztvevő a törzsi reggelin.

17. Félek egy olyan politikai fordulattól, ami után a magyar politikai elit már nem csak rohadtul bosszantó és szánalmas, de rohadtul félelmetes is lesz.

18. Rettegek attól, hogy bármilyen okból Magyarországon kell leélnem az egész életemet.

19. Rettegek a világűrtől.

20. Félek attól, hogy már sohasem lesz olyan családi ünnepünk, amin a szüleim együtt jelennek meg.

21. Félek attól, hogy a félelem veszi át az irányítást az életem és az agendám felett.

Ma hajnalban ennyi.

Amikor ilyeneket írok, Zoli (a Testvérem) általában felhív, hogy minden OK? Nem vagyok nagyon magam alatt? Ezért most még a postban igyekszem megnyugtatni őt: minden OK:)

Illetve elég kevés dolog OK-- de nincs nagyobb baj, mint három héttel ezelőtt, amikor a legutolsó postomat írtam. Csak történt pár dolog, ami miatt muszáj volt végiggondolni a fentieket, hogy tisztább, könnyebb, fehérebb lélekkel tudjam folytatni az Életet.

Egy keleti filozófiáról szóló könyvben (már nem emlékszem, hogy melyikben) olvastam, hogy a legjobb, amit a félelmeinkkel tehetünk, hogy ráülünk a hátukra, mint valami hullámra, hogy megéljük őket a maguk teljességében, hogy hagyjuk, hogy a maguk teljességében átmossák a lelkünket, azután hagyjuk, hogy távozzanak belőlünk.

Arra gondoltam, talán Ti is erőt meríthettek az előttünk álló esős (és erősen demoralizáló) napokon abból, ha látjátok, hogy nem vagytok egyedül őszi félelmeitekkel.

Én ma hajnalban igyekeztem megélni a félelmeimet. Ráülni a hátukra, és hagyni, hogy átmossák a lelkemet. És most jobb. Határozottan. Ha esetleg segítettem ezzel Valaki Másnak is-- akkor ma hajnalban már nem éltem hiába:)

A Bahraini Befektetők és a The Fail Faster Tribe Tanulságos Esete

Szeptember végén, vagyis a napokban Budapestre érkezik egy Bahraini Befektetőkből álló csoport. Légrádi Tamás Törzstagunk aktív közreműködésének köszönhetően a The Fail Faster Tribe megkapta ennek kapcsán negyedéves történetének legkomolyabb üzleti ajánlatát. Lehetőségünk nyílt arra, hogy 3 db olyan projekt Executive Summaryjét eljuttassuk hozzájuk (a Bahraini Befektetőkhöz) írásban, amelyek mögött a The Fail Faster Tribe tagjai állnak.


4 VICCES RÉSZLET

1. A projektek költségvetésének alsó határa nem mehetett 1 milliárd forint alá - és ez TÉNYLEG a legeslegalsó határ volt!:) -, felső határ pedig nem volt:) Az említett befektetői csoport ugyanis dollárban is csak a milliárdos nagyságrendet ismeri-- így forintban végképp nem tudnak értelmezni ennél kisebb volumenű ajánlatot. Az egyik legutóbbi beruházásuk egy 8 milliárd dolláros lakópark volt, ami, ugye:), 1,600 milliárd forint...

2. A projektek megtérülési ideje semmiképpen nem mehetett 2, maximum 3 év fölé. A Válság előtt ugyanis a Bahraini Beruházások megtérülése ritkán haladta meg az 1 évet. A Válság óta természetesen az ő elvárásaik is mérséklődtek, de azért egy, a nyugati kapitalizmusban megszokott 5-10 éves megtérüléstől még mindig kiszaladnának a Világból.

3. Az Executive Summary semmiképpen nem lehetett hosszabb 1 oldalnál. Minél kevesebb szöveget (angolul), minél több számot (beruházandó összeg, megtérülési idő, megtérülési összeg, stb) és minél több rajzot vagy illusztrációt kellett tartalmaznia.

4. Mivel Bahrainben van egy Magyar Kontakt (meglepődött ezen valaki...?), aki már elég jól megismerte az Öbölbéli Üzletemberek gondolkodásmódját, az Executive Summaryk beküldésének határideje elég szoros volt. Azt kértem a Törzstagoktól, hogy két héten belül küldjék el nekem egyoldalas anyagaikat, hogy a Bahraini Magyarnak legyen még ideje kiválasztani a legesélyesebb összefoglalókat, és azokat minél több hasznos tanáccsal segíteni, mielőtt megérkeznek a Bahrainiek Budapestre.

Ez volt az a felhívás, amit augusztus 26-án körbeküldtem a Törzstagoknak.


5 VÁLASZ

A felhívásra öt válasz érkezett.

1. Legelsőnek Fűszeres Eszti írt, és megállapította, hogy ez a dolog a Bahraini Befektetőkkel – idézem – „Édes :-D”. Majd megkért, hogy varázsoljunk neki egy ennél sokkal kisebb befektetőt-- neki az is elég volna. Én azt válaszoltam, hogy tudom, és hogy én is szánalmasan pitiánernek érzem magam ehhez a nagyságrendhez.

2. Aztán Shenker Dani írt, hogy – szintén idézem – „Ez komoly?” Én, amennyire tőlem tellett, megnyugtattam, hogy igen-- mire Dani azt válaszolta, hogy majd gondolkodik, és megpróbál előállni valami használhatóval.

3. A felhívás utáni törzsi könyvklubon jól elröhögcséltünk azon, hogy milyen viccesek is ezek a Bahraini Befektetők a milliárdjaikkal. Mire Vernyik Imi felpörgött, és egy tüzes hangú lelkesítő beszédet tartott arról, hogy nem lehetünk ilyen bénák, ott ülünk nyolcan, nem igaz, hogy nem tudunk kitalálni valamit.

Szilágyi Misi jelezte, hogy őt pillanatnyilag teljesen leköti és kielégíti a Stipistop, én pedig hozzátettem, hogy a Fail Faster mellett nekem is kevés kreativitásom marad kihasználatlanul, ráadásul nem hiszem, hogy nyugodtan tudnék aludni azzal a tudattal, hogy valaki több milliárd forintot (netán dollárt) bízott rám, és azt 2, maximum 3 év alatt vissza kell neki fizetnem. Én ehhez nem vagyok elég nagyszabású.

Megint röhögcséltünk egy kicsit, meg hümmögtünk-- de Imi nem adta fel. Újabb buzdító beszédbe fogott, és állhatatosságának köszönhetően lassan mind a nyolcan elkezdtünk azon gondolkodni, hogy de tényleg!, milyen projekt vagy vállalkozás lenne az, amivel letámadhatnánk azokat a Híres Bahrainieket.

Gondolkodtunk és beszélgettünk-- és több olyan ötlet is felmerült, ami egyikünk vagy másikunk szerint jó lenne. Született azonban kettő olyan is, amelyekről mind a nyolcan úgy gondoltuk, hogy: Na! Ezek Tényleg Izgalmasak!

(Most nem írom le ezeket, mert egyik sem az én agyszüleményem, és nem akarom rontani a Törzstagok boltját azzal, hogy idejekorán hozok nyilvánosságra fontos üzleti információkat:)

4. A negyedik választ Udvari Tamás küldte a felhívásra. Emailt írt nekem, úgy mesélte el, hogy van egy bolond ötlete, amit nem igazán tud számokba önteni, de szívesen beszélne róla velem. Tamás azt is jelezte, hogy a munkájánál fogva neki nincs lehetősége eljönni a törzsi reggelikre, ezért jó lenne személyesen vagy skype-on kommunikálnunk. Én azt válaszoltam, hogy pont az a hetem nagyon sűrű, de megpróbálok valahogy kapcsolatba lépni vele.

5. Az ötödik válasz pedig Novák Zolitól érkezett, aki már számtalanszor mesélt feltaláló barátjáról, aki esővízből tud gyógyászati célra alkalmas ivóvizet készíteni-- ráadásul olyan szuperhatékonyan, ahogyan Európában senki. Ha jól emlékszem, több, mint 3 ezer vizsgálatot végeztek a vizén az EU illetékesei, és ezek után tették azt a megállapítást, hogy e pillanatban ez a legjobb ivóvíz, amit európai esővízből lehet nyerni.

Zolival abban maradtunk, hogy egyeztet a barátjával, aki már úgyis készített üzleti terv-vázlatokat mindenféle befektető-jelölteknek (pl. a Lichtensteini Királyi Családnak:), majd abból gyorsan rittyent egy Executive Summaryt, és elküldi nekem.

Az 5 Válaszból végül nem született egyetlen olyan Executive Summary sem, amit átadhattunk volna a Bahraini Befektetőknek.

Eszti, ugye, jelezte, hogy édesek a Bahrainiek, de neki nincs szüksége ennyi pénzre az üzletéhez.

Daninak végül nem sikerült előállnia semmi használhatóval.

A törzsi könyvklubon kitalált két ötletből pedig nem lett Executive Summary.

Nekem olyan sűrű lett az a hetem, hogy nem tudtam kapcsolatba lépni Tamással, így az ő ötlete is dobozban maradt.

Zoli feltaláló barátja volt az egyetlen, aki elküldte nekem egyoldalas összefoglalóját. És bár az világosan kiderült belőle, hogy az Esővízből Ivóvizet Ügy fontos és méltó a figyelemre, Executive Summaryként nem funkcionált az anyag. Az üzleti vonatkozásokkal kapcsolatban ugyanis egyetlen részletet sem tartalmazott.


6 TANULSÁG

1. A Világgazdasági Válságnak Vannak Előnyös Hatásai Is. Az Öbölbéli Üzletemberek többsége korábban csak annyit tudott Európáról, hogy ott van London. Most, hogy a Válság hatására az Egyesült Államok és Japán átmenetileg nem ragyog olyan tündöklően, olyan országok is kaptak tőlük egy pillanatnyi figyelmet, mint Magyarország. Ha itt is találnak izgalmas befektetési lehetőségeket, akkor ezután is visszajárnak majd.

2. Meg Kell Tanulnunk Nyerő Üzleti Terveket Írni. Vagy találni valakit (vállalkozót, menedzsert, szakértőt, mindegy!), aki tud. Az Esővízből Ivóvíz Projekt, például, nekem – akit biológiából és kémiából gyakorlatilag felmentettek a gimnázium alatt - olyan üzletnek tűnik, amiből jobb országokban a Világ Leggazdagabb Emberének szokás lenni. Az egy vicc, hogy itt van egy ilyen Világraszóló Találmány és ide (házhoz!!!) jön a Tőke, DE nincs egy üzleti terv, ami a kettőt összekapcsolná. Valahogy meg kell tanulnunk ezen változtatni. (És ezt természetesen nem csak és nem elsősorban Zoli feltaláló barátjának címeztem. Hanem magunknak. Különösképpen magamnak.)

3. Az Executive Summary a Százegyedik Oldal. Bár az Executive Summary formailag egyetlen oldal, valójában egy (akár) százoldalas üzleti terv összefoglalása egyetlen oldalon. Vagyis előbb meg kell írni a százoldalt, aztán lehet csak belőle egyoldalas összefoglalót csinálni. Vagyis két hét alatt (ennyi idő állt a Törzstagok rendelkezésére, hogy elküldjék nekem az Executive Summaryjüket) LEHETETLEN prezentálni egy Executive Summaryt. Hacsak nincs már a fiókban.

4. Vagyis Mindig Legyen a Fiókunkban Egy Üzleti Terv. Vagyis ha pénzre van szükségünk az álmunk megvalósításához, akkor a házi feladatot még azelőtt kell elvégeznünk, hogy feladták volna.

Amikor majd azokat a sztorikat halljuk, hogy valakinek volt egy ötlete, és véletlenül összetalálkozott egy befektetővel, akinek megtetszett az ötlet, és azóta mind a ketten milliókat kerestek az üzleten, ne azon merengjünk, hogy másoknak hogyan lehet ilyen rohadt szerencséje, hanem gondoljunk arra, hogy nekünk ÉPPEN MOST VOLT. Akkor majd gondoljunk arra, hogy szerencséje azoknak van, akik felkészültek rá. Vagy ahogy Malatinszky Csaba mondta Király Emesének: „Ha kész a tanítvány, megérkezik a mester is.”

5. Ne Gondolkozzunk Milliárdokban. Nem biztos, hogy a milliárdos nagyságrend az, amibe ebben a pillanatban bele kell vágnunk. Illetve az én józan eszemnek az a meggyőződése, hogy BIZTOSAN NEM ez az a volumen, amiben pillanatnyilag gondolkodnunk kell. Bízom benne, hogy el fog jönni az idő, amikor egyes Törzstagok számára akár a dollármilliárdos volumen is elérhető lesz, de most nekem úgy tűnik, hogy ez az idő még nem érkezett el.

Fail Faster. Succeed Sooner. Először hibázzunk százezrekkel, milliókkal, tízmilliókkal, százmilliókkal. Azután tanuljunk meg üzletelni százezrekkel, milliókkal, tízmilliókkal, százmilliókkal. És azután már jöhetnek a milliárdok is! És akkor már szinte mindegy lesz, hogy forintban vagy dollárban. Milliós sikersztorik nélkül belevágni milliárdos kihívásokba, nekem inkább vakmerőségnek tűnik, mint bátorságságnak. Bátorság ahhoz kell, hogy a százezres és milliós bukások után ne adjuk fel, hanem újrakezdjük.

6. Gondolkozzunk Milliárdokban. Ha viszont mégis olyan ötletünk támadna, amihez valóban milliárdokra van szükség, akkor ne tartson vissza bennünket a nagyságrend. Még akkor se, ha nincsenek tízmilliós vagy százmilliós tapasztalataink. Csak szerezzünk magunk mellé valakit, egy partnert, aki túlvan már egy-két tíz/százmilliós SIKEREN. Pénz Van. K*rva Sok. Sőt, Még Házhoz Is Jön-- amint a Bahraini Befektetők példája mutatja. Rajtunk múlik, hogy megszerezzük-e. Rajtunk múlik, hogy megvalósítjuk-e az álmunkat.

Kovács Gabi, London

"Tudtam, hogy kiürül a szívem, ha tovább maradok,

az pedig nagy baj, hiszen onnan kell dolgoznom."

András: Gabi, Te honnan jöttél vissza?
Gabi: London, Anglia.

András: Mennyit éltél ott?
Gabi: 2,5 évet.

András: Hány éves voltál, amikor elmentél?
Gabi: 28,5.

András: Most mivel foglalkozol?
Gabi: Belsőépítészettel és elsőéves Látványtervező hallgató vagyok a Képzőn.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Gabi: Nyelvtanulásba csomagolt 3 hónapos szabadságra menés.
Azt éreztem, az nem mehet tovább, amit addig csináltam, de nem tudtam, merre és hogyan kellene változtatni. Elegem volt a napi 14 órás dolgozásból, a megrendelőkből, és a belsőépítészetből is. Fájt a kreativitás. Azt éreztem, hogy bár megy és éppen nagyon meg is lódulhatna a szekér, de most meg kell állnom kicsit mégis, különben elveszítek valamit.
Levegőt kellett vennem és valahol máshol. Itthon nem tudtam leállítani a sodrást.
Azt gondoltam 3 hónap elég lesz. Aztán 2,5 év lett belőle.

András: Ki/Mi hozott vissza?
Gabi: Az álmaim.
Hogy egyszer csak azt éreztem, itt folytatódik tovább, hogy amit csinálni szeretnék és akikkel csinálni szeretném, azok most itt vannak, és nem csupán karrier szempontból, abban voltam a legbizonytalanabb.
Egyet tudtam, hogy kiürül a szívem, ha tovább maradok, az pedig nagy baj, hiszen onnan kell dolgoznom. Ez kb ugyanaz, mint ami miatt elmentem, de mégis valahogy egy másik oldalról.
Egyszer csak úgy 1,5 év után elkezdtem magam magányosnak érezni, miközben rengetegen voltak körülöttem, akik szerettek és mégis honvágyam volt.
Ezen a nyelven és ebben az országban vagyok itthon. És erre csak úgy jöhettem rá, hogy kipróbáltam egy másikat. (Kb. 1,5 év kellett ahhoz, hogy tényleg el tudjam mondani egy másik nyelven, amit gondolok.)

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzott, amíg nem voltál Magyarországon?
Gabi: Hogy felhívok valakit és, ha egy városban vagyunk, akár 10 perc múlva már találkozhatom is vele. Ha nem vagyunk egy városban, akkor maximum 2 órámba telik ugyanez.
Hogy a szemébe nézhessek és megölelhessem azokat, akiket szeretek, és bármikor.
Hogy megértsem a félszavakat félfüllel is.

András: Mi volt az a dolog, ami a leginkább az ellen szólt, hogy visszagyere?
Gabi: A munkám.
Nagyon jó irodában, nagyon megbecsült tervezőként dolgoztam.
Egy olyan emberrel közvetlen főnökömként, akitől rengeteget tanulhattam szakmailag és emberileg. Dolgozni nekem akkor megy a legjobban, ha „szerelemből” teszem, és én „szerelmese” voltam a vele való együttdolgozásnak.
Plusz igen kecsegtető karrierlehetőség az orrom előtt.

András: Mi volt a 3 legjobb dolog Londonban?
Gabi: Hogy még úgy is, hogy nem volt ultramagas a fizetésem, mégis jutott mindenre.
Mulatni, számlákra, vásárolni, utazni és félretenni, ha akartam.
Hogy London mégiscsak a világ közepe, vagy egy miniatürizált világ...attól függ honnan nézem....
Hogy rádöbbenhettem, hogy a világ minden tájáról érkező emberek ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint én, aki innen mentem oda. Tehát nem feltétlenül hely-specifikus a problémáim 99 százaléka.

András: Ha újra kezdhetnéd, megint visszajönnél?
Gabi: Igen.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Gabi: Vágy arra, hogy újra és igazán megtalálhassam, amit tudatosan elveszítettem.

András: Mi volt a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azalatt, amíg nem voltál Magyarországon?
Gabi: -nemet és igent mondani,
-befogadni és elfogadni,
-köszönömöt és bocsánatot mondani a hétköznapokban is,
-hogy mindannyian „bahok” vagyunk,
-tényleg pozitívan gondolkozni,
-hinni meggyőződéssel abban, hogy a világ az enyém (is).

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Gabi: Magyarul gondolkozom, ami azt jelenti nekem, hogy pont úgy gondolkozom, mint, amilyen az anyanyelvem: bonyolultan, ritmusosan, és sokféle dallammal.

András: Szeretsz ma Magyarországon élni?
Gabi: Igen, de nem tudom igazándiból, hogy Magyarországon szeretek-e élni.
Azt tudom, hogy szeretek a bőrömben lenni, és szeretem, hogy a bőröm Magyarországon van.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Gabi: Hogy sem menekülni, sem maradni.
Hogy az ember örök mozgásban van, akkor is, ha a hely ugyanaz.
Amikor változás van, a test mozdul először, de érdemes egy nagy levegővel kezdeni.
Menekülni: nem. Mert a problémák vagy megvárnak, vagy veled utaznak.
Maradni pedig, ha változás van: nem. Mert az azt jelenti nekem hogy, beleragadsz.
Mozgásban kell lenni.
Azt lehet mindenhol, otthon a fotelban is.
A kérdés az számomra, hogy az inspirációhoz kell-e helyet változtatni.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva?
Gabi: Fogalmam sincs, de abban hiszek, hogy boldog leszek.

András: Gabi, nagyon szépen köszönöm!

Még több Gabi:
http://gabiko2.blogspot.com/

Három Éve Történt

Ülök a You Tube előtt és nézem a videókat az MTV-székház ostromáról. Szomorúságot érzek.

Szombaton történt három éve, hogy egy ostoba és agresszív muglikból álló csürhe - gyakorlatilag akadálytalanul - lerohanta és felgyújtotta a Magyar Televízió épületét.

A Fail Faster nem politizál. Ezen a hagyományon ezután sem szeretnék változtatni. Azért döntöttem mégis úgy, hogy megemlékezem erről az eseményről, mert ami történt, az szinte mindennek az antitézise, ami a Fail Fasternek fontos. És amikor hétről hétre azon morfondírozunk, hogy Menekülni vagy Maradni?, akkor nekem ez a három évvel ezelőtti esemény kihagyhatatlan a morfondírozásból.

Gyerekkoromban elég sok időt töltöttem az MTV-székházban. Ott dolgozott az Édesapám, és én bejárkáltam hozzá, hogy nézzem, hogyan dolgozik-- meg hogy videózzak, aztán később, hogy internetezzek.

A nyolcvanas évek végén és még a kilencvenes évek elején is "a Ház" volt az ország egyik kulturális központja. Az Aulában egymás mellett kávéztak és dohányoztak Magyarország vezető újságírói, alkotói-- és felvételvezetői.

Azóta persze tudom már, hogy mennyire provinciális volt az a közélet, aminek az elitje ott gyülekezett, de akkoriban nekem az a terem volt a Világ Közepe. Valahányszor ott fogyasztottuk el Édesapámmal a büfében vásárolt sajtos zsemlénket, és nem az irodájában vagy valamelyik stúdióban, úgy éreztem, mintha az Oscar-díj kiosztásba csöppentem volna. Bármerre néztem, olyan arcok néztek rám vissza, akiket az Aulán kívül csak a tévében vagy az újságok címlapján láthattam.

Akármennyire provinciális volt az az elit, ennek az országnak az elitje volt. És mégha többnyire nem is világszínvonalon, és mégha többnyire a kontraszelekció és a cenzúra nyomása alatt is, DE értékeket hoztak létre. Írtak, rendeztek, játszottak, énekeltek, táncoltak, megríkattak és megnevettettek, kitaláltak és feltaláltak-- alkottak.

Szeptemberben lesz három éve annak, hogy Magyarországnak ezt az egykori kulturális központját lerohanta és felgyújtotta egy ostoba és agresszív csürhe. Szeptemberben lesz három éve annak, hogy az adómból fenntartott magyar rendőrség képtelen volt megakadályozni azt, hogy lerohanják és felgyújtsák az adómból fenntartott Magyar Televízió épületét.

Nem az volt a baj, hogy egy csapat morálisan mínusz három értéket képviselő, ostoba és agresszív mugli megpróbálta megtámadni az ország egyik legfontosabb közintézményét (az nekem még bőven belefér a demokráciába), a baj az volt, hogy a rendőrség nem tudta megvédeni az ország egyik (egykori) kulturális központját.

A baj az, hogy ebben az országban szinte semmi sem szent. Nem szent például egy csomó ember akarása, hogy a többieknek értéket adjon. Nem szent az igyekezetük, verítékcseppeik és éjszakázásaik sem, amik mind otthagyták lenyomataikat „a Ház” falain, azokon a falakon, amikre most a nyálukat köpték és Molotov-koktéljaikat dobták olyan senkiháziak, akik húsz éve még könnyes szemmel bámulták a Magyar Televízió műsorán Vuk kalandjait és Hofi Géza komédiázását.

Az Édesapámtól tudtam, hogy "a Ház" "biztonsági rendszere" mindig is élcelődés tárgya volt az ott dolgozók körében. Mindenki tudta, hogy a nyugdíjas ÁVH-sokból és munkásőrökből verbuvált biztonsági őröknek hány aláírást (az ideális nullánál többet!:) kellett begyűjteniük ahhoz, hogy kézbevehessék a porta páncélszekrényébe gondosan elzárt szolgálati fegyverüket. Mindenki tudta, és mindenki röhögött ezen. De - valahogy - mindenki bízott abban, hogy van valami Titkos Terv arra az esetre, ha valaki/k komolyan fenyegetné/k az épület biztonságát.

Nem volt.

Három éve szeptemberben a tévé egyenes adásban közvetítette, hogy Molotov-koktéloktól megrészegült bűnözők hogyan dúlják fel azt az épületet, ahol egykor az ország vezető alkotói írtak, rendeztek, játszottak, énekeltek, táncoltak, ríkattak és nevettettek. Három éve a tévé egyenes adásban közvetítette azt, hogy a magyar állam képtelen megvédeni az egyik legfontosabb intézményét, és nem mellesleg az állampolgárai által létrehozott értékeket.

Akkor három éve az összes bosszantó elem (a rasszizmus, a moralitás és a szolidaritás teljes hiánya, az üzleti/gazdasági impotencia, a korrupció, a szűklátókörűség, a modortalanság, stb), amik korábban is jellemzőek voltak az országra, de amik korábban valahogy nem bírtak do-or-die jelentőséggel, váratlanul elérték bennem a kritikus tömeget. Váratlanul minden tudásom az országról összeállt egy képpé.

Hát, Magyarországról beszélünk, ami 600 ezer zsidó származású állampolgárát küldte gázkamrába. Olyan adófizető állampolgárait, akik eltartották azt a csendőrséget, amely résztvett a meggyilkolásukban.

Hát, Magyarországról beszélünk, ami nap, mint nap hagyja, hogy nőnemű állampolgárai házasságon belüli erőszak áldozataivá váljanak. Olyan adófizető állampolgárai, akik eltartják azt az országgyűlést, amelyik nem hoz meg egy a nőket hatékonyan védő törvényt.

Hát, Magyarországról beszélünk, ahol felfegyverzett csapatok szervezett formában gyilkolják az ország cigányszármazású állampolgárait.

Hát, Magyarországról beszélünk, ahol az ország meleg állampolgárait a pillanatnyilag legnépszerűbb politikai párt egyik képviselője veszélyesnek tartja a „normális” magyarokra nézve.

Hát, Magyarországról beszélünk, ami nem tiszteli, nem becsüli és nem védi meg az állampolgárait-- kivéve ha azok fehér, árja, heteroszexuális mugli férfiak.

Nem gondolom, hogy Magyarország ezzel a „kultúrával” a közeli jövőben sikeres lehet. Nem hiszek abban, hogy mi, akik látjuk, hogy baj van, és (úgy gondoljuk, hogy) tudjuk, hogy mi a baj, tudnánk segíteni. Segíteni ugyanis annak lehet, aki igényt tart a segítségre. Magyarország pedig nem tart igényt a segítségre. Magyarország Ferenc Józsefre és Kádár Jánosra tart igényt. Magyarországnak egy szelíd diktatúrára és egy atyáskodó, de keménykezű diktátorra van szüksége.

Amikor bárki azt veti fel, hogy a Fail Faster milyen pozitív hatással lehetne Magyarország jövőjére, el szoktam mondani, hogy már nem hiszek a Nagy Szavakban, és abban sem, hogy bármilyen személy vagy szervezet megváltoztathatja Magyarország jövőjét. Csak abban hiszek, hogy ha zavar a mocsok a házam előtt, akkor nem szövegelek és nem jammerolok, hanem kimegyek a ház elé, és összeszedem a szemetet. A Fail Faster sem tesz ennél többet. Annak a néhány tucat alkotónak és vállalkozónak segít, aki belép hozzá tagnak. A többiek kívül esnek a hatáskörén.

Abban szoktam hinni, hogyha mindenki így tenne, akkor attól jobb lenne mindenkinek.

De persze nem hiszek abban, hogy mindenki így tenne:)

Ma reggel pedig, miután végignéztem a videókat az MTV-székház ostromáról, még a szokásosnál is kevésbé vagyok bizakodó-- ami Magyarország jövőjét illeti. Ma reggel attól tartok, hogy még az sem számít, ha a saját házunk előtt összeszedjük a szemetet. Ma reggel attól tartok, hogy hiába szedjük össze a szemetet a házunk előtt-- előbb-utóbb felbukkan egy csapat fehér, árja, heteroszexuális mugli férfi, és előbb összemocskolják a portánkat, aztán Molotov-koktélt dobnak a házunkra.

Király Emese, Ciprus

"Ha lenne tengerpartja Magyarországnak,

akkor öreg napjaimat a magyar tengerparton tölteném."

András: Emese, Te Honnan jöttél vissza?
Emese: Ciprusról.

András: Mennyit éltél ott?
Emese: 8 hónapot.

András: Hány éves voltál, amikor elmentél?
Emese: 26.

András: Most mivel foglalkozol?
Emese: Kommunikációval.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Emese: Nem szerettem az életemet, úgy éreztem, mind szakmailag, mind magánéletlieg elakadtam. Beleragadtam egy mókuskerékbe, amiből nem láttam a kiutat. Azért mentem el, hogy más szemszögből, kívülről tudjak az életemre nézni. Onnan eldönteni, hogy merre tovább.

András: Ki/Mi hozott vissza?
Emese: Kicsi volt a sziget, hiányzott a nyüzsgés. Plusz abban a kulturkörben nem láttam esélyt arra, hogy megtaláljam a nekem való férfit:)
Végül pedig az, hogy úgy éreztem, amiért mentem, beteljesítettem, ideje kezdeni valamit az életemmel ott, ahová születtem.
(Volt egy pont, amikor komolyan gondolkodtam, hogy maradjak-e ott vagy jöjjek-e vissza. Egyszercsak megszületett a válasz valahol legbelül: otthon a helyem. Az a 2 hónap, amit így a hazautazásomig ott töltöttem, életem egyik legszebb időszaka volt. Felszabadított, mert tudtam, hogy úton vagyok, és élveztem minden percet, amit még lehetett a szigeten, mert tudtam, hogy hamarosan vége.)

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzott, amíg nem voltál Magyarországon?
Emese: Művészmozik, színház, otthon (vagyis a hely, ahol úgy érzem, dolgom van). Ciprus valószerűtlen állomás volt. Maga az átmenet. Dolgoztam, mégis olyan volt, mint egy nyaralás.

András: Mi volt az a dolog, ami a leginkább az ellen szólt, hogy visszagyere?
Emese: Hogy itt nincs tenger, hiányzik a nyugis életszemlélet, az az egyszerűség, emberség, ami szebbé teszi az életet. Amit a ciprusiak (különösen az idősebb generáció) zsigerből élnek.

András: Mi volt a 3 legjobb dolog Cipruson?
Emese: Tenger, napsütés, a messziről jött emberek szabadsága (senkit nem ismertem, senki nem voltam, nem volt múltam. Az lehettem, aki az ott töltött hónapok alatt voltam. Leginkább befelé segített magam tisztábban megélni.)

András: Ha újra kezdhetnéd, megint visszajönnél?
Emese: Igen.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Emese: "Hiába menekülsz, hiába futsz, a sorsod elől úgysem tudsz elmenekülni!"

András: Mi volt a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azalatt, amíg nem voltál Magyarországon?
Emese: Fontos egyensúlyt tartani magamban. Így lehet pozitívan élni, kifelé is pozitív energiát adni. Fontos ápolni az emberi kapcsolatokat.
De a legnagyobb tanulság, hogy egy idegen országban teljesen új körülmények között is hasonló élethelyzetek, hasonló konfliktusok találtak meg, mint itthon. Önismeretből sokat lendített rajtam. (Tisztábban láttam, nem lehetett a körülményekre kenni, ha valami rosszul sült el újra, hasonlóan ahhoz, ahogy otthon azelőtt.)

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Emese: Ezt a nyelvet beszélem, ismerem a kultúrát (a sejtjeimben van), kiigazodom, otthon vagyok benne, mégha nem is szeretek benne sokmindent.

András: Szeretsz ma Magyarországon élni?
Emese: Vegyes érzelmeim vannak. Néha azt érzem, ha nem ide születek, többre viszem. De ide születtem. És ezáltal is én vagyok én. Én én vagyok, s nem valaki más, aki valahol máshol született:)

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Emese: Fogalmazzák át a kérdést. Szerintem nagyon jót tesz elmenni egy időre. Nem azért, mert máshol jobb, csak mert jó hatással van a környezetváltozás. Nyitottság, rálátás jön a világlátással. Veszélynek azt látom, aki 5 évnél tovább marad, kétlakivá válik, és végül sehol sem érzi otthon magát. (Azért ellenpéldát is ismerek.)

András: Hol fogsz élni 10 év múlva? Miért?
Emese: Szerintem itthon. Megpróbálom itt megtenni a legtöbbet, ami tőlem telik. Öreg napjaimra, amikor már csak pihenni meg gondolkodni, írni szeretnék, arról álmodozom, hogy visszatérek a tengerhez. (Ha lenne tengerpartja Magyarországnak, akkor öreg napjaimat a magyar tengerparton tölteném.)

András: Emese, nagyon szépen köszönöm!

Még több Emese:
http://zuangomesek.blogspot.com/

Az Abnormalitás Dícsérete

Aki nem ismeri, annak elmondom, hogy Richard Branson egy roppant sikeres brit vállalkozó. A hetvenes években ő alapította a Virgin Recordsot, majd egy évtizeddel később a Virgin légitársaságot. Ő fedezte fel a Sex Pistolst, és a kutatói manapság azon kísérleteznek, hogy környezetkímélő üzemanyagot fejlesszenek repülők számára. De van még vagy egy millió (szinte szószerint!) másik vállalkozása-- többnyire mind Virgin márkanév alatt.

Richard Branson az egyik hősöm. Bár nem tudom pontosan, hogy miért-- nem sok közös van bennünk.

Az egyik dolog, ami nem közös Richard Bransonban és bennem az az, hogy ő már nagyon korán sikeres vállalkozó lett. Az első sikeres üzletét 16 éves korában alapította.

A másik dolog, ami nem közös Richard Bransonban és bennem az az, hogy ő megszállottan keresi a szélsőséges, fizikai kihívásokat.

Richard Branson volt az a különc vállalkozó, aki 1986-ban 2 órával megjavította az Atlanti-óceán vitorláshajóval való átszelésének rekordját.

Egy évvel később egy léghajóval is átszelte az Atlanti-óceánt. Ilyet korábban még senki nem csinált. A léghajó pedig a legnagyobb volt, amit valaha építettek: 65 ezer köbméter űrtartalmú, és több, mint 200 kilométeres sebességgel száguldott az óceán felett.

1991-ben Richard Branson a Csendes-óceán felett is átrepült egy léghajóval. A több, mint 10 ezer kilométeres utat immár közel 400 kilométeres sebességgel tette meg-- egy még a korábbinál is nagyobb léghajóval:)

Imádok olvasni Richard Branson fantasztikus utazásairól, de a múlt hétig nem értettem, hogy mi a f*szért vágott bele ezekbe a kalandokba??? Miért kockáztatta az életét (ez nem túlzás!) számtalanszor??? Mi hajtotta??? Mi ültette fel azokra a léghajókra???

A múlt héten aztán rájöttem.

Akkor tudtam meg, hogy milyen gyerekkora volt.

RICHARD BRANSON:
„When I was four years old, Mum stopped the car a few miles from our house and told me to find my own way home. It was an early challenge. As I grew older, these lessons grew harder.”

Tegnap pszichiátriai szakrendelésen voltam. (A fenti kép ott ábrázol engem.) (Talán ezért is jutott az eszembe Richard Branson:)

Elmentem a házi orvosomhoz, és elmondtam neki, hogy gondjaim vannak a stresszel. Ő meghallgatott, és kiállított egy beutalót a Visegrádi utcai SZTK pszichiátriai szakrendelésére.

Azt írta a beutalóra:

„Elhúzódó stressz, alvásproblémák”

Az az igazság, hogy az ideálisnál több stressz van az életemben.

A The University of Washington készített egy olyan tesztet, ami egy egészen egyszerű módszert használ a stressz mérésére.

Az az alapfeltevésük, hogy Minden Változás Stresszt Okoz. Akár jó az a változás, akár rossz. A stressz leghatékonyabb ellenszere pedig az állandóság és a kiszámíthatóság.

A tesztjükkel úgy vizsgálják a stresszt, hogy megmérik, hány jelentős változás történt a teszt kitöltőjének életében az elmúlt 12 hónapban. A teszt kitöltőjének pedig csak annyi dolga van, hogy bejelöli, hogy a felsorolt stresszt okozó események közül melyek és hányszor történtek meg vele az elmúlt 12 hónapban.

Az egyes események azután kapnak egy pontértéket, amiknek összértéke adja majd meg, hogy a teszt kitöltőjének élete mennyire szennyezett stresszel.

Szép, egyszerű, objektív mérés.

Az összpontszámot úgy értékelik, hogy

200 pont alatt normális a stressz-szint,
200 és 300 pont között már magas a stressz-szint, ami hosszú távon komolyan károsíthatja az egészséget,
300 pont felett pedig már olyan nagyon magas a stressz-szint, hogy valamilyen kezeléssel kell csökkenteni azt.

Én 2006 vége óta rendszeresen mérem ezzel a teszttel a stressz-szintemet.

És 2006 vége óta még egyszer sem ment 500 pont alá az eredményem. Ezért is gondoltam, hogy most már itt volna az ideje annak, hogy kikérjem egy szakember véleményét.

A Visegrádi utcai SZTK szakembere meghallgatott, feltett néhány kérdést, majd elémtárta két javaslatát.

Úgy gondolta, hogy fel kellene keresnem a magánrendelésén, ahol (külön díj ellenében) elsajátíthatok bizonyos relaxációs technikákat, amelyek segíthetnek a stressz rám gyakorolt romboló hatásának csökkentésében. Illetve felírt nekem egy gyógyszert, egy antidepresszánst, ami szintén hasonló hatást ígér.

A relaxációs technikákkal kapcsolatban elmondtam, hogy rendszeresen jógázom, és úgy gondolom, hogy amit relaxálással el lehet érni, azt a jógával már elértem. A gyógyszerrel kapcsolatban pedig megkérdeztem, hogy milyen mellékhatásokkal lehet számolni. A pszichiátriai szakember elmondta, hogy nincsen semmi különös mellékhatása, ha csak az nem (!!!), hogy a szedés megkezdése után legalább egy hónapnak kell eltelnie, mire elkezd hatni, illetve hogy néhány hónapba (kb. fél évbe) telik majd, mire le tudok szokni róla.

Megköszöntem a tanácsadást és eljöttem. Ezután betértem az első gyógyszertárba és megvettem a szóbanforgó gyógyszert, majd hazamentem, és megnéztem az interneten, hogy mit kell tudni róla. Kiderült, hogy ezt a készítményt súlyos unipoláris depresszióra fejlesztették-- olyan betegeknek, akik folyamatosan rossz a közérzete, akiknek betegesen alacsony az önértékelése, akiket nem érdekel semmi és akik képtelenek az örömérzetre.

Ezt a gyógyszert írta fel nekem a pszichiátriai szakember, miután tisztáztuk, hogy nem vagyok depressziós (ezt a zárójelentésben is rögzítette), és hogy alapvetően az életemben zajló folyamatos változások okozta stresszel vannak problémáim.

Amikor az ember pszichiátriai szakrendelésre megy, önkéntelenül felmerül benne a kérdés, hogy

Mi/Ki a Normális?

Meg, hogy

Mi/Ki az Abnormális?

Meg, hogy

Normális-e vagyok?

Vagy esetleg

Abnormális?

Bennem is felmerült.

Nem is csak a stressz kapcsán.

Gátlásosságomról és zárkózottságomról már többször írtam itt a blogon. És, hát, ezek szóba kerültek már a törzsi reggeliken is. Ahogyan gyerekkorom óta folyton.

A szüleim azt az álláspontot képviselték, hogy ezek (gátlásosság és zárkózottság) olyan tulajdonságok, amiket le kell győznöm, amiken meg kell tanulnom úrrá lenni. Hogy nincs abban semmi félelmetes, hogy az ember (a gyerek!) odamegy a pénztáros nénihez és kér egy retúr jegyet Soroksárra, meg vissza. Hogy köszönjek hangosabban a szomszéd bácsinak, mert ha ilyen halkan köszönök, akkor azt nem hallja meg. Hogy ne féljek a nyári táborban a többi gyerektől, mert nincsen bennük semmi félelmetes.

A Szüleim szeretnek engem, és jót akartak nekem. De a módszerük mégsem volt eredményes.

A pénztáros néni igenis félelmetes volt. De ami igazán félelmetes volt, az a tizenöt lépés egyedül a pénztárig. A szomszéd bácsi pedig azért nem hallotta, hogy köszönök neki, mert olyan halkan köszöntem neki, hogy ne is hallja, hogy észre se vegye, hogy ott vagyok, hogy jelen vagyok. A gyerekek pedig ugyancsak félelmetesek voltak a nyári táborban, folyton kommunikálni akartak velem, nagyhangon és hevesen. De ami még ennél is sokkal félelmetesebb volt, hogy este, mikor lefeküdtem, nem voltak ott a Szüleim, hogy jó éjszakát és szép álmokat kívánjanak nekem.

Az utóbbi időben elég sokat gondolkodtam ezen.

Mert a Fail Faster is hasonló kihívások elé állított.

És arra jöttem rá, hogy a gátlásos és zárkózott gyerekkel nem akkor teszünk jót, ha megpróbáljuk lenevelni arról, hogy gátlásos és zárkózott legyen. Ahogy a balkezes gyereknek sem segítünk azzal, ha jobbkezest csinálunk belőle.

Ami azt illeti, kevés rosszabb dolgot lehet tenni a gátlásos és zárkózott gyerekkel, mint hogy megpróbálunk egy laza és barátkozós gyereket csinálni belőle. A gátlásos és zárkózott gyerek ugyanis egy gátlásos és zárkózott gyerek. Akkor is gátlásos és zárkózott gyerek marad, ha - azért, hogy szülei kedvébe járjon - úgy viselkedik, mintha egy laza és barátkozós gyerek volna.

Sőt! Amikor egy gátlásos és zárkózott gyerek megpróbál lazán és barátkozósan viselkedni, akkor már nem csak egy gátlásos és zárkózott gyerek lesz, de szorongós is!-- (megfertőzve azzal a tudattal, hogy a szülei nem igazán boldogok attól, hogy ő gátlásos és zárkózott, és hogy valószínűleg jobban örültek volna egy laza és barátkozós gyereknek).

A szorongás gyilkos. Sokkal gyilkosabb, mint a gátlásosság és a zárkózottság.

A gátlásos és zárkozott gyerekkel akkor tesszük a legjobbat, ha elfogadjuk, hogy gátlásos és zárkózott, és segítünk neki megtalálni és felépíteni egy olyan életet, amiben akkor is boldog és sikeres felnőtt lehet, ha gátlásos és zárkózott marad.

A gátlásos és zárkózott gyerek gátlásosságán és zárkózottságán könnyíteni pedig csak egyetlen módon lehet. Ha érzelmi biztonságot kap a környezetétől-- azt a sziklaszilárd tudatot, hogy őt úgy szeretik, ahogy van, hogy ő úgy értékes, ahogy van, hogy a gátlásossága és a zárkózottsága nem hiba, hanem--

--sárm:)

:)

Erre jöttem rá ugyanis.

Hogy a lelki egészség nem egyenlő a pszichés defektusok hiányával.

Ugyanis Mindenkinek Vannak Pszichés Defektusai.

Senkinek Nem Volt Hibátlan Gyerekkora.

Nem gépek neveltek bennünket-- hanem érző és hibázó emberek. Akik a legjobb szándék mellett is hibáztak, és akiknek a legnagyobb igyekezet mellett is voltak rossz napjaik.

Richard Branson édesanyja például jót akart, amikor a 4 éves kis Rickyt kitette az autóból néhány mérföldnyire a házuktól, és azt a feladatot adta neki, hogy találjon haza. Jót akart akkor is, amikor további hasonló (de egyre nehezebb) feladatokkal nevelte a fiát. Jót akart-- azt szerette volna, hogy a fiából talpraesett és életrevaló felnőtt cseperedjen.

A fiából talpraesett és életrevaló felnőtt cseperedett. Talpraesett, életrevaló és adrenalinfüggő felnőtt. Akinek az érzelmi biztonság és a stressz nem különválasztható fogalmak. Akinek - ahhoz, hogy komfortosan érezze magát - a véradrenalin-szintjét olyan abnormális magasságokban kell tartania, mint egy alkoholistának a véralkohol-szintjét. Aki nem érzi magát biztonságban, hacsak nincs életveszélyben.

Intreszting.

Senkinek Nem Volt Hibátlan Gyerekkora.

A lelki egészségünknek ezért nem lehet kizárólag az a feltétele, hogy a szüleinktől milyen gyerekkort kaptunk.

Mindannyiunknak Vannak Pszichés Defektusai.

És Ettől Még Lehetünk Lelkileg Egészségesek.

A lelki egészség ugyanis szerintem három fázisban épül fel.

1. Őszintén szembenézek a pszichés defektusaimmal
2. Alaposan megismerem a pszichés defektusaimat
3. Megtanulom szeretni magamat-- a pszichés defektusaimmal együtt!

Gátlásos vagyok és zárkázott. Ráadásul a gyerekkorom és a fiatal felnőtt éveim úgy teltek, hogy megpróbáltam leszokni ezekről a tulajdonságokról. Ezért aztán gyakran szorongtam. Ezért aztán – hogy a szorongást csökkentsem – gyakran vállaltam olyan kihívásokat, amelyek azt bizonyították, hogy milyen laza és barátkozós gyerek vagyok. Amitől csak még jobban szorongtam.

(Nem csoda, ha ma már heves ellenkezéssel reagálok a környezetem minden olyan próbálkozására, hogy lazább és barátkozósabb legyek:)

Ez az én package-em.

Mint ember, tehát az a feladatom, hogy ezzel a package-dzsel nézzek szembe őszintén, ezt a package-et ismerjem meg minél alaposabban és ezzel package-dzsel együtt tanuljam meg szeretni önmagamat.

Mint alkotó és kreatív/szórakoztatóipari vállalkozó pedig az a feladatom, hogy ebből a package-ből hozzam ki a legtöbbet.

Hiszen Nem Vagyok Normális.

És Ez Jó!

Mi lenne velem Normálisan?

Mire mennék a pszichés defektusaim nélkül?

Hogyan alkotnék?

Hogyan vállalkoznék?

URBAN LEGEND:

David Lynchet egyszer megkereste egy híres pszichiáter. Azt mondta neki, hogy a filmjei alapján olyan izgalmas eset, hogy akár ingyen is kikezeli.

David Lynch megkérdezte, hogy akkor minden pszichés defektusa el fog-e múlni. A pszichiáter azt felelte, hogy igen, ő a maga részéről ezt a célt tűzné ki.

David Lynch erre megköszönte szépen, de nem tartott igényt a kezelésre. Amikor a pszichiáter megkérdezte, hogy miért nem, Lynch azt válaszolta:

- Akkor soha többet nem tudnék filmet csinálni…

Ozvald Anita, London

"Egy kicsit olyan érzés volt, mintha

a világ közepén és a közeli jövőben élnék."

András: Anita, Te honnan jöttél vissza?
Anita: Londonból.

András: Mennyit éltél ott?
Anita: 9 hónapot.

András: Hány éves voltál, amikor elmentél?
Anita: 26.

András: Most mivel foglalkozol?
Anita: Media auditor vagyok ugyanannál a cégnél, ahol kint dolgoztam.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Anita: Elsősorban a nyelvet szerettem volna megtanulni kicsit alaposabban, meg persze ki akartam próbálni, hogy mennyire vagyok képes helyt állni úgy, hogy csak magamra számíthatok. Na, és persze szerettem volna egyszerűen csak világot látni.

András: Ki/Mi hozott vissza?
Anita: A szerelem, ugyanis a párom itthon maradt, nem költözött ki velem, és a credit crunch miatt már nem is tudott volna, így én jöttem vissza.

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzott, amíg nem voltál Magyarországon?
Anita: Az hozzám közelállók (a párom, barátok, család); a napsütes és a nyár; valamint az, hogy igazi otthonom legyen (ugyanis egyik lakást sem éreztem annak, ahol kint laktam).

András: Mi volt az a dolog, ami a leginkább az ellen szólt, hogy visszagyere?
Anita: Sokkal több lehetőségem lett volna a boldogulásra, ha maradok.

András: Mi volt a 3 legjobb dolog Londonban?
Anita: 1. Minden jól szervezett és az emberek is sokkal civilizáltabbak, mint itthon (tudom, ez nagy közhely, de én tényleg így éreztem), így ott nincsenek azok a mindennapos apró bosszúságok, mint itthon.
2. Egy kicsit olyan érzés volt, mintha a világ közepén és a közeli jövőben élnék.
3. A kultúra nyitottsága, az emberek sokszínűsége. (Ehhez hozzátenném, hogy leginkább külföldiekkel találkoztam kint, nem biztos, hogy az átlag angol is ennyire nyitott.)
+1: A boltok :)

András: Ha újra kezdhetnéd, megint visszajönnél?
Anita: Igen, mert jó döntés volt (és amúgy sem húztam volna sokáig az angol időjárással).

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Anita: Nem emlékszem, hogy lett volna honvágyam, csak a családom és a barátaim hiányoztak.

András: Mi volt a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azalatt, amíg nem voltál Magyarországon?
Anita: Magamról azt tanultam, hogy gyakorlatilag bármikor bármit (kis túlzással) meg tudok oldani, szóval fölösleges bármin is paráznom.

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Anita: Annyit, hogy itt vannak a gyökereim, kötve vagyok a nyelvemhez, a hátteremhez. Rá kellett jönnöm, hogy emiatt valószínűleg nem tudnék végleg máshova költözni, akármennyire is szerettem volna hinni, hogy szabadon eldönthetem, hol telepszem majd le.

András: Szeretsz ma Magyarországon élni?
Anita: Nem.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Anita: Menjenek, lássanak világot, ha nem jön be, akkor is gazdagabban jöhetnek vissza (persze nem feletetlenül pénzben gazdagabban, inkabb elményekben meg önismeretben gazdagabban). Sehol sem lesz egyszerűbb (sőt...), azt ne várja senki, hogy kint mindig karácsony van. Persze, gyerekkel egészen más a helyzet.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva? Miért?
Anita: Valószínűleg Magyarorszagon, bár az nem lenne ellenemre, hogy 1-2 évre máshova költözzek újra (akár többször is különböző országokba).

András: Anita, nagyon szépen köszönöm!

Üzletet Szőni az Álmaink Köré

- Miért irtózunk a pénztől?
- Mert a pénz mindent bemocskol.

A törzsi reggeliken Király Emese gyakran mesél a Critical Massről, mint egy olyan kezdeményezésről, ami egészen minimális bevételből teremt jelentős értéket. Sok biciklista úgy gondolja, hogy a Critical Mass pusztán a pénzhez való viszonyából fakadóan tisztább és romlatlanabb, mint a profitcélú vállalkozások.

Farkas Dani pénteken arról mesélt, hogy egy tanulmányban azt olvasta, hogy az alkotás folyamatát tönkre teszi a pénz. Hogy a kreativitás csak úgy tud kiteljesedni, ha nem pénzszerzésre irányul.

Szilágyi Misinek tizennégy hónapja nem sikerült megnyugtató megoldást találnia arra a problémára, hogy hogyan kapitalizáljon egy olyan „vállalkozást”, amit annyira imád csinálni, mint a Stipistopot.

Nekem még mindig nincs meg az üzleti modellem a Fail Fasterre. Még mindig nem sikerült megnyugtatóan tisztáznom, hogy hogyan fogok megélni egy „vállalkozásból”, amit ennyire fontosnak és hasznosnak tartok.

Ha nem kísértene bennünket csecsemőkorunk óta a Két Nagy Kérdés, hogy (1) Mivel foglalkozzunk?, és hogy (2) Hogyan éljünk meg belőle?, akkor ezzel nem is lenne olyan nagy gond.

De kísért.

Sőt!

Az Igazi Gond még ennél is nagyobb.

Az Igazi Gond ugyanis az, hogy valami olyasmi hidden agendával gyártjuk újabb és újabb üzleti tervünket, ami szerint a pénz mindent bemocskol.

A fenti négy példa azt mutatja, hogy gyakorlatilag elképzelni sem tudjuk, hogy a második kérdéssel megválaszolható az első kérdésre kapott válasz.

Az Igazi Gond az, hogy igazán elképzelni sem tudjuk, hogy meg lehet élni valamiből, amit imádunk csinálni.

És ez nagyon nagy gáz.

Hat Nagyon Súlyos Ok miatt.

1. Ilyen hidden agendával soha a büdös életben nem fogunk megélni abból, amit imádunk csinálni, és amiben a legjobbak vagyunk. Vagyis Soha Nem Leszünk Sikeres Alkotók vagy Kreatív/Szórakoztatóipari Vállalkozók.

2. Ha nem tudunk megélni abból, hogy alkotók vagy kreatív/szórakoztatóipari vállalkozók vagyunk, akkor előbb vagy utóbb abba kell hagynunk azt, amit imádunk csinálni, és amiben a legjobbak vagyunk-- azért, hogy valami olyan dologgal töltsük az időnket, amit nem imádunk csinálni, amiben nem vagyunk a legjobbak, de amiből meg tudunk élni.

3. Hiába töltjük az időnket úgy, mintha kreatív/szórakoztatóipari vállalkozók lennénk, ha nem tudunk megélni abból, amit csinálunk, akkor nem vagyunk kreatív/szórakoztatóipari vállalkozók. Akkor az, amit csinálunk, csak hobbi. Egy szép, szimpatikus, de rohadt költséges hobbi.

4. Kiyosaki mester S-negyede és B-negyede arról szól, hogy HONNAN SZÁRMAZIK A JÖVEDELMÜNK-- nem pedig arról, hogy MIVEL TÖLTJÜK AZ IDŐNKET, és hogy MIRE KÖLTJÜK A PAPA PÉNZÉT! Ha nem keresünk pénzt azzal, amivel az időnket töltjük, akkor nem vagyunk sem az S-negyedben, sem pedig a B-negyedben! Akkor ez csak egy hobbi!

5. Az alkotással és a vállalkozással csak akkor jár Szabadság, ha az alkotás és a vállalkozás megteremti a Szabadság pénzügyi feltételeit.

6. „Pénz beszél, kutyaszar táncol.”

A Critical Mass nem azért tiszta és romlatlan kezdeményezés, mert nem profitorientált. Hiszen a Ku-Klux-Klan sem az. A Body Shop pedig éppen ellenkezőleg, határozottan a profitra megy-- mégsem szoktak panaszkodni arra, hogy mocskos és romlott lenne.

A Critical Mass azért egy fantasztikus kezdeményezés, mert – amennyire tudom – egyszerű, hiteles és őszinte célok hozták létre, és egyszerű, hiteles és őszinte szabályok mentén működik. Nagy bevételt pedig azért nem kell termelnie, mert eleve úgy építették fel, hogy olcsó legyen a működése.

A Bátor Tábor bizonyos években 150 milliós költségvetéssel működik. És ettől még – nyilván! - nem lesz mocskosabb vagy romlottabb, mint a Critical Mass.

Egy üzleti modell önmagában se nem Jó, se nem Rossz.

Nem gondolom azt sem, hogy az alkotás folyamatát tönkre tudná tenni a pénz. Meggyőződésem, hogy a kreativitás úgy is ki tud teljesedni, ha pénzszerzésre irányul. Természetesen van olyan, amikor fizetnek az alkotónak és nem megy a munka-- de ott, szerintem, mással van baj, nem a pénzzel.

Kiváló példa a kreativitás és a pénz összekapcsolására a film Hollywoodban, a színház Londonban vagy a divat Rómában-- ahol a gyilkos határidők és a gigászi gázsik ellenére olyan minőségű és mennyiségű kreativitás termelődik minden évben, ami egyedülálló a világon.

Ugyancsak remek példa Molnár Ferenc, aki nem csak a legismertebb magyar író a Világon, de az első dollármilliomos magyar író is.

Vagy Rejtő Jenő, aki a saját kreativitását és a pénzt olyan rövidre zárta, amilyen rövidre csak lehet-- amikor bevezette azt a rendszert, hogy a kávéházban írott regényrészleteivel fizette ki a kávéházban elfogyasztott ételét és italát.

Robert McKee mesterrel vallom:

Az Író Ír.

(Attól író, hogy ír.)

Az Alkotó pedig Alkot.

(Attól alkotó, hogy alkot.)

A Műkedvelő Alkotó Alkot, és Nem Él Meg Abból, Amit Alkot.

A Professzionális Alkotó pedig Alkot, és Megél Abból, Amit Alkot.

A Vállalkozó Vállalkozik.

(Attól vállalkozó, hogy vállalkozik.)

A Műkedvelő Vállalkozó Vállalkozik, és Nem Él Meg Abból, Hogy Vállalkozik.

A Professzionális Vállalkozó Vállalkozik, és Megél Abból, Hogy Vállalkozik.

Misi a Stipistoppal és én a Fail Fasterrel pillanatnyilag Műkedvelő Vállalkozók vagyunk.

Szép, szimpatikus, de rohadt költséges hobbijaink vannak-- nem pedig professzionális vállalkozásaink.

A probléma persze nem az, hogy nem tudunk elképzelni vagy ne tudnánk létrehozni olyan vállalkozást, ami pénzt termel. Nem. Olyat már csináltunk. Természetesen nem demjánsándori magasságokban-- de azért olyan már volt.

A probléma sokkal bizarrabb. A probléma az eddigi tapasztalatok alapján az, hogy még nem tudunk elképzelni és még nem tudunk létrehozni olyan vállalkozást, ami Jó Ügy, amit Imádunk Csinálni, és ami Profitot Termel.

Az a feudál-kádári kultúra, amiben felnőttünk, valahogy mégiscsak berágta magát a bőrünk alá. Mégha nem is tudtunk róla (és mégha nem is akartunk tudni róla), valahogy a mi meggyőződéseink közé is beférkőzött az, hogy a pénz mindent bemocskol.

A rohadt nyárspolgár mugli kultúra valahogy a mi agyunkat és szívünket is megfertőzte. Elhitette velünk, hogy ha pénzt akarunk keresni, akkor vagy alkalmazottá vagy zöldségessé kell válnunk.

Hogy Nincs Olyan, Hogy Imádom Csinálni ÉS Jól Megélek Belőle.

Hogy Mi Éppen Olyanok Vagyunk, Mint Ők.

Hogy Mi Is Csak Jammerolva és Anyázva Kereshetünk Pénzt-- ahogy ők.

Hogy a Pénzkereséssel Együtt Jár a Főnök Ciánozása-- ahogy nekik.

Hogy Ha Pénzt Akarunk Keresni, Akkor Feltétlenül Nyelnünk Kell-- ahogy nekik.

Pedig nem.

Pedig nem!!!

VAN OLYAN, HOGY AZT CSINÁLOM, AMIT IMÁDOK, ÉS JÓL MEGÉLEK BELŐLE!!!!!

VAN!!!!!!!!!!

Van.

Elég sokan csinálják.

Persze nem a Többség.

Hanem az Elenyésző Kisebbség.

De csinálják.

Imádják csinálni és megélnek belőle.

Jól.

És boldogok.

Egyszerűen nincs más választásunk, mint új pályára állítani az agyunkat.

A brand new mindset.

El kell döntenünk, hogy a Többséghez vagy az Elenyésző Kisebbséghez akarunk tartozni.

Mert, ha nem sikerül, bele fogunk dögleni.

Egyszerűen muszáj megtanulnunk üzletet szőni az álmaink köré.

Muszáj Üzletet Szőni az Álmaink Köré-- hogy a munkára fordítható időnk 100 százalékát tölthessük azzal, amiért a Földre jöttünk.

Ez a Szabadság Ára.

Nem azt a két kérdést kell feltennünk magunknak, hogy (1) Mivel foglalkozzunk?, és hogy (2) Hogyan éljünk meg belőle?

Nem.

Az Igazi Kérdések azok, hogy

1. Miért Jöttünk a Földre? Miben Vagyunk a Legjobbak? Mit Imádunk Csinálni?
2. Hogyan Éljünk Meg Abból, Amiért a Földre Jöttünk, Amiben a Legjobbak Vagyunk, és Amit Imádunk Csinálni?

Ha nem tanulunk meg válaszolni ezekre a Kérdésekre, akkor jön a Sötét Oldal, és elemészt minket.

Akkor a Nyárspolgár Muglik Kultúrája Szürkére Festi az Életünket.

Az Pedig Nem Élet.

Az Halál.

Neset Adrienn, Törökország

"Azt tapasztaltam, hogy máshol sem jobb.

Egy helyre cserélném le Magyarországot:

egy kellemes, tengerparti török falura.

Majd ha nyugdíjas leszek."

András: Adrienn, Te honnan jöttél vissza?
Adrienn: Törökországból.

András: Mennyit éltél ott?
Adrienn: 2 évet.

András: Hány éves voltál, amikor elmentél?
Adrienn: 25.

András: Most mivel foglalkozol?
Adrienn: Tanítok és írok.

András: Ki/Mi vitt el Magyarországról?
Adrienn: Férjhez mentem.

András: Ki/Mi hozott vissza?
Adrienn: A 2000-es török gazdasági összeomlás. A férjem cége valószínűleg tönkre ment volna, megelőztük. Ráadásul gyereket terveztünk, és a férjem semmiképpen nem akarta ott felnevelni. (Nagyon drága az oktatás, a színvonal pedig nem túl magas – szerinte.)

András: Mi az a 3 dolog, ami a legjobban hiányzott, amíg nem voltál Magyarországon?
Adrienn: A szüleimen és a barátaimon kívül semmi. Én imádtam kint lenni, olyan volt, mintha mindig is ott éltem volna.

András: Mi volt az a dolog, ami a leginkább az ellen szólt, hogy visszagyere?
Adrienn: Azonfelül, hogy szerettem a Boszporusz partján sétálni, tulajdonképpen semmi.

András: Mi volt a 3 legjobb dolog ott?
Adrienn: A törökök, a tenger, és a kaja.

András: Ha újra kezdhetnéd, megint visszajönnél?
Adrienn: Most azt mondom, hogy igen. A jelenlegi török kormány alatt nem szeretnék kint élni.

András: Hogyan határoznád meg a honvágyat maximum 10 szóval?
Adrienn: Család-barát X 5.

András: Mi volt a legfontosabb dolog, amit magadról és/vagy a világról tanultál azalatt, amíg nem voltál Magyarországon?
Adrienn: Éltemben először kellett nagyon önállónak lennem, egy olyan országban tájékozódnom, amelynek sem a nyelvét, sem a szokásait nem ismertem. Magamról megtudtam, hogy gyorsan tudok akklimatizálódni, bár ebben biztosan az is benne volt, hogy tényleg azonnal otthon éreztem magam a törökök között. A világról nem tudtam meg semmit, a törökökről nagyon sokat. Nyitott, kedves népség, bárkit szeretettel fogadnak, aki mosolyogva közelít hozzájuk.

András: Mit jelent Neked magyarnak lenni?
Adrienn: Őszintén? Egy állapotot. Itt születtem, magyar az anyanyelvem, itt érzem igazán biztonságban magam.

András: Szeretsz ma Magyarországon élni?
Adrienn: Igen. Sokat jártam külföldön mostanában, azt tapasztaltam, hogy máshol sem jobb. Egy helyre cserélném le Magyarországot: egy kellemes, tengerparti török falura. Majd ha nyugdíjas leszek.

András: Mi tanácsolsz azoknak, akik most teszik fel maguknak a kérdést: Menekülni vagy Maradni?
Adrienn: Elég nyitott kérdés. Ha nincs elég kapaszkodójuk, ami itt tartsa őket, menjenek. Én annyival nem mennék el, hogy mindenütt jó, csak ne itt. Ezt tapasztalataim szerint sokan megszívják. Külföldön is csak a biztosra mennék. Ahol már gyerek is van a képben, akkor pláne.

András: Hol fogsz élni 10 év múlva? Miért?
Adrienn: Andris, nem vagyok jós, de erre most asszem biztosan azt tudom mondani, hogy itt fogunk élni. Erősen függünk a férjem karrierjétől, de ma minden arra mutat, hogy itt leszünk. Nem is bánom. Erős háló mögöttünk a család, ezt egyikünk se szeretné elveszíteni.

András: Adrienn, nagyon szépen köszönöm!

The Who, the What, the When, the Where, the How and the Why of The Fail Faster Tribe

Szilágyi Misi azzal nyúz néhány hete, hogy határozzam már meg frappánsabban azt, hogy mi is az a The Fail Faster Tribe. Azt mondja, hogy ő lelkes tagja a Törzsnek, és szívesen eljár a pénteki törzsi reggelikre, és van is egy benyomása az egésszel kapcsolatban, de nem tudja elmesélni másoknak, hogy mi ez az egész.

Bús Lívia meg azt mondja (arra, amit Misi mond), hogy neki éppen az tetszik, hogy a Törzs nincsen pontosabban definiálva.

Ha én lennék Bölcs Salamon, akkor most valószínűleg azt tanácsolnám nekik, hogy a Törzs egyik felét határozzák meg frappánsabban, a másik felét pedig hagyják pontosabb definíció nélkül:)

Mivel azonban én nem vagyok egy Bölcs Salamon, inkább egy másik megoldást választok. A good, old angolszász módszert. Ahelyett, hogy egy találó definíción törném a fejemet, felteszem a 6 kulcskérdést-- ezek segítségével pedig rögzítek mindent, amit pillanatnyilag a Törzzsel kapcsolatban tudok.

Ennek annál is inkább eljött az ideje, mivel a The Fail Faster Tribe túl van életének első negyedévén:)


WHO?

Who Is the Tribe for?
For Creative/Entertainment Industry Underdogs. (And for Those Who Do Business with Such People.)

Három hónapnyi kísérletezés után ez lett a tartalomiparból.

What Is Creative/Entertainment Industry?
The Creative Economy. How People Make Money from Ideas című könyvében John Howkins tizenöt kreatív iparági ágazatot különböztet meg: Reklám, Építészet, Képzőművészet, Iparművészet, Formatervezés, Divat, Film, Zene, Előadóművészet, Könyv- és Lapkiadás, Kutatás és Fejlesztés, Szoftver, Játékok, Rádió és Televízió, Videojátékok.

Entertainment Industry Economics című könyvében Harold L. Vogel a következő szektorok gazdaságtanát mutatja be: Movies and Television, Music, Broadcasting, Cable, The Internet, Publishing, Toys and Games, Gaming and Wagering, Sports, Performing Arts and Culture, Amusement/Theme Parks.

The Entertainment Marketing Revolution. Bringing the Moguls, the Media, and the Magic to the World című könyvében Al Lieberman nyolc ágazat izgalmas összefonódási lehetőségeit veszi számba: Movies, Network TV and Radio, Cable Television and Direct Broadcast Satellite, Publishing, Music, Sports, Travel and Tourism, Location-Based Entertainment.

A fenti kategóriák használatával a The Fail Faster Tribe-ot úgy tudnám meghatározni, mint ami a következő kreatív/szórakoztató iparágakban érdekelt (ABC-sorrendben):

Arts, Fashion, Internet, Location-Based Entertainment, Movies, Music, Performing Arts, Publishing, Sports, Television and Radio, Toys and Games, Travel and Tourism.

Who Are Underdogs?
A Webster's Universal College Dictionary a következőképpen határozza meg:

"un-der-dog a person who is expected to lose in a contest or conflict"

Who Are Creative/Entertainment Industry Underdogs?
Azok az alkotók és kreatív/szórakoztatóipari vállalkozók, akik valamilyen hátránnyal indulnak a nyertesekhez képest.

A hátrány lehet földrajzi jellegű: nem születtünk Paris, Milano, Palo Alto, Las Vegas, Los Angeles, London, New York, Roma vagy Atlanta közelébe.

Vagy lehet nyelvi jellegű: nem az angol az anyanyelvünk.

És a hátrány lehet karmikus is: csecsemőkorunk óta kísért a Két Nagy Kérdés, hogy (1) Mivel foglalkozzunk?, és hogy (2) Hogyan éljünk meg belőle? (Ez a fajta hátrány a kreatív/szórakoztató iparágakban próbálkozó alkotók és vállalkozók körében nagyobb valószínűséggel üti fel a fejét, mint, mondjuk, az autó- vagy vegyiparban.)

Olyan ez, mintha jammer volna. Vagy kifogás. Pedig nem az. Csak a tények rögzítése. Az a palo altoi srác, aki 10 éves korától kezdve új, világrengető közösségi portálját tervezgeti, nagyobb eséllyel indul neki az Üzletnek, mint budapesti versenytársa, aki még 28 évesen is azon lamentál, hogy mivel foglalkozzon és hogyan éljen meg belőle.

And Who Are Those Who Do Business with Such People?
Angyalok, bankárok és könyvelők, kommunikációs stratégák és PR-osok, IT-sek és webdesignerek, jogászok és szerzői jogi szakértők, és mindenki más, aki fantáziát lát abban, hogy a kreatív/szórakoztató iparágak underdogjaival üzleteljen.


WHAT?

What Is The Fail Faster Tribe?
The Fail Faster Tribe is an Unorthodox Business Club for Creative/Entertainment Industry Underdogs. (And for Those Who Do Business with Such People.)

Azt hiszem, ez a válasz Misi kérdésére. Vagyis arra, hogy mi ez az egész.

Ha sokkal szellemesebb és frappánsabb lennék, talán azt mondanám, hogy a The Fail Faster Tribe egy

Show Business Club.

De, attól tartok, ennyire nem vagyok se szellemes, se frappáns.


WHEN?

When Is The Fail Faster Tribe?
Now.


WHERE?

Where Is The Fail Faster Tribe?
The Fail Faster Tribe is a Budapest-based Unorthodox Business Club for Creative/Entertainment Industry Underdogs. (And for Those Who Do Business with Such People.)

Why Budapest?
Because:

Budapest is the Slowest City on Earth.

És ez hivatalos.

A Fast Company című tekintélyes üzleti lap 2007 decemberében közzétett egy listát, amin a Világ 150 legnagyobb városát rendezte sorba aktuális és potenciális gazdasági teljesítménye alapján. Ezen a listán Budapest áll az utolsó helyen.

Azért szeretem ezt az eredményt, mert egy tekintélyes szerkesztőség számos objektív tényező vizsgálata után visszaigazolta azt, amit nap, mint nap érzek. Mert valahogy sosem tudtam hinni azoknak a lelkes hangoknak, amelyek azt visszhangozták, hogy Budapest szuper, Budapest száguld-- csak mi, itt élő emberek vagyunk olyan kishitűek, hogy nem látjuk az eredményeket. Nem. Budapest nem szuper. És Budapest nem száguld. És ez hivatalos.

A Fast Company szöveges értékelésében a következő képet festi a városról:

„Budapest, Hungary
Breathtakingly romantic--but its economy is broken. Among the world's 150 biggest cities, last in predicted GDP growth, according to PricewaterhouseCoopers.”

Ha arról van szó, hogy olyan szimbólumot keresünk, ami pontosan kifejezi az Underdogságot (the Underdogship), akkor Budapestnél jobbat keresve sem találhatnánk.

Budapest = Underdogship

Budapest mindennek a szimbóluma, ami hátrányos helyzet, ami kevésbé esélyesség, ami underdogság.

Budapest egy kifordított Dubai:)

Ha a Világon valahol szükség van egy The Fail Faster Tribe-ra, hát, akkor az éppen Budapest!:)


HOW?

How Can You Be the Member of The Fail Faster Tribe?
The Fail Faster Tribe is a Budapest-based Unorthodox Business Club for Creative/Entertainment Industry Underdogs who Accept The Fail Faster Philosophy & Culture. (And for Those Who Do Business with Such People.)

A The Fail Faster Tribe, mint üzleti klub egyik különlegessége, hogy értékalapon szerveződik. Filozófiája és Kultúrája ugyanolyan fontos, mint az, hogy mely szektorok alkotóit és vállalkozóit tömöríti magába.

Ezért, amikor az a kérdés merül fel, hogy kit vár a tagjai közé, akkor a Fail Faster Filozófia és Kultúra elfogadása kritikus szempont.

The Fail Faster Philosophy: „Fail Faster. Succeed Sooner.”

Vagyis ne féljünk hibázni, mert biciklizni, alkotni és vállalkozni nem lehet megtanulni az iskolapadban. Biciklizni, alkotni és vállalkozni csak úgy lehet megtanulni, ha az ember hatalmasat esik, megüti magát, letörli a vért az arcáról, aztán visszaül a nyeregbe, aztán megint hatalmasat esik, megint visszaül a nyeregbe, aztán megint hatalmasat esik és megint visszaül, aztán már nem esik hatalmasat, aztán már nem esik semmilyet.

Ahogy Robert Kiyosaki mester mondja:

„Losers quit when they fail. Winners fail until they succeed.”

Vagy ahogy Michael Jordan mester mondja:

„I failed over and over and over again in my life… ’n’ that is why I succeed…”

És ahogy dr. Tóth András bácsi mondja:

„Érdemes fiatalon vállalkozni kezdeni, mert akkor az első egy-két csődön hamar átmegy az ember és utána van ideje már okosan felépíteni a cégbirodalmát.”

The Fail Faster Culture: azon Értékek összessége, amelyekről a Blogban szoktam írni.

Például, hogy ne az államtól (vagy az EU-tól) kuncsorogjunk pénzt a „művészetünkre”, hanem építsünk Jó Üzleteket, amik nem csak értéket hoznak létre, de nyereségesek is (és fordítva); hogy ne Magyarországban gondolkodjunk, amikor meghatározzuk a piacunkat, hanem minimum az EU-ban; hogy inkább alkossunk fogyasztás helyett; hogy hozzuk vissza az embereket; hogy ne másokat utánozzunk, hanem tanuljunk meg önmagunk lenni; hogy ne legyünk prosztók; hogy jól válasszuk ki azokat az embereket, akikkel az időnket töltjük; hogy adni jobb, mint kapni; hogy amikor rájövünk, hogy mivel kell foglalkoznunk az életben, akkor ahhoz ragaszkodjunk teljes szívünkkel; hogy ne legyünk korruptak; hogy business and glamour has nothing to do with each other; hogy love is all around.

Tavaly csináltunk egy olyan projektet, ami összesen 5 ezer embert mozdított meg. Néhány hónap után kiderült, hogy az 5 ezer közreműködő kb. háromnegyede teljesen mást gondol a projektről, az üzletről és az életről, mint mi.

Akkor jöttem rá, hogy a meggyőződésbéli különbségekből előbb vagy utóbb brutális üzleti konfliktusok lesznek. Ugyanis a hasonló a hasonlót vonzza. Üzletfeleink pedig olyan embereket hoznak magukkal, amilyenek ők maguk. És így, még fel sem eszmélünk, és máris egy olyan társaság vesz körül bennünket, aminek tagjai egyáltalán nem értik, hogy mit akarunk, és hogy miért úgy, ahogy.

Akkor kezdtem el azon gondolkodni, hogy milyen jó lenne, ha volna egy kör, aminek a tagjai hasonló filozófiát vallanának magukénak, és hasonló értékeket tartanának fontosnak, mint mi. Akkor abból a körből kisebb kockázattal választhatnánk magunknak üzleti partnereket és beszállítókat.


WHY?

Why Did I Found The Fail Faster Tribe?
The Fail Faster Tribe is a Budapest-based Unorthodox Business Club for Creative/Entertainment Industry Underdogs who Accept The Fail Faster Philosophy & Culture. (And for Those Who Do Business with Such People.) It Offers Them Learning & Money Making Opportunities and a Mental Lifebuoy.

Amikor megnéztem, hogy mit írtam májusban azzal kapcsolatban, hogy miért alapítom meg a Törzset, akkor a következőket találtam:

„I’m not a Jedi Master. I’m not wiser than you. I’m not more successful than you. I just made more mistakes and had more failures as a content industry creative/entrepreneur than anyone I know. And through my mistakes and failures I’ve learned a lot about business. A lot about what works and what doesn’t. I learned that failure is more terrifying and success is less fun when you are alone. Through my mistakes and failures I learned that you are going to be more successful in a circle of Inspiration and Support.”

Azt hiszem, hogy a mai napig ez a legmeghatározóbb motiváció. Hogy létrehozzam azt a kört, ami a hozzám hasonló Creative/Entertainment Industry Underdogoknak nyújt Támogatást és Inspirációt.

Estem már hatalmasakat, és voltam már nagyon egyedül. És amikor nagyon egyedül estem hatalmasat, akkor sokkal nehezebb volt visszaülni a nyeregbe, mint amikor nem egyedül estem hatalmasat.

Arra gondoltam, hogy azt senkinek nem tudom (nem lehet!) megspórolni, hogy hatalmasakat essen (mert az előbb-utóbb mindenképpen megtörténik), de abban tudok segíteni, hogy amikor leesett, legalább ne egyedül kelljen letörölnie a vért az arcáról.

Csecsemőkorunk óta kísért a Két Nagy Kérdés, hogy (1) Mivel foglalkozzunk?, és hogy (2) Hogyan éljünk meg belőle?

Ennek az az egyik oka, hogy nem ismerjük önmagunkat eléggé. Nem tudjuk, hogy miben vagyunk igazán jók, és nem tudjuk, hogy mit élvezünk igazán csinálni. (Általában azt, amiben igazán jók vagyunk:) Többnyire csak azt tudjuk egészen pontosan, hogy mit vár tőlünk a környezetünk (családunk, barátaink… a társadalom…:). Az pedig nem mindig egyezik azzal, amit csinálnunk KELL. Amiért a Földre jöttünk.

A másik ok az, hogy nem ismerjük a lehetőségeinket. A Világnak ebben a sarkában az üzleti oktatás kimerül abban a „jó” tanácsban, hogy: szerezz egy jó állást. Senki nem tanította meg nekünk azt, hogy egy olyan univerzumban, amilyen a kreatív/szórakoztatóipar - ahol a sikert/boldogságot nem jó állásokban mérik -, hogyan lehet anyagi értelemben érvényesülni. Senki nem tanította meg nekünk, hogy hogyan lehet megélni (jól) abból, hogy alkotók vagy kreatív/szórakoztatóipari vállalkozók vagyunk. Nem igazán tudjuk, hogyan szőjünk üzletet az álmunk köré.

Sőt, ami még rosszabb, gyakran úgy gondoljuk, hogy ha üzletet szövünk az álmunk köré, azzal bemocskoljuk azt. Ez nem (csak) a mi hibánk. Egy olyan munkásparasztértelmiségi társadalomban nőttünk fel, ahol a mai napig mindenkit lezöldségeseznek, lebutikosoznak (már nem ezekkel a szavakkal), aki üzletet merészel szőni az álmai köré. Egy olyan alattvalói társadalomban nőttünk fel, ahol mindenki gyanús, akit nem a király/ az állam tart el.

Arra gondoltam, hogy érdemes lenne tanulni. Közösen. Azokkal, akiknek szimpatikus a Fail Faster Filozófia és Kultúra.

Arra gondoltam, hogy ha van egy Törzs, aminek Tagjai számára vonzó a Fail Faster Filozófia és Kultúra, és akik közösen tanulnak meg üzletet szőni az álmuk köré, akkor azok majd nagyobb valószínűséggel kötnek egymással sikeres üzleteket, mint azok, akik magukra hagyva kénytelenek boldogulni egy Barátságtalan Külvilágban.

A Talmud azt mondja, hogy ha megmentesz egy életet, akkor egy egy egész világot mentesz meg. Egyrészt azért, mert minden ember magában hordozza a Teremtő végtelenségét, másrészt pedig azért, mert azzal, hogy megmentesz valakit, a születendő gyerekeit, a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit és a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeinek a születendő gyerekeit is megmented.

Valami hasonlót érzek a The Fail Faster Tribe-bal kapcsolatban. Ha a Törzsnek csak egyetlen alkotót vagy kreatív/szórakoztatóipari vállalkozót sikerül megmentenie attól, hogy feladja az alkotást vagy a vállalkozást, akkor azzal nem csak azt az egy embert menti meg, hanem minden alkotást, aminek létrehozásában az az egy ember közreműködik majd az élete során. Ez pedig egy igazán inspiráló küldetés!:)

Blogolásból Megélni

Amikor a pénteki törzsi reggeliken azt a Két Nagy Kérdést feszegetjük, hogy

• MIVEL FOGLALKOZZUNK? és hogy
• HOGYAN ÉLJÜNK MEG BELŐLE?

rendszeresen fel szokott merülni a blogolásból való megélés lehetősége.

Mivel ezeken a beszélgetéseken úgy éreztem, hogy vannak tisztázatlan pontok a körül, hogy mit is értünk „megélni” alatt, úgy döntöttem, hogy szánok egy postot a lehetséges üzleti modelleknek.

Mivel a Törzsnek több olyan tagja is van, aki hivatás- és üzletszerűen foglalkozik blogolással, arra gondoltam, hogy az ő példájukkal illusztrálom az egyes modelleket.

Shift Happens

View more presentations from Jeff Brenman.

A prezentáció huszonkettedik slide-ján ez a mondat olvasható:

„…the top in-demand jobs in 2010 did not exist in 2004”

Minden bizonnyal a hivatásszerű blogger is ezen állások közé tartozik. Így hát a blogolásnak nincsenek (és valószínűleg a közeljövőben nem is lesznek) kőbe vésett üzleti szabályai. Közelítsünk ezért hozzá úgy, mint egy bármilyen pénzkereseti lehetőséghez, és kezdjük az alapoktól.

Először azt a munkavállalói-vállalkozói univerzumot mutatom be, aminek ismerete elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük, hogyan lehet megélni a blogolásból.

Másodszor pedig megkísérlek bemutatni négy üzleti modellt. A négyből három modell a Fail Faster Tribe házatájáról való: Mautner Zsófi és a Chili & Vanilia, Fűszeres Eszti és a Fűszer és Lélek, valamint Szilágyi Misi és a Stipistop. A negyedik modell pedig a legelterjedtebb amerikai megoldás.

Két ábra alapján mutatom be a munkavállalói-vállalkozói univerzumot. Mindkét ábra Kiyosaki mester találmánya.

Ez az ábra azt a négy módszert mutatja be, aminek segítségével jövedelemre tehetünk szert.

Az E-negyedben találhatók az alkalmazottak. Ők fizetésért dolgoznak, amit valaki más vállalkozása fizet nekik.

Az S-negyed és a B-negyed körül szokott félreértés lenni. Ezekről a Fail Fasterben is gyakran úgy beszélünk, mintha kettő ugyanaz lenne. Pedig a kettő nem ugyanaz.

Az a megtévesztő, hogy az S-negyedben és a B-negyedben is van az embernek cége. Csakhogy az S-negyedben a szóbanforgó ember egy, kávzi, mindenes, míg a B-negyedben csak és kizárólag vezető.

Példa!

S-negyedes vállalkozó a színész, aki nem áll valamelyik színház alkalmazásában, a szabadúszó újságíró, a szabadúszó fotós, a forgatókönyvíró, a tanácsadó, a rendező, a gyártásvezető, a jogász.

B-negyedes vállalkozó a szórakozóhely-tulajdonos, a nyelviskola-tulajdonos, a weboldal-tulajdonos-- hogy elsősorban olyanokat mondjak, akiket személyesen is ismerhetünk a Fail Fasterből.

A S-negyedes vállalkozó maga végzi el a munkát, amire a cégét alapította. Vagyis önmaga alkalmazottja. Egyszerre szakember (színész, újságíró, fotós, forgatókönyvíró, tanácsadó, rendező, gyártásvezető, jogász), egyszerre menedzser (szerződést ír alá, számlát tölt ki, elutalja az elutalandókat, az adózást intézi, stb) és egyszerre vállalkozó (azon gondolkodik, hogyan lehetne fejleszteni a cégét, új bevételi forrásokat szerezni, stb).

A B-negyedes vállalkozó már egyáltalán nem végez szakmunkát. (Légrádi Tamásnak például egyáltalán nem kell angolórákat tartania ahhoz, hogy a Tudomány Nyelviskola sikeres legyen. Szalontay Tamásnak egyáltalán nem kell koktélokat felszolgálnia ahhoz, hogy a Minyon Bár működjön.) Azt csak irányítja. Ideális esetben már menedzseri tevékenységet sem végez, hiszen arra van az általa alkalmazott üzletvezető, cégvezető, ügyvezető. Ő csak a vállalkozás dinamikusabbá tételével és a vezetéssel foglalkozik.

A legplasztikusabban talán így lehet megfogalmazni a két vállalkozó közötti különbséget:

1. Az S-negyedes cégnek CSAK akkor van bevétele, ha a vállalkozó szakmunkát végez a cégében.
2. A B-negyedes vállalkozás pedig akkor is termeli a bevételt, amikor a vállalkozó éppen semmilyen munkát nem végez.

Kiyosaki mester azt mondja, hogy akkor válsz Vállalkozóvá nagy V-vel, amikor úgy tudsz elmenni nyaralni, akár EGY ÉVre is, hogy azalatt a vállalkozásod termeli a bevételt.

Az I-negyed - egyelőre - nekünk még nem aktuális.

Ahogyan nemsokára látjuk majd, blogolással bármelyik negyedben meg lehet élni.

A második ábra azt mutatja be, hogy milyen összetevőkből áll egy vállalkozás.

Mindennek a Mission az alapja. Vagyishogy kiknek milyen problémájára kínál megoldást a vállalkozás.

A Leadership maga a vállalkozó + (ideális esetben) az általa kinevezett operatív vezetés.

A Team azon alkalmazottakat és beszállítókat jelöli, akik a háromszög belső részében látható öt rubrikához tartozó operatív feladatokat végzik.

A legfontosabb operatív feladat a Cash Flow menedzselése. Ide tartozik a pénzügyi tervezés, a könyvelés, az adózás, a számlázás és a kifizetés, stb.

A Communications magában foglalja a Marketinget, a Salest, a PR-t és a már meglévő ügyfelekkel fenntartott kommunikációt. (Ez jelenthet egy 100 milliós reklámkampányt, vagy egy teljesen informális telefonhívást, amiben az egyik kedvenc ügyfelünket/megrendelőnket faggatjuk ki arról, hogy mi újság, mindennel elégedett-e, lehetünk-e még valamiben a szolgálatára.)

A Systems rekeszhez tartozhat az IT, a HR, és a hasonló vállalati alrendszerek.

A Legal jelenti azt a munkát, ami a szerződésekkel, az adóügyekkel, az esetleges peres ügyekkel, a szerzői jogvédelemmel és hasonlókkal kapcsolatban a jogászok végeznek.

A Product-hoz, mint a Háromszög legkisebb, ugyanakkor legfelső pontjához tartozik az a tevékenység (termék vagy szolgáltatás), amit a vállalkozás végez. Amiről a vállalkozást ismerik.

Most pedig nézzük meg azt, hogy mindez hogyan néz ki a blogolás gyakorlatában!

Chili & Vanilia

A magyarországi blogolás egyik nagy „öregje”:) Sosem voltam sem online-szakértő, sem blog-bubus-- tehát az, hogy a Chili & Vanilia volt az első blog, amiről hallottam, keveset jelent. De azért mégis csak ez volt az első blog, amiről hallottam!:)

A Chili & Vanilia ezen kívül azért került még az első helyre az üzleti modellek listáján, mert a pálya, amit a gazdája, Mautner Zsófi befutott, sokak számára irigylésre méltó. A magyarországi online-univerzumban mozgó emberek közül sokan szeretnének a helyében lenni.

Ő ugyanis a maga kedvtelésére indította el gasztroblogját négy évvel ezelőtt, úgy, hogy gyakorlatilag semmilyen szakmai kapcsolata nem volt a gasztronómiával, és ma mégis a tekintélyes Dining Guide főszerkesztője.

Zsófi pályáját a következőképpen írhatjuk le a fenti két ábra segítségével.

Mint minden olyan blogger, aki önmaga boldogságára kezdett blogolni, Zsófi is Self Employed vállalkozóként indult. Bár neki eszébe sem jutott volna így aposztrofálnia önmagát, hiszen egyáltalán nem üzletként fogta fel a bloggolást, Kiyosaki mester terminológiája alapján a Chili & Vanilia mégis egy klasszikus (bár bevételt nem termelő) S-negyedes vállalkozás volt.

A Dining Guide azért ajánlott állást Zsófinak, mert bloggerként és S-negyedes vállalkozóként szerzett tapasztalatai révén igen értékes ember lett a munkaerőpiacon.

Azok számára, akiknek nincsenek nagyratörő üzleti terveik a blogjukkal kapcsolatban, ez gyakorlatilag egy Tökéletes Megoldás. Kényelmes, Biztonságos és Jövedelmező.

Mint S-negyedes vállalkozó, Zsófi találta ki a blogját, ő vezette a „céget”, ő alkotta a „csapatot”, ő írta a postokat, ő csinált magának accountot a blogger.com-on, ő állította be a template-et, ő próbálta meg minél több olvasóhoz eljuttatni blogjának URL-jét, és ha lettek volna jogi vagy pénzügyei, akkor azokat is ő intézte volna.

Amikor Zsófi alkalmazottként belépett a Dining Guide-hoz, bevétele - mint gasztroblogger - elmozdult a nulláról, feladatköre pedig leszűkült. Legfontosabb feladata színvonalas és népszerű tartalom létrehozása lett. Nem szakadt rá egy cég vezetésének minden feladata, ráadásul pozíciót és erőforrásokat is kapott.

Zsófi pályáját nyugodtan nevezhetjük sikersztorinak.

Fűszer és Lélek

Fűszeres Eszti üzleti különlegessége abban áll, hogy – legalábbis tudtommal – ő az első magyarországi self-made blogger, aki könyvet adott ki a postjaiból.

Hasonló háttérrel indult, mint Zsófi. A gasztronómiához nem kötötte sem szakmai, sem üzleti múlt. Saját kedvtelésére kezdett blogot vezetni.

Központi témája a zsidó konyha (és az ahhoz kapcsolódó receptek). Blogjának világát viszont izgalmasan bővítette kulturális és életmód-témájú postokkal. Valószínűleg ennek (és a szuper recepteknek!) köszönhette, hogy népszerűsége és látogatottsága nagyon gyorsan nőtt.

Mikor receptjei a Judapesten megjelenve is akkora sikert arattak, mint Eszti saját oldalán, akkor merült fel Bitter Brunóban és Pásztor Tamásban, hogy esetleg nem lenne elvetélt ötlet Esztinek egy szakácskönyvet gründolni.

Eszti is Self Employed vállalkozóként indult. Bár ő sem gondolta volna soha, hogy valaha valaki ilyen címen fogja emlegetni. Pedig a Fűszer és Lélek is klasszikus S-negyedes vállalkozás volt-- mégha kezdetben nem is termelt bevételt.

Amikor megjelent a Fűszer és Lélek szakácskönyv, akkor Eszti belépett a nagy V-betűs Vállalkozók világába. Egyszersmind elhagyta az S-negyedet, és átlépett a B-be.

Elérte azt, hogy a könyve, mint önálló vállalkozás akkor is bevételt termeljen, ha ő egy sort sem ír le a következő EGY ÉVben.

Természetesen Eszti imádja a blogját, és várhatóan sok sort le fog írni a következő egy évben. És természetesen abból, amit egy ilyen niche szakácskönyvvel Magyarországon keresni lehet, Eszti nem fog elutazni a családjával Seychellesre. A dolog érdekessége a mi szempontunkból inkább a modell.

Mint S-negyedes vállalkozó, Eszti találta ki a blogját, ő vezette a „céget”, ő (és Gábor, a férje) alkotta a „csapatot”, ő írta a postokat, Gábor segítségével ő csinált magának accountot a blogger.com-on, ő állította be a template-et, ő próbálta meg minél több olvasóhoz eljuttatni blogját, és ha lettek volna jogi vagy pénzügyei, akkor azokat is ő intézte volna.

Amikor Eszti résztulajdonos lett a Fűszer és Lélek Szakácskönyv Projektben, bevétele (mint gasztroblogger) elmozdult a nulláról, feladatköre pedig átalakult. Rászakadtak olyan feladatok, amelyekkel korábban nem kellett foglalkoznia, és jelentősen nőtt a kockázat is-- hiszen két BEFEKTETŐ(!) beléhelyezte a bizalmát.

Ugyanakkor nem csak a felelősség nőtt, hanem a szabadság (és mozgástér) is, ami Eszti rendelkezésére állt.

Az, hogy Eszti szakácskönyve egy Magyarországon példátlanul sikeres vállalkozás lett, a dolog külön szépsége:)


Stipistop

Szilágyi Misi pályája jelentősen különbözik Zsófiétól és Esztiétől. Bár az autóiparral neki sem volt korábban semmilyen hivatalos kapcsolata, és a blogját a maga örömére (is!) indította-- ő már eredetileg is vállalkozásban gondolkodott.

Eredeti terve az volt, hogy a látogatószám növekedésével hirdetési felületként értékesíti blogját, de az utóbbi időszakban inkább egy erős Stpistop brand megalkotása izgatja. Illetve az erős Stpistop brand olyan módon való értékesítése, ahogy Eszti szakácskönyve is a Fűszer és Lélek brand kiterjesztése volt.

Ha Misi terve sikerül, akkor ő is belép a nagy V-betűs Vállalkozók (és a B-negyed világába). Akkor a Stipistop blog továbbra is az Autók (és más járművek) Megszállottjainak Mekkája lesz, kevés hirdetéssel (vagy akár 100%-ig hirdetésektől mentesen), a bevételt pedig más, Stipistop márkanéven futó vállalkozások biztosítják majd.

Misi Self Employed vállalkozóként működik. A Stpistop pedig egy klasszikus S-negyedes vállalkozás.

Ha elindulnak a bloggal párhuzamos Stipistop-vállalkozások, akkor Misi elhagyja az S-negyedet.

És akkor – bármennyire is imád járművekről postolni – akár EGY ÉVre is nyakába veheti a Világot, vállalkozásai akkor is elegendő készpénzáramlást biztosítanak neki.

S-negyedes vállalkozóként, Misi találta ki a blogját, ő vezeti a „céget”, ő és két munkatársa alkotja a „csapatot”, ők írják a postokat, ők alakították ki az oldal polaroidos arculatát, és ők próbálják meg minél több olvasóhoz eljuttatni a Stipistopot. És amikor jelentkeznek az első jogi és pénzügyek, akkor azokat is ők fogják elintézni.

Amikor beindulnak a párhuzamos vállalkozások, és Misi átlép a B-negyedbe, akkor majd egyre kevesebbet fog az operatív ügyekkel foglalkozni, és egyre több idejét tölti majd vezetéssel.


Az amerikai modell

A Wall Street Journal cikke szerint az Egyesült Államokban kb. húsz millióan írnak blogot, majdnem két millió embernek származik ebből bevétele, és közel félmillió bloggernek ez az első számú bevételi forrása.

Amerikában… Ott Minden Más!:)

És tényleg. Ott az online media sales house-ok nemcsak a nagy portálok hirdetési felületeit értékesítik, de az olyan blogokét is, amelyek egy bizonyos látogatottságot elérnek.

Az a blogger, amelyik HAVI 100 ezer egyedi látogatót tud felmutatni, körülbelül évi 75 ezer dollár bevételre számíthat az oldalán elhelyezett hirdetésekből. (Csak, hogy könnyebb legyen viszonyítani: Fűszeres Eszti az amerikai piac 1/25 részén - Magyarországon - átlagosan havi 30 ezer egyedi látogatót "produkál".)

Az évi 75 ezer dollár majdnem a duplája a 40 ezer dolláros, évi, amerikai átlagkeresetnek. (És majdnem a hétszerese a bruttó 12 ezer dolláros, évi, magyarországi átlagkeresetnek.)

A dolog szépsége az, hogy ez a lehetőség a magyarországi bloggerek előtt is nyitva áll. Hiszen az internetről beszélünk. Aminek, ugye, nincsenek határai. Vagyis ha képes vagy angolul (is) blogolni, olyan témákról és olyan hangnemben, ami felkeltheti 100 ezer amerikai egyedi látogató érdeklődését, akkor Te is kereshetsz 75 ezer dollárt évente.

Content Is King!:)

Az az amerikai (vagy magyarországi) blogger, aki ezt a modellt alkalmazza, az S-negyedben indul, és az S-negyedben is marad.

Amikor az online media sales house-ok közreműködésével hirdetéseket helyeznek el az oldalukon, nem változtatnak az alapmodellen.

Csak addig keresnek pénzt, amíg postolnak. A vállalkozásuk kis v-betűs vállalkozás. Amikor nem dolgoznak, nem is keresnek pénzt.

Az az amerikai (vagy magyarországi) blogger, aki ezt a modellt alkalmazza, maga találja ki a blogját, ő vezeti a „céget”, ő alkotja a „csapatot”, ő írja a postokat és ő állapodik meg az online media sales house-ok embereivel.

Van egy jól fizető állása. Nincs főnöke. És nincs igazán biztonságban.

Ahogy az talán kiderült, mind a négy modellel kapcsolatban felsorolhatunk előnyöket és hátrányokat is. És egyik modell sem való mindenkinek.

Ha úgy döntünk, hogy megpróbálunk a blogolásból megélni (vagy csak egy kis jövedelmet szerezni), akkor először azt kell eldönteni, hogy alkatunkhoz, személyiségünkhöz melyik modell áll a legközelebb, melyikben éreznénk magunkat a legkényelmesebben.

Én az S-negyedből a B-negyedbe vezető útban hiszek, hozzám az áll a legközelebb. Az a megoldás, amit Eszti a szakácskönyvvel alkalmazott, és amit Misi a Stpistop brand kiterjesztésével tervez. Ugyanakkor 100%-ig megértettem Zsófi érveit is, amikor az önálló Chili & Vanilia Művek felépítése helyett a Dining Guide-ot választotta.

Rengeteg lehetőség van. Nyilván sokkal több, mint ez a négy modell. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogy melyikbe tud teljes szívvel belevágni.

Én ehhez csak annyit tudok hozzátenni, hogy:

Hajrá!!!:)

Háború & Béke

„Vannak a papámnak ellenségei?” – kérdezi David Lurie, Chaim Potok Kezdetben című regényének főhőse Mr. Badertől, a Lurie-család barátjától.

Mr. Bader így válaszol neki: „Mindnyájunknak vannak ellenségei, David. Mindazoknak, akik pontosan tudják, mit akarnak kezdeni az életükkel, vannak ellenségei.”

Kiskoromban azt hittem, hogy egyszer az én életembe is beköszönt a Béke.

Hogy nem csak másoknak jár a szorongástól mentes, nyugodt élet, de nekem is.

Azzal áltattam magam, hogy létezik egy Lista, amin azok az elintéznivalók szerepelnek, amiket ha kipipálok, akkor a Béke az én életemet is beragyogja. Úgy gondoltam, hogy az én hibám az, hogy azon a Listán egyszerűen nem bírok végigmenni és minden feladatot elvégezni.

És ezért van az, hogy az Életem egy Szakadatlan Háború.

Úgy gondoltam, hogy mások nyilván sokkal szorgalmasabbak voltak, és minden elintéznivalót elintéztek a Listájukról, és ezért élvezhetik most jól megérdemelt Békéjüket.

Aztán, tavaly ősszel rájöttem, hogy Mr. Badernek igaza van.

Azóta tudom, hogy az én életemben nincsen Béke.

És talán nem is lesz.

Azt, hogy miért nem, így fogalmaztam meg magamnak:

Mindannyian egy Nagy Réten élünk. A Nagy Rétet Nagy Hegyek veszik körül.

Rengetegen vagyunk, ezért hiába nagy a rét, mégis zsúfoltan élünk rajta. Nagyon zsúfoltan. Gyakorlatilag meg sem mozdulhatunk, ha nem akarunk valakit meglökni.

A réten élő emberek ezért két lehetőség közül választhatnak.

1. Vagy maradnak a füvön kuporogva, és ügyelnek arra, hogy meg ne lökjenek másokat,

2. vagy Kezdenek Valamit az Életükkel: felállnak és elindulnak a Nagy Rét körül magasodó Nagy Hegyek felé-- amelyek a tartalmas/alkotó életet szimbolizálják.

Tavaly őszig én hol az egyik, hol a másik lehetőséget választottam. Amikor az elsőt választottam, akkor depresszió szállt meg, amikor a másodikat, akkor pedig szorongás vett rajtam erőt.

Tavaly ősszel azonban megváltozott valami. Rájöttem, hogy az első lehetőség mindig taccsra fog tenni, de a másodikkal talán még kezdhetek valamit.

Tavaly ősszel rendeztünk egy bulit egy csomó költőnek, ahová úgy tudtam csak elmenni, hogy indulás előtt többféle nyugtatót is magamba tömtem.

Ez úgy történt, hogy Imivel csináltunk egy szponzorált versíró versenyt, amire sokkal több verset küldtek a pályázók, mint amennyire számítottunk. Sokkal többet, mint amennyit hagyományos módszerrel értékelni lehet. Huszonnégyezret. Ezért úgy döntöttünk, hogy megváltoztatjuk a zsűrizés szabályait. Megkérdeztük a versenyzőket, hogy milyen megoldással tartanák ideálisnak a megváltozott helyzet kezelését. A költők elég sok ötlettel álltak elő. Mi alaposan végigtanulmányoztuk őket, majd két-három ötletből csináltunk egy öszvér megoldást. A célunk az volt, hogy a kezelhetetlenül nagyszámú pályamű ellenére is igazságos döntés szülessen.

Miután megosztottuk a versenyzőkkel a zsűrizés új szabályait, néhány, hevesebb vérmérsékletű és kevésbé józan szerző masszív támadást indított a szervezők ellen, ellenünk. Úgy gondolták, hogy a zsűrizés új szabályai nem igazságosak, méltányosak, és hasonlók. Miután mi jeleztük nekik, hogy az új szabályok kialakításában ők is résztvehettek volna, és ezután már nem szándékozunk változtatni rajtuk, eléggé bepöccentek. És egyre kevésbé válogattak az eszközökben. Először csak botránnyal, majd perrel, később pedig már veréssel fenyegettek.

Így utólag már inkább komikusnak tűnik a dolog, de akkor, közben, azért elég rosszul éreztem magam, és gyakran a hátam mögé néztem, mikor esténként hazafelé mentem.

Amikor pedig ősszel megrendeztük azt a bulit - amin azt ünnepeltük, hogy lezárult a nevezés és megkezdődött a szavazás -, akkor már csak nyugtatókkal teletömve tudtam megjelenni.

Úgy éreztem, hogy a jólesőnél többen és a jólesőnél több irányból nyitottak ránk tüzet. Ezt a (háborús) helyzetet pedig külső segítség (nyugtatók) nélkül nem tudtam kezelni.

Néhány héttel a buli után aztán megvilágosodtam. Rájöttem, hogy amikor felállok és elindulok a Nagy Hegyem felé (pl. résztveszek egy versíró verseny szervezésében), akkor három dolog történik velem.

1. Láthatóvá és elérhetővé válok mások számára. Ütéstávolságon belülre kerülök. Szó szerint.

2. Ahogy elindulok a Nagy Hegyem felé, kénytelen vagyok átvágni a fűben kuporgó emberek tengerén. Eközben akaratlanul meglököm őket, esetleg véletlenül rálépek a kezükre. És ezzel előbb-utóbb annyira felbosszantom őket, hogy elkezdenek ellenséget látni bennem.

3. Keresztezem az útját valaki másnak, aki szintén megpróbál Valamit Kezdeni az Életével, és elindult valamelyik Nagy Hegy felé.

Chaim Potok szerint azonnal egy rakat ellenségre teszek szert, amint úgy döntök, hogy Kezdek Valamit az Életemmel.

Ahogy pedig a japán közmondás tartja:

„Mindig a kiálló szögre ütnek.”

És én arra jöttem rá tavaly ősszel, hogy mindig kiálló szöggé válok, valahányszor felállok és elindulok a Nagy Hegyem felé.

Kiálló szöggé.

Amire ütnek.

Céltáblává.

Amire lőnek.

Sokan és sok irányból.

Ez a tudat pedig engem korábban mindig szorongással töltött el.

Úgy gondoltam, hogy senkivel nem voltam gonosz, mégis ellenségekre tettem szert.

Senkit nem bántottam szándékosan, mások mégis úgy gondoltak rám, mint az ellenségükre.

Senkit nem gyűlöltem, mégis meggyűlöltek engem.

Ez pedig nem jó érzés.

Mert Ez Egy Háború.

Egy Ellenséggel.

És olyan Ellenség, mint a néhány eszét vesztett költő, még akad bőven.

És Háború is akad még bőven.

Egy másik egyszerű példa:

Mivel underdog vagyok, nem csinálok könnyen pénzt. Amikor hosszú küzdelem után végre mégis sikerül, akkor rendszeresen jön valaki, ez a másik Ellenség, és – akárhogyan tiltakozom is - elveszi akár a felét is annak, amit addig kerestem. Azt mondja, hogy az ő gazdájának is egy csomó kiadása van (völgyhidat kell építenie, meg nagyon drágán autópályát, és egy csomó veszteséges vállalkozását kell szubvencionálnia), ezért szüksége van az én pénzemre. Az én vállalkozásom pénzére. Végső soron: a családom pénzére.

Én pedig hiába mondom neki, hogy nekem sem könnyű nem-veszteséges vállalkozást csinálni, és engem senki nem szubvencionál, amikor mégis veszteségem van-- ő nem felel, csak odajön, és elveszi, ami kell neki.

A Tékozló Állam Adóhivatala azért Ellenség (sőt!, Legyőzhetetlen Ellenség), mert abban érdekelt, hogy az általam megkeresett pénz minél nagyobb részét vegye el tőlem, és költse olyan dolgokra, amikre szerintem csak ostoba fajankók költenek.

Ő nem az a fajta ellenség, amelyik a fűben kuporog. Az Adóhivatalnak Van Célja. Az a célja, hogy minél több pénzt gyűjtsön be a gazdája számára. És mivel én egy vállalkozást indítottam, kereszteztem az útját.

Na, ez is Egy Háború.

Egy másik.

És Sok Ilyen Háború Van.

Sok Szakadatlan Háború.

Kiskoromban azt hittem, létezik Béke. És hogy a Béke Jó, a Béke Szép.

Ma már tudom, hogy nincs Béke.

Körülöttem.

Ugyanis én generálom a Háborút-- azzal, hogy felállok a fűből, és elindulok a Nagy Hegyem felé.

A Háború az az ár, amit a Szabadságomért fizetek. Azért a Szabadágért, hogy felállhatok a fűből, és elindulhatok a Nagy Hegyem felé.

A Béke innentől kezdve illúzió.

Vagy csupán a Háborúban beállt rövid és véletlenszerű szünet.

Vagy csak azért köszöntött rám, mert visszakuporodtam a fűbe.

Amit persze bármikor megtehetek.

Bármikor dönthetek úgy, hogy nekem fontosabb a körülöttem zsúfolódó nyolc ember közömbös, békés mosolya, mint az, hogy megmásszam a Nagy Hegyemet.

Bármikor dönthetek úgy, hogy nekem fontosabb a Béke, mint a Szabadság.

Mások is döntenek így.

Sokan döntenek így.

Többen, mint amennyien megmásszák a Nagy Hegyüket.

Szóval, biztosan nem hülyeség…

Nem, persze, hogy nem az…

A Béke Jó…

A Béke Szép…

A Háború Rossz…

A Háború Csúnya…

És én többnyire mégis úgy döntök, hogy még a Csúnya Háborút is vállalom, csakhogy megmászhassam a Nagy Hegyemet.

Ugyanis a Csúnya Háború az az ár, amit a Szép Szabadságomért fizetek.

Többnyire. Régóta.

Sokat tanultam a Háborúról.

A legfontosabb, amit tanultam, hogy

Csak Úgy Juthatok El a Nagy Hegyem Tetejére, ha Megtanulok Higgadtan és Eredményesen Működni Háborúban.

Ha: nem azt várom, hogy Béke Legyen.

Hanem: azon dolgozom, hogy Megmásszam a Nagy Hegyemet.

Ha: a fókuszomat a Nagy Hegyre állítom, nem a Békére.

Nagyon sokat őrlődtem, szorongtam és gondolkodtam, mire erre rájöttem.

A Tartalomipar Istenei segítettek rájönnöm erre: a Hollywoodi Népek.

Mindig elbűvölve csodáltam, hogy hogyan képes Robert Downey Jr. filmekben szerepelni úgy, hogy közben ki-bemászkál börtönből, börtönbe. Kap egy szerepet, leszokik a heroinról, eljátssza a szerepet, aztán lecsukják heroin-birtoklásért, aztán kiengedik, megint kap egy szerepet, megint leszokik a heroinról, megint eljátssza a szerepet, megint lecsukják, aztán kezdődik az egész elölről.

Lenyűgözött Pavarotti kitartása is, aki ellen brutál adóügyi pereket indított az olasz állam-- de ő az egész eljárás alatt koncertezett és énekelt, hogy csillogó hangjával minél többeket ajándékozzon meg ezen a bolygón.

Vagy az összes olyan Hollywoodi Dolgozó, aki beteg levelek tucatjait kapja naponta, akit anyja/gyereke elrablásával fenyegetnek havonta, akit rendszeresen perelnek be ismeretlen bolondok gyerektartásért, és aki mégis-- MÉGIS képes azzal felkelni reggel, hogy na!, ma is létrehozok valamit!, ma is megnevettetem/megríkatom őket!

Nekik köszönhetem, hogy rájöttem, ezt nem is lehet másképp. Csak Úgy Juthattak El a Nagy Hegyeik Tetejére, hogy Megtanultak Higgadtan és Eredményesen Működni Háborúban.

Ha a fűben kuporogva nézzük őket, olyan, mintha az ő életük valamiféle Fenékig Tejfel volna. Mintha túlzás volna az ő életükkel kapcsolatban Háborúról beszélni. Mintha ott messze, az ő Nagy Hegyükön beköszöntött volna az Igazi Béke.

A fűben kuporogva könnyű olyanokat gondolni, hogy:

- Én is kapnám azokat a fenyegető leveleket, ha annyit keresnék!

Meg olyanokat, hogy:

- Senki nem fogott rájuk fegyvert, hogy sztárok legyenek!

Persze.

A fűben kuporogva ilyen szép és egyszerű az élet.

Csak akkor halljuk meg a golyók süvítését, amikor mi is felállunk, hogy elinduljunk a magunk Nagy Hegye felé. Csak akkor jövünk rá, hogy a golyók nem kevesebben lesznek, ahogy közeledünk a Nagy Hegyünk felé, hanem egyre többen, egyre nagyobbak és egyre hangosabbak.

Csak akkor jövünk rá, hogy Nem Is Olyan Könnyű Higgadtan és Eredményesen Működni Háborúban.

Tényleg: Hogyan Lehet Higgadtan és Eredményesen Működni Háborúban?

Hát, én tavaly ősszel arra jöttem rá, hogy nekem 3 dolog kell hozzá:
Belső Béke, Csapat és Baráti Környezet.

1. Belső Béke

Ez nyilván egy soktényezős játék. Mégis van két tényező, amelyek kiemelt figyelmet érdemelnek: a Külső Háború Elfogadása és a Drive.

A Külső Háború Elfogadása azt jelenti, hogy könnyebben teremtem meg a Belső Békémet, ha elfogadom, hogy odakint Szakadatlan Háború folyik. Ha nem azt várom, hogy egyszer majd Béke lesz. Ha tudomásul veszem, hogy Nem Lesz Béke. Ha megbarátkozom azzal a gondolattal, hogy a Belső Békémet nem a Külső Béke fogja elhozni-- hanem én magam.

A Drive pedig az a hajtóerő, ami a Nagy Hegyem felé visz. Hogy tudom: Miért Vállalom a Csúnya Háborút. (Például a Szép Szabadságért.)

2. Csapat

Csapatra azért van szükség, mert a Háború nem egyéni sport. Ha az Adóhivatallal csatázom, akkor szükségem van könyvelők, adószakértők és jogászok segítségére. Ha eszüket vesztett versírók támadnak rám, akkor szintén nem árt, ha van egy jogász a közelben, aki tudja, hogy milyen eszközöket vehetek igénybe, ha úgy döntök, hogy meg szeretném védeni magam.

Nélkülük csak annyi esélyem van, mint egy hadvezérnek hadsereg nélkül. Csekély.

3. Baráti Környezet

Hasznos, ha vannak a környezetemben olyanok, akik hasonló életet választottak. Akik saját tapasztalatból tudják, hogy nem kell gonosznak lennem ahhoz, hogy ellenségekre tegyek szert. Hogy nem kell szándékosan bántanom másokat ahhoz, hogy mások úgy gondoljanak rám, mint az ellenségükre. Hogy senkit nem kell gyűlölnöm ahhoz, hogy engem gyűlöljenek.

Ha ugyanis csak a fűben kuporgó emberek véleményével és tanácsaival vagyok felvértezve, akkor nagyon gyorsan nagyon rossz véleménnyel leszek önmagamról. Akkor nagyon gyorsan olyan szemmel fogom nézni magamat, amilyen szemmel a fűben kuporgó emberek nézik a Hollywoodi Népeket. Az a nézőpont pedig nem túl hízelgő, nem túl reális, és nem túl igaz. Az a nézőpont nem segít abban, hogy a Háborúban higgadtan tudjak működni.

„Vannak ott ellenségeim?” – kérdezi Leo McGarry az Alelnöktől, amikor az meghívja a pókerpartinak álcázott Anonim Alkoholista gyűlésére.
„Nincsenek” – válaszolja az Alelnök.

Azt hiszem, csak így lehet. Meg kell teremteni azokat a biztonságos zugokat, ahová nem jöhetnek utánam az ellenségeim. Ahol helyreállíthatom a Belső Békémet. Ahol olyan emberek között lehetek, akik tudják, mi az, hogy Háború-- és akik tudják, hogy nem vagyok Ellenség.

Lottóötös

Nem szeretem a pénzt.

Nem is gyűlölöm.

Nincsen hozzá sem pozitív, sem negatív érzelmi viszonyom.

Ami azt illeti, egyáltalán nem érdekel a pénz.

Azért akarok mégis Sok Pénzt, hogy Sok Szabadságot vegyek rajta.

Kiyosaki mester a pénzhez való viszonyát egyszer így fogalmazta meg:

- A pénz nem boldogít. De mivel voltam már boldog és szegény, boldog és gazdag, boldogtalan és szegény, és boldogtalan és gazdag is, elmondhatom, hogy amikor szegényen voltam boldogtalan, akkor sokkal boldogtalanabb voltam, mint amikor gazdagon voltam az:)

A múlt kedden a Tátra utca és a Victor Hugo utca sarkán leszart egy galamb.

A sűrűje pont flipflopom (AKA vietnámi papucs) pántlikájára esett.

Felnéztem a fára-- igen, ott volt az állat.

Előhúztam a nadrágzsebemből egy papír-zsebkendőt, körültekintően kiemeltem a lábamat a papucsból, és alaposan letörölgettem a bőrömről a papucs pántlikájáról ráfröccsent salakanyagot. Aztán a papucs pántlikájának külső/felső részét is megtisztogattam.

Tisztálkodás közben elkerülte a figyelmemet, hogy miközben felemeltem a lábamat és – ezzel egy időben - a papucsot is, a pántlika külső/felső oldaláról a madárszar egy része befolyt a pántlika belső/alsó oldalára, onnan pedig arra a részre, ahol - a flipflop rendeltetésszerű használata közben - a talpamat szoktam tartani.

Mikor végeztem, a további használatra alkalmatlanná vált zsebkendőt a kukába hajítottam, a lábamat pedig boldogan helyeztem vissza a papucsba. Ekkor éreztem meg a befolyt madárszar langyos nedvességét-- a lábfejem és a talpamon egyszerre.

Egy pillanat alatt rájöttem, hogy mekkora hibát követtem el, amikor a pántlikát csak kívülről tisztogattam le.

Tudtam, hogy nem maradt sok választásom. Összeszorítottam a fogamat, és gyorsan átcsattogtam a Szent István parkba, ahol a kosárpálya melletti csapnál újra, immár a teljesség igényével mosakodhattam meg.

Másnap reggel arra ébredtem, hogy egy kellemes félalfaszerű félálomban azt számolgatom, hogy a lottóötösömet hogyan használnám fel az elmúlt évek hibáival és kudarcaival összehozott adósságállományom eltüntetésére.

Bizsergető langyosság járta át a testemet, mert egy röpke pillanatig elhittem azt, hogy a mínuszokból varázsütésre nullát lehet csinálni. Egy röpke pillanatig, álom és ébrenlét határán, nem értettem magamat, hogyan is aggódhattam eddig olyan piszlicsáré dolgokon, mint gazdasági válság, adósságtörlesztés, veszteséges vállalkozás, meg hasonlók.

Aztán, ahogy a tudatom tett egy bátortalan lépést az ébrenlét felé, összerezzentem.

Mi történt?

Megborzongtam.

Hát, én is?

Kinyitottam a szememet.

Elég egy madárszar a fipflopomra, és én már a milliókat költöm fejben?

Honnan jött ez?

Genetikus?

Vagy már túl hosszú ideje élek lottózók között?

A Nagymamán, amióta az eszemet tudom, lottózik. Azóta ígéri - valahányszor munkáról, üzletről, pénzről vagy családról esik szó -, hogy ha megnyeri az ötöst, akkor mindent megkapunk tőle, amire csak szükségünk van, és hogy akkor nem lesz többé gondunk, és hogy akkor nekem sem kell majd bajlódnom többet obskurus (=sikertelen) üzleteimmel.

A Nagymamám hiszi, hogy a lottóötös megoldást jelent az élet jelentős számú problémájára.

Lehet, hogy már túl sokszor hallottam tőle egy boldog, gondtalan életről egy takaros kis (nagy!) házban, amihez a lottóötös segít majd hozzá?

Nem tudom.

Csak azt tudom, hogy én

Tagadom a Lottóötöst!

Mindig is Tagadtam!

Négy Okból is.

1. Nem hiszek abban az életstratégiában, ami szerint az anyagi függetlenséghez a lottóötös megnyerésén keresztül vezet az út.

A Nagymamámnak legalábbis eddig még nem jött be.

2. Nem hiszek a könnyű pénzkeresetben-- úgy általában. Nem hiszek abban, hogy munka nélkül sok pénzt tudok keresni tisztességesen. (És itt a lottószelvény kitöltését nem számítom munkavégzésnek.)

Abban az esetben, ha kemény munkával létrehozok egy alkotást vagy egy vállalkozást, majd az sikeres lesz, és passzív jövedelmet biztosít nekem, akkor természetesen már nem kell dolgoznom ahhoz, hogy tisztességesen sok pénzt kereshessek. (De abban az esetben majd nem beszélhetek a munkavégzés hiányáról. Aki létrehozott már alkotást vagy vállalkozást, az tudja csak igazán, hogy mennyire nem.)

3. Nem hiszek abban, hogy a lottóötös jó B-terv lenne.

Akkor ugyanis a B-tervemnek az a lényege, hogy egyszer (talán) majd munka nélkül keresek sok pénzt-- ha, HA a kemény munkával járó A-tervem nem jött be. Bizarr, he?:) Ez a bizarr terv, pedig módfelett bizarr tudatalatti folyamatokat indíthat el bennem. Hajlamos leszek ugyanis nem a kemény munkára összpontosítani, hanem lélekben egy kicsit hátradőlni, megnyugodni. Különösen, ha még a „Next Step”-et is megteszem azzal, hogy megveszem és kitöltöm a lottószelvényt.

4. Nem hiszek abban, hogy érdemes munka nélkül Sok Pénzt keresni. (Itt megint NEM arra az esetre gondolok, amikor egy alkotás vagy egy vállalkozás passzív jövedelemforrást biztosít.)

A Sok Pénzt ugyanis nem csak megkeresni nehéz, de megtartani is. Ezzel kapcsolatban pedig mindenképpen irányadónak fogadom el dr. Tóth András tapasztalatait, aki a saját szemével látott több lottónyertest meggazdagodni, majd egy-két (!!!) év alatt mindent elveszíteni és teljesen eladósodni (!!!). Az ő praxisában egyetlen nyertes volt csak, aki nem járta be ezt a pályát. Egy vállalkozó, aki nem fogyasztásra használta a nyereményét, hanem befektette azt a vállalkozásába.

Az amerikai esettanulmányok ugyanezt a tendenciát igazolják.

A dolog lélektani magyarázata egyszerű. Az alkalmazottakat arra trenírozza a rendszer, hogy annyit fogyasszanak, amennyit keresnek. (Vagyis inkább többet, és a különbséget fedezzék áruhitellel:) Ez az életvezetési stratégia TELJESEN független attól, hogy az alkalmazottnak/fogyasztónak mekkora a jövedelme. Talán úgy tűnik, mintha nem lenne mindegy, és lenne egy olyan felső határ, amennyi pénzt már nem lehet elfogyasztani-- DE a tapasztalat (a hazai és az amerikai esettanulmányok) azt bizonyítják, hogy NINCS ilyen felső határ.

Ha azt tanultam meg (azt láttam a szüleimtől, barátaimtól, ismerőseimtől, munkatársaimtól), hogy annyi pénzt kell elfogyasztani, amennyi van (de inkább többet), akkor mindig annyit fogok költeni, amennyim van (de inkább többet)-- még akkor is, ha 3 milliárd forintom van.

Akármilyen betegen is hangzik ez.

Emlékezzünk Johnny Weismüllerre, aki 5 olimpiai aranyérem, tizenkét Tarzan- és tizennyolc Jungle Jim-film után teljesen elszegényedve halt meg nyolcvan éves korában.

A Bölcsek úgy tartják, hogy bármit is látott az ember otthon vagy az ismerőseinél, meg lehet tanulni a Sok Pénz megtartásának tudományát. Erre, mégpedig, egyetlen módszer létezik: kemény munkával, lépésről lépésre MEG KELL KERESNI azt a Sok Pénzt. Csak a Sok Pénz megkeresése közben tudok megtanulni ugyanis takarékoskodni, és a megtakarított pénzből eredményesen befektetni.

Igen, a Sok Pénz megszerzéséhez és megtartásához meg kell tanulnom takarékoskodni.

Bármennyi is a jövedelmem.

Csak akkor fogom tudni megkeresni és megtartani a Sok Pénzt, ha már Kevés Pénzzel megtanulok úgy bánni, mintha Sok Pénzem lenne. Ellenkező esetben a Sok Pénzzel is úgy fogok bánni, mintha Kevés Pénzem lenne-- mindet elköltöm!:)

Ha nyerem (vagy könnyen szerzem) a Sok Pénzt (és nem kemény munkával keresem), akkor nem járom ki azt az iskolát, ahol megtanulhatnám, hogy a Sok Pénzt hogyan tartsam meg.

Akkor pedig nem is érdemes megszerezni, hiszen úgyis elveszítem. A cél pedig nem egy pünkösdi királyság, hanem Sok Szabadság Sokáig.

Szóval, amint látható, Négy Alapos Okom is Van, hogy Tagadjam a Lottóötöst.

És szerdán reggel mégis arra ébredtem, hogy fejben a milliókat költöm…!

Nagyon résen kell lenni.

A Lottóötös és a Könnyű Pénzkereset Démona lesben áll, alig várja, hogy egy kicsit elgyengüljünk, hogy egy kicsit több adósságunk legyen, mint amennyi jól esik, hogy csak egy pillanatra is elbizonytalanodjunk-- és MÁRIS LECSAP!

Nagyon ébernek kell lenni.

Erősnek kell lenni, hinni önmagunkban és megtanulni pénzt keresni tisztességesen, alkotásokkal és vállalkozásokkal, hogy a Lottóötös és a Könnyű Pénzkereset Démona ne tudjon hálót fonni körénk.

Nagyon észnél kell lenni.

Menekülni vagy Maradni?

Kevesen tudják (a múlt hétig például én sem tudtam), hogy John Cleese már a nyolcvanas évek eleje óta a californiai Santa Barbaraban lakik, és csak a lehető legritkábban látogat haza.

John Cleese angol színész. A Monthy Python egyik alapítója. És, egyebek mellett, ő játszotta a Hal neve Vandában Archie Leachet, a jogászt. (Archie Leachnek egyébként eredetileg Cary Grantet hívták, aki szintén egy Californiaban élő angol volt-- de ez már egy másik történet.)

Szóval, amikor a múlt héten Mr. Cleese-t szembesítették azzal, hogy angol létére hogyan élhet Californiában, ő így felelt:

- I'm lucky not to have to live all the time in the U.K. Any day lived there shortens your life by one day.

Igen, ha angolnak születtél, nem kell Angliában élned ahhoz, hogy a humorod gyilkoljon.

Erről az a heves vita jut eszembe, amit még az Eötvösben folytattunk, és aminek az volt a témája, hogy mit jelent magyarnak lenni. Amikor én azt találtam mondani, hogy nekem nem sokat, Kiss Judit (aki azóta Kiss Judit Ágnes néven híres költő lett) nekem esett, és azt mondta, hogy ebből éppen az látszik, hogy mekkora magyar vagyok! Mikor én megszeppenve megkérdeztem, hogy miért, akkor ő azt válaszolta, hogy azért, mert a magyarok legjellemzőbb tulajdonsága éppen az, hogy nem vállalják (hovatovább: megtagadják) a magyarságukat.

Ezt a gondolatmenetet már akkor sem volt könnyű megértenem és elfogadnom, és ezzel ma sem vagyok másképp. Mivel azonban Judit híres költő lett, én pedig nem, érdemes talán nekem jobban igyekeznem:)

Judit talán úgy értette, hogy John Cleese harminc Californiában töltött év után angolabb, mint valaha. Én pedig attól vagyok magyarabb, mint valaha, hogy kevésbé érzem magam annak, mint valaha.

Jó…

Dehát ennyi erővel John Cleese is magyar, hiszen nála kevésbé magyarnak valószínűleg kevesen érzik magukat… igaz…?

Igaz…

Dehát, ki lepődik meg azon, hogy John Cleese magyar?!

Há’, mindenki magyar!

A múlt pénteki Könyvklubon, amin azért gyűltünk össze, hogy Robert Kiyosaki Before You Quit Your Job című könyvének bevezetőjéről beszélgessünk, Szilágyi Misi váratlanul a következő kérdést szegezte a megjelent Törzstagoknak:

- Most akkor kell menekülni vagy nem kell?

Először elhallgattunk, aztán röhögtünk, aztán megkérdeztük, hogy ezt hogy érti.

Misi magával ragadó spontaneitásának megszokhatatlanságán túl engem a csillagok együttállásának ilyen nyilvánvaló bizonyítéka döbbentett meg.

Misi nem értette, hogy a Törzstagok mit nem értenek ezen az egyszerű kérdésen, a Törzstagok pedig próbálták árnyalni azt, hogy mit nem értenek.

Közben én arra gondoltam, hogy mennyire durva, hogy csütörtökön (egy nappal Misi kérdésének elhangzása előtt) a következő címmel írtam jegyzeteket egy poszt-sorozathoz:

Menni vagy Maradni?

- Úgy érted, hogy földrajzilag elmenekülni innen? - Misi kérdése annyira váratlanul ért minden Törzstagot, hogy még ebben sem lehettek biztosak.

Csütörtökön azt találtam ki, hogy elindítok egy diskurzust "Menni vagy Maradni?" címmel arról, hogy a The Fail Faster Tribe tagjai HOL képzelik el a jövőjüket, és hogy MIÉRT OTT, AHOL.

- Úgy érted, hogy Magyarországról elmenekülni? - faggatták tovább Misit a Törzstagok.
- Igen - válaszolta Misi.

Hat nappal korábban, egy lagziban, Krámer Danival beszélgettem ugyanerről a témáról. Akkor találtam ki, hogy írok erről a blogon. Dani ugyanis egy új álláspontot hozott abba a vitába, ami három éve zajlik bennem. (Pontosabban: szeptemberben lesz három éve.)

Dani évek óta dolgozik Brüsszelben, és a következő kérdést tette fel:

- Miért van az, hogy a magyarok képtelenek elszakadni Magyarországtól? Miért vágyom vissza én is, miközben tudom, hogy Brüsszelben jobb, mint Budapesten? Miért hasonlítgatok mindent, amit Brüsszelben látok, a magyarországi dolgokhoz?

Novák Zoli grafikus és pillanatnyilag Budapesten él. Egy nappal a lagzi előtt (amin Krámer Danival beszélgettünk) Zolival osztottuk meg elképzeléseinket és tapasztalatainkat a témáról. Ő lakott már Peruban, Chilében és Kanadában. Azt mondta, hogy miután alaposan megismerte a dél-amerikai Mañana Landeket és az észak-amerikai Hardcore Business Landet, ő Magyarországon képzeli el a (közel)jövőjét.

Mányai Csabával pedig pontosan az egy hónappal korábbi törzsi reggelin folytattunk parázs vitát arról, hogy van-e remény arra, hogy jobban érezzük magunkat Magyarországon, és hogy van-e a The Fail Faster Tribe-nak bármilyen elhivatottsága Magyarország ügyében. Csaba hitte, hogy Magyarországot még a mi életünkben jobb hellyé lehet tenni, és úgy gondolta, hogy a Törzs esetleg részt vehet ebben a munkában. Én azt hangsúlyoztam, hogy Magyarország helyzetét teljesen reménytelennek látom, és úgy gondolom, hogy a Törzsnek kizárólag a Tagjai felé vannak kötelezettségei.

Három éve látom Magyarország helyzetét reménytelennek. (Pontosabban: szeptemberben lesz három éve.)

Azóta veszek részt abban a diskurzusban, ami a következő kérdésekre keresi a választ:

• Menni vagy Maradni?


• Ha menni, hogyan menni?


• Ha maradni, hogyan maradni?


• Lehet-e úgy menni, hogy máshol nem egy állást keresek magamnak, hanem a vállalkozásomat viszem magammal?


• Vagy lehet-e úgy menni, hogy a vállalkozásom Magyarországon dolgozik, én viszont nem élek Magyarországon?


• Lehet-e úgy maradni, hogy gyakorlatilag expatként élek az országban?


• Mi szól amellett, hogy menjek?


• Mi szól amellett, hogy maradjak?


• Mi a rosszabb, ha Magyarországon, vagy ha egy másik országban érzem hontalannak magamat?


• Szól-e egyetlen észérv is amellett, hogy tíz éven belül jobban fogom érezni magamat Magyarországon?


• Szól-e egyetlen észérv az ellen, hogy előbb kezdem otthon érezni magamat egy másik országban, mint Magyarországon-- ahol három éve egyáltalán nem érzem otthon magam? (Pontosabban: szeptemberben lesz három éve.)

Amikor most a teraszról lenézek, az a látvány tárul a szemem elé, ami a fenti fényképen látható. Pillanatnyilag úgy érzem, ez jelenti nekem azt, hogy haza.

Meg főleg az a család, ami körbevesz, amikor lenézek a teraszról.

Presser Gábor a következő mondattal felelt, amikor a tévében arról kérdezték, hogy az LGT egykori tagjai közül ki ment ki Amerikába, és hogy ő miért nem:

- Nem tudtam itt hagyni az Anyámat.

Ezt a témát most nem hagyom abba itt. Meg fogom kérdezni azokat az ismerőseimet, akik elmentek és ott maradtak, meg azokat is, akik elmentek és visszajöttek. Igyekszem majd minél több érvet és ellenérvet összegyűjteni. Igyekszem majd minél alaposabban megválaszolni azt a kérdést, amit Misi tett fel-- és amit én is annyiszor feltettem magamnak az elmúlt három évben.

Odamenni. Résztvenni.

A következő török sztori Adriennen keresztül jutott el hozzám. Adrienn férje török, innen a kapcsolat a török sztori és Adrienn között.

A sztori főszereplője egy angol házaspár. Nevezzük őket az egyszerűség kedvéért Mr. és Mrs. Fearnley-Wittingsmallnak. Úgy esett, hogy miközben Mr. és Mrs. Fearnley-Wittingsmall egyhetes nyaralását töltötte a török riviérán, Mrs. Fearnley-Wittingsmall valami (viszonylag súlyosabb) balesetet szenvedett (- arról, hogy pontosan milyet, nem szól a török fáma), és egy török kórházban kötött ki. Mr. Fearnley-Wittingsmall módfelett szerette szegény Mrs. Fearnley-Wittingsmallt, ezért folyton az ágya szélén ücsörgött-- egészen addig, amíg az egyhetes nyaralás a végéhez nem ért. Akkor ugyanis összecsomagolt, feleségének gyors gyógyulást kívánt, és egyedül visszautazott a ködös Albionba.

A kórház török személyzete merengve nézett a távolódó Mr. Fearnley-Wittingsmall után. Arra gondoltak, hogy ő egy barbár állat, aki magára hagyja beteg feleségét.

Mr. Fearnley-Wittingsmall ezalatt arra gondolt, - hogy miután meggyőződött a török kórház személyzetének hozzáértéséről és lelkiismeretességéről -, ÉS a nyaralás egyhete véget ért, high time visszatérni Londonba, ahol vár rá a vállalat és a rengeteg tennivaló. Immár business is as usual-- gondolta Mr. Fearnley-Wittingsmall.

Ha úgy képzelem magam elé a fenti sztorit, hogy annak főszereplője nem Mr. és Mrs. Fearnley-Wittingsmall, hanem, mondjuk, Mr. és Mrs. Portokalo, akkor az eseményeknek egy egészen más láncolata bontakozik ki lelki szemeim előtt. A történet főszereplője innentől kezdve már nem egy bajbajutott házaspár, hanem egy család. Szegény Mrs. Portokalo ágya mellett nem az aggódó Mr. Portokalo ücsörög, hanem a százfős Portokalo-klán. Szegény Mrs. Portokalo nem Mr. Portokalo sóhajtozását hallgatja naphosszat a kórházban, hanem, mondjuk, Voula Portokalo (Toula Portokalo nagynénjének) bizarr történeteit-- például arról, hogy volt neki egyszer egy daganat a nyakában, aminek csináltak egy bi-- bibo-- bibopsziát, és akkor kiderült, hogy a daganat nem más, mint egy icipici gerincoszlop, megnemszületett ikertestvérének gerincoszlopa!

Másképp intézzük a dolgainkat. Egyes kultúrákban fontosabb érték a Szabadság, az Üzlet és az Egyén(iség). Más kultúrákban inkább az Érzelmi Biztonságra, a Közösségre és a Szolidaritásra hajtanak.

Én ahhoz a kultúrához érzem magam közelebb (és többnyire aszerint a kultúra szerint is élem az életem), amelyik a Szabadságot tiszteli és védi mindenek felett. (A The Fail Faster Tribe nem jött volna létre, ha a Biztonság fontosabb lenne nekem, mint a Szabadság:)

Ugyanakkor a fenti esettel kapcsolatban elgondolkodtam, és valami skandináv-típusú Szabadság-Közösség-Üzlet-Szolidaritás combo kezdett körvonalazódni bennem.

Mindenek felett hiszek a Szabadságban.

Ugyanakkor (valahogy) azt is hiszem, hogy a Portokalo-család útja jobb út, mint Mr. Fearnley-Wittingsmall útja. És nem csak Mrs. Portokalo és Mrs Fearnley-Wittingsmall miatt.

A Földközi-tengertől északra nagyobb a gravitációja annak, hogy kihagyjuk beteg családtagunk/barátunk meglátogatást, meghalt családtagunk/barátunk temetését, terhes (vagy kisgyerekes) családtagunk/barátnőnk nyavalygását, becsődölt családtagunk/barátunk depresszióját.

A Földközi-tengertől északra nem igazán szeretjük a csorda sérült tagjának látványát. A Földközi-tengertől északra távolabb vagyunk a Természettől, távolabb Istentől, távolabb a haláltól, távolabb az élettől, távolabb az ember esendőségének és halandóságának elfogadásától.

A Földközi-tengertől északra a csorda sérült tagjának esendősége és halandósága a saját esendőségünkre és halandóságunkra emlékeztet. Viszolygunk a látványától. Igyekszünk elkerülni.

A Földközi-tenger vidékén ezzel szemben a Természet és Isten minden nap (naponta akár többször is) emlékeztet bennünket arra, hogy nem vagyunk mindenhatóak és halhatatlanok. A Földközi-tenger vidékén a rozmaringillatú sós levegővel együtt lélegezzük be saját esendőségünk és halandóságunk érzését. A Földközi-tenger vidékén ezért a csorda sérült tagjának látványa nem vált ki viszolygást. A Földközi-tenger vidékén ezért a csorda sérült tagjának látványa nem saját esendőségünk és halandóságunk szimbóluma. A Földközi-tenger vidékén ezért a csorda sérült tagja "csak" a csorda sérült tagja-- akihez egyszerűen oda kell menni és résztvenni a fájdalmában.

A Földközi-tenger persze inkább csak egy metafora:)

Magyarország például hiába van a Földközi-tengertől északra, kevés kulturális hasonlóságot mutat, mondjuk, Nagy-Britanniával vagy Hollandiával. Itt, ebben az országban a kalandozások kora óta nem létezik össznépileg elfogadott kultúra. Itt úgy tökéletlen a Szabadság, hogy közben Érzelmi Biztonság sem helyettesíti. Itt a kultúra úgy nem támogatja az Üzletet és az Egyéniséget, hogy közben a Közösségek ereje és a Szolidaritás is csekély. Ennek megfelelően a fentihez hasonló esetekben Magyarországon általában úgy reagálnak, hogy ahogy esik, úgy puffan. Ha éppen ráérek, és a hangulatom is olyan, akkor meglátogatom beteg barátomat a kórházban, ha viszont éppen van valami elintéznivalóm, vagy csak a kedvem vacak - és nem akarom tovább rontani beteg barátom látványával -, akkor inkább kihagyom a látogatást.

A The Fail Faster Tribe a Világnak egy olyan zugában született és kezdett működni, ahol ezer éve nincs konszenzus az értékekről és a kultúráról. Nincsenek olyan helyi értékek, amikhez képest meghatározhatjuk a Törzs kultúráját. Ezért tartom fontosnak, hogy a fentihez hasonló kérdésekre meglegyen a magam/magunk válasza.

Az én válaszom a fenti helyzetre, hogy oda kell menni és részt kell venni.

Oda kell menni a beteghez a kórházban, oda kell menni a temetésre, oda kell menni a terhes vagy már kisgyerekes anyukához, oda kell menni a becsődölt alkotóhoz vagy vállalkozóhoz.

És itt most nyilván az alkotó és a vállalkozó csődjében való részvétel a releváns a The Fail Faster Tribe szempontjából.

Olyan közösségnek álmodtam meg a Törzset, ami nem csak hogy megtűri, de gondoskodik is sérült tagjairól. Ahol, ha valakinek nem jött össze úgy, ahogy szerette volna, akkor nem lapos pillantásokat, nem hülyéneknézést, nem lesajnálást kap, hanem jó szót, odafigyelést és mosolyt. Ahol a Törzstagok odamennek a csorda sérült tagjához és résztvesznek a fájdalmában, a kudarcában, az Életében.

Olyan közösségnek álmodtam meg a Törzset, aminek Friday Business Breakfastjére akkor is ellátogathat a csorda sérült tagja, amikor éppen nincsen mesélnivalója. Amikor csak ülni szeretne csendben. Amikor csak nem szeretne egyedül lenni azokban a pillanatokban, amikor valami nem úgy sikerült, ahogy szerette volna. Amikor csak egy együttérző mosolyra vágyik.

És hogy mi a buli ebben a csorda egészséges tagjainak?

Kezdetben semmi.

A kórházban, a temetőben, a terhes (vagy kisgyerekes) anyuka monomániájában vagy a becsődölt alkotó/vállalkozó depressziójában többnyire nem sok szórakoztató elem van. Önmagában nem túl nagy mulatság a betegágyon üldögélni, a temetőben ácsorogni, a gyerekjátékokat és -hányásokat kerülgetni vagy a nyomorult sztorikat hallgatni arról, hogy kimindenki tehet a csődről.

Ezek a dolgok nem önmagukban hordozzák a jutalmukat. Nem olyanok, mint a fagyi, amibe ha belenyalunk, akkor finom.

Három oka van annak, hogy mégis oda kell menni és részt kell venni.

1. Így helyes.

2. Megtanuljuk, hogy amikor majd mi kerülünk bajba (fogunk!), akkor mi is számíthatunk csordánk/törzsünk egészséges tagjaira.

3. Megtanuljuk, hogy milyen is bajban lenni-- így amikor majd mi kerülünk bajba (fogunk!), nem fogunk meglepődni és kétségbeesni.

A Portokalo-család útja nem csak Mrs. Portokalo és Mrs. Fearnley-Wittingsmall miatt jobb út. Nem csak ők profitálnak belőle, hanem a Portokalo-család tagjai is.

A The Fail Faster Tribe a Világnak egy olyan zugában született és kezdett működni, ahol ezer éve nincs konszenzus arról, hogy hogyan kell viselkedni.

Ha mi minden alkalommal odamegyünk és résztveszünk, amikor a Törzs egy tagja megsérül, akkor egy olyan kultúra létrehozatalában veszünk részt, amitől jobb lesz a világ. A mi világunk. Egy olyan kultúrát hozunk létre, amiben érzelmi védőháló ("mentális mentőöv") védi azokat, akik alkotnak és vállalkoznak. Egy olyan világot építünk magunknak, ahol csökken az érzelmi kockázata minden alkotásnak és vállalkozásnak. Ahol nőni fog az alkotó- és vállalkozókedv, és így nőni fog az alkotások és vállalkozások száma, és (ezzel párhuzamosan) az értékes és sikeres alkotások és vállalkozások száma is.

Ha mi minden alkalommal odamegyünk és résztveszünk, amikor a Törzs egy tagja megsérül, akkor a The Fail Faster Tribe jobb hely lesz, mint a Világnak az a zuga, amelyikben született.

András vagyok. Underdog.

Helló.

András vagyok. Underdog.

Ez talán nem a legjobb, de az egyik legfontosabb (és biztosan a leghosszabb) post, amit valaha írtam.

"Apparently you have a different business venture every year, I see".

Ezt írta múlt keddi levelében Kathy, miután megnézte a facebookos profilomat.

Kathy amerikai és 7 éve ismer. Éveket élt Budapesten, aztán éveket Barcelonában, és immár egy éve Buenos Airesben lakik. Amíg Budapesten élt, minden héten találkoztunk másfél órára. Én az angol szóbeli kommunikációmat fejlesztettem, ő pedig egy kis pénzt keresett. Aztán a másfél órás tanórákból másfél órás beszélgetések lettek. Családról, üzletről és az élettel kapcsolatos karmikus kihívásainkról.

Vagyis, ha Kathy azt mondja, hogy

"Apparently you have a different business venture every year, I see",

akkor azt komolyan kell venni:)

Bár a felületes szemlélő emögött esetleg valami csapongásra való homályos célozgatást is felfedezni vélhet-- nincs mögötte olyan. Kathy nem célozgat, mert tudja, hogy nem csak nekem olyan hosszadalmas és fájdalmas megtalálni azt, amivel foglalkoznom kell ahhoz, hogy megtaláljam a boldogságot és azt az állapotot, amit angolul financial freedomnak, magyarul pedig anyagi függetlenségnek neveznek. Neki sem (volt) könnyű.

Budapestre jött, hogy közelebb kerüljön szétszakadt családja gyökereihez, és hogy ezáltal talán önmagával is egyenesbe kerüljön. Éveket töltött Budapesten és angolt tanított-- közben pedig arról álmodozott, hogy író lesz, és a Földközi-tenger (valamelyik) partján nyit egy antikváriumot. Aztán megtette az első lépést, és Barcelonába költözött. Ott azonban egy különösen tehetséges gyerekek számára létrehozott iskolában vállalt munkát. Bár elkezdett blogolni, nem lett író, és nem nyitotta meg az antikváriumát. Most Buenos Airesben él. Távol a Földközi-tengertől.

"A világegyetemet nem arra teremtették, hogy a szükségleteinket kielégítse," írja Mihály Csíkszentmihályi, a magyar származású chicagoi pszichológus, Flow című könyvében.

Egyetértek vele.

Biztosan vannak, akik úgy érzik, hogy a világegyetemet, az ő szükségleteik kielégítésére teremtették. De én biztosan nem tartozom közéjük. A világegyetemet egészen biztosan nem arra teremtették, hogy az én szükségleteimet kielégítse. Azt már észrevettem volna:)

Akkor nem lenne új business ventureöm minden évben, mert akkor már az első is olyan sikeres lett volna, hogy abból élnék azóta is-- vígan:)

Akkor nem lenne olyan nehéz rájönnöm, hogy erősségeim és gyengeségeim szokatlan (csak és kizárólag rám jellemző) kombinációjának birtokában pontosan melyik is az a business venture, amelyik majd boldoggá és anyagilag függetlenné tesz.

Helló.

András vagyok. Underdog.

A Webster's Universal College Dictionary a következőképpen határozza meg az underdogot:

"un-der-dog a person who is expected to lose in a contest or conflict."

Underdog. A Fail Faster nem jött volna létre, ha már rögtön az első business ventureöm olyan sikeres lett volna, hogy abból élnék vígan azóta is.

Tizenhárom éves voltam, amikor egy reggel bejelentettem a fürdőszoba ajtajában összetömörülő családomnak, hogy filmrendező leszek. Biztosan tudtam, hogy filmrendező leszek. Annyira biztosan, hogy ez a bizonyosság még ma sem múlt el belőlem teljesen-- még ma sem, amikor pedig már biztosan tudom, hogy nem leszek filmrendező. (Kovi, aki már 25 éve a barátom, még 3 hete is úgy beszélt rólam egy társaságban, mint filmrendezőről, pedig tudja - tudnia kell! -, hogy nem vagyok az:)

A bejelentésemet követő nyáron megírtam életem első forgatókönyvét ("Indy Jonesy küzdelme terrorista elemekkel" címmel:). Aztán színdarabok, novellák, filmsztorik és előadások a Deák téren, majd az Eötvösben. Aztán jött az Egyetemi Színpad, meg a Szigeten a Szigethíradó. Folyton ott zizegett, vibrált a filmrendezés körülöttem-- de nem rendeztem filmet.

Az író ír. Mondja McKee. És igaza van:)

A filmrendező filmet rendez. Mondom én.

Hiába beszél valaki arról, hogy egyszer majd megírja a Nagy Regényét-- ha nem írja meg soha, akkor nem író. Hiába beszél valaki arról, és tesz meg (látszólag!) mindent annak érdekében, hogy filmrendező lehessen-- ha nem rendez filmet, akkor nem filmrendező.

Évek kellettek ahhoz, hogy rájöjjek arra, hogy én nem rendezni akarom azokat a filmeket-- hanem Csinálni, Egy Bizonyos Módon.

Egy Bizonyos Módon: csapatban, professzionálisan, állami támogatás nélkül, a Nagyközönség szórakoztatására.

1998-ban Moll Zoli megmutatott egy amerikai könyvet, ami a professzionális hollywoodi forgatókönyvírásról szólt, és ezzel egy hatalmas ablakot nyitott ki egy új, és a korábbiaknál sokkal izgalmasabb világra.

A szakszerűség iránti igény mindig iszonyatos erővel élt bennem mindennel kapcsolatban, amit üzletszerűen csináltam. Egészen addig viszont, amíg azt a könyvet nem láttam a saját szememmel, úgy gondoltam, hogy a filmkészítésnek sokkal több köze van a tehetséghez és az intuícióhoz, mint a professzionalizmushoz. És bár imádtam azokat a pillanatokat, amikor valami ötlet a semmiből egyszercsak megjelent a fejemben, a professzionalizmus hiánya sokszor elkedvetlenített. Ha ugyanis a munkám gyümölcse nem helyezhető el egy profi/nem-profi skálán, akkor azzal nem lehet versenyezni. Ha pedig valamivel nem lehet versenyezni, akkor azzal nem lehet nyerni. Nekem pedig a győzelem mindig nagyon fontos volt mindennel kapcsolatban, amit csináltam.

Ez persze nem jelenti azt, hogy többször győztem volna, mint azok, akiknek az életében a győzelem kevésbé fontos.

Sőt!

:)))

Helló.

András vagyok. Underdog.

Két évvel később a Mafilm forgatókönyvíró-pályázatának eredményhirdetése után a stúdió akkori vezetése úgy döntött, hogy filmet készít abból a forgatókönyvemből, amivel a pályázaton szerepeltem. Miután látták azokat a próbafelvételeket, amiket Gryllus Dorkával, Anger Zsolttal és Csányi Sanyával készítettem, arra is ígéretet tettek, hogy rendezhetem is a forgatókönyvből készülő filmet.

Ekkor kerültem életemben a legközelebb ahhoz, hogy filmet rendezzek.

De akkor jött egy kormányváltás, és a Mafilm (mint állami vállalat) vezetését automatikusan leváltották, a futó projekteket pedig leállították.

(Addig ez inkább csak egy szándék szintjén élt bennem, de akkor egy életre meggyőződésemmé vált: Állami Támogatással Nem Csinálok Filmet.)

2002 nyarán felhívott a Mafilm új vezetése, hogy a régi vezetés projektjeinek átvizsgálása közben megtalálták a forgatókönyvemet, és hogy menjek be, beszéljük meg, hogyan készüljön el belőle a film.

Nemet mondtam. Azt mondtam, hogy csak Egy Bizonyos Módon akarok filmet csinálni. És abban a módban nincsen benne a magyar állam.

Ha valóban filmrendező akartam volna lenni, akkor elfogadtam volna az új vezetés ajánlatát. Ha valóban filmrendező akartam volna lenni, akkor az lett volna a legfontosabb, hogy filmet rendezzek. De én igazából nem akartam filmrendező lenni. Csak ezt akkor még nem tudtam:)

Mivel azt eldöntöttem, hogy állami támogatással nem csinálok filmet, úgy döntöttem, hogy inkább a reklámiparon keresztül közelítem meg a filmkészítést, és valahogy annak segítségével jövök rá arra, hogy hogyan finanszírozhatom meg a filmeket, amiket rendezni szeretnék.

Akkoriban sok időt töltöttem Pados Gyulával, aki akkor már sikeres reklámfilm- és játékfilm-operatőr volt. Az ő példája lebegett a szemem előtt, amikor úgy gondoltam, hogy nekem is a reklámfilmek jelentik majd a belépőt a játékfilmek világába.

Céget alapítottunk egy barátommal, hogy a magunk módján (Egy Bizonyos Módon:) készítsünk reklámfilmeket. Mivel azonban a reklámfilm-rendezés még a játékfilm-rendezésnél is kevésbé állt jól nekem, a vállalkozás nem lett túl sikeres. Rendeztem néhány low budget és néhány very low budget reklámfilmet (+írtam két egész jó rövidfilm-forgatókönyvet) ebben az időszakban, de a filmrendezéstől távolodni kezdtem.

Valami ki akart belőlem jönni. De nem találta meg az utat.

Nem tudtam, hogy pontosan hová tartok.

És nem is értem oda.

András vagyok. Underdog.

Éveknek kellett eltelnie ahhoz, hogy felismerjem, én nem rendezni akarom azokat a filmeket-- hanem a Csinálásuk Érdekel, Azon A Bizonyos Módon.

És hogy az A Bizonyos Mód sokkal fontosabb, mint a rendezés.

Hogy nekem a filmcsinálás egy professzionális csapatsport, aminek az egyik célja, hogy minél több néző sírjon, nevessen, és dőljön előre a székében az izgalomtól. A másik célja pedig az, hogy profitot termeljünk.

A filmcsinálás nekem nem az önkifejezés feltartóztathatatlan vágyának manifesztuma:)

Hogy sokkal fontosabb, hogy a filmcsinálás közelében legyek, mint az, hogy én legyek a rendező. Hogy saját gondolataim gyakran halálba untatnak, miközben feldob és energiával tölt el, ha tehetséges emberekkel dolgozhatok együtt. Hogy imádom hallgatni mások szívének munka közbeni dobbanásait és mások agyának munka közbeni zakatolását.

Vannak, akiknek nem okoz nehézséget, hogy rájöjjenek, mivel kell foglalkozniuk az Életben, és hogy abból hogyan tudnak megélni. Pados Gyula is ilyen. Érdemes két-három percet szánni az életrajzára. Tényleg érdemes. Tizennyolc éves korától halad azon az úton, ami abban fog kicsúcsosodni, hogy tíz (maximum tizenöt) éven belül a Világ Öt Legjobb Operatőre között lesz. Tizenöt (maximum húsz) éven belül pedig megkapja az első Oscar-díját.

Vannak ilyenek.

Nekem meg még ahhoz is évekre volt szükségem, hogy rájöjjek: nem vagyok ilyen.

Én underdog vagyok.

A kevésbé esélyes fél.

Amikor kevésbé esélyesről írok, akkor nem valami külső, hátráltató tényezőkre gondolok. Inkább valami olyan bennem rejlő Karmikus Hátrányra, ami megakadályozott abban, hogy 18 évesen (vagy akár már 5-6 évesen-- mint a kis Gauss vagy a kis Mozart) ráálljak arra pályára, ami 20-25 évvel később valami fantasztikusan látványos sikerben csúcsosodik ki. És-- ÉS: hogy addig is anyagi jólétben éljek, meg abban a meggyőződésban, hogy a Jó Úton Járok.

Én nagyon ritkán tudom, hogy éppen a Jó Úton Járok-e. (Most, amikor ezt a postot írom, például tudom, hogy igen.)

Hetek óta kerülgettem a forró kását a blogon. Sok mindenről gondolkodtam, és sok mindenről írtam-- de a Lényeg csak a múlt héten állt össze. A Lényeg arról, hogy kiknek írok, és hogy miről.

Neked írok, akinek 15 évig kellett keresned az önmegvalósítás lehetőségeit különböző multinacionális nagyvállalatoknál ahhoz, hogy rájöjj, hogy azt ott nem találod meg. Neked írok, akinek Peruig, Chiléig és Kanadáig kellett elmenned, hogy végül rájöjj, (éppen) Magyarországon kell berendezkedned. Neked, aki azzal áltattad Magad, hogy ha biciklivel jársz irodaházba dolgozni és blogot írsz, akkor a nagyvállalat nem fog felzabálni. Neked, aki amerikai filmek szinkronját rendezed, pedig játékfilmeket kellene csinálnod. Neked, aki kutatócéget építesz, miközben több ezren várják a blogod következő postját.

Neked, akinek évekre van/volt szükséged ahhoz, hogy rájöjj arra, hogy mivel kell foglalkoznod. Neked, akinek (még talán) évekre van/lesz szükséged ahhoz, hogy rájöjj, hogyan lehet abból jól(!) megélni.

Megvan az a jelenet a Notting Hillből, amikor Honey szülinapi buliján azon megy a meccsezés, hogy ki a nagyobb nyomorult, mert az kapja meg az utolsó browniet?

Ha nincs meg, akkor íme:
(az 50. másodpercnél kezdődik a jelenet)

Nnna, a múlt héten arra jöttem rá, hogy én az angoloknak írok!

Anna Scott élete sem fenékig tejfel. Nyilván. De-- én azt az életet nem ismerem.

Én az angolok életét ismerem. Az ő életüket élem. Nekik írok.

És ami az elmúlt hét nagy felismerése, hogy Ezt El Kell Fogadnom.

El Kell Fogadnom, hogy Ez Vagyok: underdog. A tartalomipar underdogja.

Tudom, hogy ott van bennem valami, ami ki akar jönni. Tudom, hogy ott van bennem valami, amivel adni tudok. Tudom, hogy ott van bennem valami, amivel úgy tudok adni, ahogy más nem. Tudom, hogy ott van bennem valami, amire másoknak szüksége van.

De csak nagyon (sokszor: nagyon-nagyon) nehezen jön ki. Csak nagy (sokszor: nagyon nagy) nehézségek árán. Csak hosszas (sokszor: nagyon hosszas) keresgélés után találja meg a kivezető utat. A kivezető út módját. A kivezető út hogyanját. Azt, hogy hogyan jöjjön ki. Milyen formában. Milyen tartalom formájában.

Fejszobor legyen? Esküvői meghívó? Kiállítás? Erotikus blog? Romantikus komédia? Vagy egy tartalmat létrehozó vállalkozás?

Aztán amikor váratlanul összeáll a tartalom, és már ki tud jönni, akkor jön az a para, hogy hogyan lehet ebből megélni. Jól!:) Jól!-- hogyan lehet megélni belőle?

El Kell Fogadnom, hogy Ez Vagyok: underdog.

Ha ugyanis nem fogadom el, akkor nem tudok javítani a helyzetemen. Akkor nem tudom, hogy mi is az a helyzet pontosan, amin javítanom kellene.

Ha nem fogadom el, akkor "rossz társaságba" keveredem.

Majdnem egy évig úgy éreztem, hogy Pados Gyulával tudunk egymásnak adni valamit. Pedig nem tudtunk. Gyakorlatilag semmit. Teljesen más karmikus pályán mozgunk.

Ő sikerre van kárhoztatva:)

Nekem pedig minden egyes apró győzelemért meg kell küzdenem.

Neki az a természetes, ha sikerül.

Nekem az, ha nem.

Ő a sikereiből tanul.

Én a kudarcaimból.

OK.

De miért?

Mit miért?

Miért van az, hogy: "az egyiknek sikerül, a másiknak nem"?

(Nagyon leegyszerűsítve persze! Mert azért nekem is sikerülni fog-- csak lassabban és több küzdelem árán:)

"A Sors néha nem tudja, mit akar"?

Fogalmam sincs.

Az ember persze szereti hinni, hogy a Világ igazságosan van berendezve. Szóval, ha valaki sikeresebb nálam az üzletben, akkor annak biztosan az élete más területein vannak hiányosságai.

Akinek szerencséje van a kártyában, annak nincs szerencséje a szerelememben?

Lehet, hogy így van.

És még az is lehet, hogy valakinek a kártyában is szerencséje van, meg a szerelemben is.

Valakinek meg egyikben sem.

Muszáj Megtanulnom Szembenézni Azzal, Hogy Underdog Vagyok.

Nem azért, mert tudom az okát annak, hogy miért vagyok underdog.

Hanem azért, mert az vagyok.

A legutóbbi Friday Business Breakfastön sokat beszélgettünk arról, hogy milyen nehéz megosztani a hibáinkat és kudarcainkat a külvilággal. Hogy mennyivel nagyobb a gravitációja annak, hogy vetítsünk és blöfföljünk.

Meg arról is beszélgettünk, hogy - viszont! - milyen felszabadító érzés kimondani, hogy hibáztam, hogy kudarcot vallottam. Hogy underdog vagyok.

ÉN: A hibáim és kudarcaim vagyok. És ezt vállalom.

IMI: Az vagyok, amit a hibáimból és a kudarcaimból tanulok.

És-- IGEN! Igaza van!

De a lényeg:

a hibáim, a kudarcaim, a küzdelmeim nélkül senki vagyok.

Underdogságom vállalása nélkül egy lufi vagyok-- ami vagy elszáll vagy kipukkad:)

Helló.

András vagyok. Underdog:)

Love Is All Around

Ha csak egyetlen üzletet sikerül öszzehoznom az életemben, akkor mi legyen az?

Ezen gondolkodtam, miután már a harmadik Friday Business Breakfast is lezajlott, és mindhárom alkalommal érintettük azt a nem feltétlenül lényegtelen témát, hogy ki mit gondol, mi a számára az Ideális Üzlet.

Nagyon-nagyon rövid töprengés után arra jutottam, hogy az ideális üzlet nekem valami olyasmi, mint EZ. (Klikkelj az EZre.) (Bármelyikre EZre-- a három közül:)

Arra jutottam, hogy az ideális üzlet nekem a Love Actually.

Ha egész életemben csak fele ennyi idétlenség, csak fele ennyi faszság, fele ennyi romantika és tökéletes pillanat létrehozásában (adásában) közreműködhetnék, és csak fele annyit keresnék mindezzel, mint amennyit a Love Actually producerei kerestek, akkor azt gondolnám, hogy mindent elértem, amit ebben az üzletben el lehet érni.

Sokan tartanak az "üzlet" szótól. Úgy érzik, hogy ha van egy Jó Ügy, akkor azt bemocskolja bármilyen üzleti szempont.

Én határozottan vitatkozom ezzel.

A Love Actuallyre nézek, és egy Tökéletes Üzletet látok.

A legjobb az egészben, hogy egyáltalán nem tűnik üzletnek. Mint a legjobb romantikus komédiák esetében, végigröhögöm és végigzokogom az egészet, majd úgy jövök ki a moziból, hogy szerelmes vagyok-- mégha abban a konkrét pillanatban nincs is tárgya (személye) a szerelmemnek.

Sok millióan vannak a Világon olyanok, akik, amikor erre a filmre gondolnak, egyszerre támad nevethetnékjük és a egyszerre facsarodik össze a szívük. Én is közéjük tartozom. Mi akárhányszor meg tudnánk nézni a Love Actuallyt. És minden alkalommal jól szórakoznánk.

Ez a film 100 százalékig kimeríti a Könnyű-De-Igényes Szórakoztatás fogalmát.

A Világ Egyik Legjobb Forgatókönyvírójának munkája, aki rendezőként ebben a filmben debütált-- és bizonyította be, hogy ő nem csak a Világ Egyik Legjobb Forgatókönyvírója, de a Világ Egyik Legalázatosabb Rendezője is.

A film producerei (tudtommal a Világon egyedülálló módon), a történet egyik szálának végére happy end helyett sad endet kértek. Richard Curtis eredeti forgatókönyvében Sarah és Karl története boldogan zárult-- a producerek hatására írta meg ennek a történetszálnak az egyik legszomorúbb befejezést, amit valaha mozgóképen láttam.

Úgy látták, hogy így igazabb lesz a történet.

A színészek fantasztikusak, és lubickolnak a tökéletesen megírt szerepekben. Minden karakterről tudjuk, hogy kicsoda, hogy mit akar-- vagy ha nem akar semmit, akkor azt. A 2000-es évek legpazarabb és legelfoglaltabb(!) angol sztárjai egyeztették össze határidőnaplóikat Richard Curtis (és forgatókönyve!) kedvéért, hogy megcsinálhassák ezt a mozit. (A sztárparádénak sokszor nem a budget, hanem a calendar szab határt.)

Szóval, a Love Actually nekem egy Szuper Film és egy Szuper Üzlet.

Szuper Üzlet, mert a mozikban világszerte összesen 239 millió dollár bevételt termelt. A DVD-eladásokról nincsenek számaim, de mivel a 2000-es évek elején a DVD-sales jelentette a legnagyobb bevételi forrást, ezért azt feltételezem, hogy az abból származó forgalom 500 millió dollár körül lehetett.

ÉS(!!!) ehhez jön még a karácsonyi filmek (a JÓ karácsonyi filmek!) szupersége, hogy minden karácsonykról van a világon legalább 100 tévécsatorna, ami szívesen fizet a forgalmazónak (és rajta keresztül az alkotóknak) 20-30 ezer dollárt, hogy egyszer levetíthesse az adott karácsonyi filmet. Vagyis 100 tévécsatornával számolva ez minden karácsonykor kb. 2-3 millió dollár bevétel.

Ehhez jött még a 2000-es évek elején még szintén jó üzletnek számító CD-eladás, meg a merchandising egyéb formái-- és egy 10 éves periódust vizsgálva hipp-hopp már közel is járunk az 1 milliárd dolláros összebevételhez.

1 milliárd dollár...

De legyen csak a fele!

És legyünk gyalázatosan provinciálisak, és nézzük meg ezt az összeget forintban is:

(Gyorsan megnéztem:) a CIB ebben a pillanatban 187 forintos árfolyamon venné meg tőlem az 500 millió dolláromat (--ha olyan majom volnék, hogy beváltanám:)

Vagyis az 500 millió dolláromért 93 milliárd 485 millió forintot kapnék.

93 milliárd 485 millió forint:)))

Ami úgy kezdődött, hogy ez a kedves, melegszívű angol ember, ez a Richard Curtis ledőlt egy jegyzettömbbel londoni lakásának kanapéjára (lehet, hogy csak egy klottgatya meg egy atléta volt rajta), (vagy egy tescos póló:), és minden különösebb hercehurca nélkül elkezdett jegyzetelgetni egy szerelmi történetet.

Ami úgy kezdődött, hogy Richard Curtis londoni lakásának kanapéján arra gondolt:

- Nosza, nevettessük meg és ríkassuk meg őket!

Ezt imádom a tartalombizniszben.

A Love Actually nekem azért olyan Szuper Üzlet, mert Nagymennyiségű Szív kell hozzá.

Egy olyan Szuper Üzlet, ami Ilyen Nagymennyiségű Szív nélkül nem termelt volna Ilyen Nagymennyiségű Készpénzt.

Biztosan kötöttek kompromisszumokat a Love Actulally Alkotói is. Biztosan! De az nem érzékelhető. Én legalábbis nem érzékelem.

És biztosan lehet Ilyen Nagy Mennyiségű Szív nélkül is Ilyen Nagymennyiségű Készpénzt termelni (--például olajjal, fegyverrel vagy heroinnal:). Biztosan! De az engem annyira nem hoz lázba.

Az nekem nem elég félfesztörös:)

Corruption Is All Around

Megvan az a jelenet a Halálos fegyver 4-ből, amikor a yachtos, cápás, kínai hajós, lövöldözős, robbantós szekvencia végén Lee Butters nyomozó meglátja a tanker rakterében becsempészett nyomorult kínai holttestét, és ezen felhúzza magát? Nincs? Akkor elmesélem. (Ha megvan, akkor talán szórakoztató lesz újra felidézni:)

Szóval, van egy ilyen jelenet-- nagyon akciódús, lövöldözéssel, robbantással, meg mindennel, ami egy ilyen jelenethez kell (a Halálos fegyver 4-ben szerintem minden benne van, amit a 90-es évek végéig az akciófilmről tudni lehetett). Aztán megjelenik a rendőrség, köztük a Chris Rock által alakított Lee Butters nyomozó. (Butters, az a pasas, aki nem csak, hogy teherbe ejtette Murtaugh lányát, de a papa tudta nélkül már feleségül is vette, és azért, hogy már jó előre megpuhítsa Murtaugh-t - hogy majd ne lője keresztül, amikor kiderül a titkos esküvő és a gyerek-dolog - folyton kedveskedni próbál neki. Riggs persze tudja az igazságot - hogy Butters Murtaugh unokájának az apja -, de a hecc kedvéért úgy tereli az eseményeket, hogy Murtaugh azt higyje, hogy Butters rá - mártmint Murtaugh-ra - nem pedig a lányára hajt.)

Közben megérkeznek a helyszínelők, és odaviszik az egyik kínai holttestét a három megjelent nyomozóhoz: Buttershez, Murtaughhoz és Riggshez. Butters pedig, amikor meglátja a halott embert, felkapja a vizet, és totál kiakad, hogy hogyan gyilkolhatják egymást az emberek, hogy ez micsoda rohadékság már, és milyen felháborító, igazságtalan görénység! Furcsa nagyon ez a kifakadás, hiszen egy gyilkossági nyomozóról beszélünk, aki nyilván nem először lát lelőtt embert. Ez Riggsnek és Murtaughnak is feltűnik-- és megjegyzik, hogy talán nem kellene ennyire a szívére vennie minden halálesetet, ha már gyilkossági csoportnál van állományban. De Butters nem hagyja abba, és még egyszer rázendít-- majd annyira felhúzza magát, hogy a két másik nyomozónak kell megnyugtatnia, nehogy agyvérzést kapjon ott helyben, a gyilkosság helyszínén.

Na, én is hasonlóan akadok ki, valahányszor a korrupcióra terelődik a szó.